65.

FEJEZET

CHAOL ATTÓL A PILLANATTÓL FOGVA, hogy a gárdista levágta Sorscha fejét, meg sem bírt mozdulni, míg a továbbra is a vértócsában térdelő Dorian abba nem hagyta az üvöltést.

– Ez vár az árulókra – szólt a király a néma teremben.

Chaol ránézett, aztán összetört barátjára, és kivonta a kardját.

A király a szemét forgatta.

– Tedd csak el a kardod, kapitány! Köpök a nemes bohóckodásodra. Holnap hazamész az apádhoz. Ne kegyvesztetten hagyd el a kastélyt.

Chaol nem tette vissza a hüvelyébe a kardot.

– Nem megyek Aniellébe – morogta. – És egy perccel sem szolgálom tovább. Ebben a teremben egy igaz király van, mindig is csak egy volt. És ő nem a trónon ül.

Dorian megmerevedett.

De Chaol folytatta.

– Északon van egy királynő, aki egyszer már vereséget mért magára. Újra meg fogja verni. Újra és újra. Mert amit ő képvisel és amit a fia képvisel, attól fél a legjobban, ez pedig a remény. Nem tudja ellopni, és az sem számít, hány embert űz el az otthonából és tesz rabszolgává. Nem tudja megtörni, akárhány embert is gyilkol meg.

A király vállat vont.

– Lehet, hogy így van. De talán veled el is kezdem a sort. – Ujjával intett a gárdistáknak. – Őt is öljétek meg!

Chaol a mögötte álló gárdisták felé pördült és kissé meggörnyedt, készen állt rá, hogy kiverekedje magát, és Doriant is kijuttassa innen.

Ekkor egy megfeszülő nyíl húrja pendült, és rájött, hogy mások is vannak a teremben, akik a felfoghatatlanul sötét árnyak mögé rejtőztek.

Csak annyi ideje volt, hogy megforduljon, nem látta ahogy a nyílvessző halálos pontossággal elindul felé.

Csak Dorian tágra nyílt szemét látta, és hogy az egész terem jégbe borul.

A nyíl reptében fagyott meg és esett le a földre. Száz darabra tört szét.

Chaol néma rémülettel bámult Dorianre, akinek a szeme mély, tomboló kék színben izzott.

– Ne merj hozzáérni! – förmedt a herceg a királyra.

A jég szétterjedt a helyiségben, fel a döbbent gárdisták lábán, megfagyasztotta Sorscha vérét. Dorian talpra ugrott. Felemelte mind a két kezét. Ujjai között fény világlott, hideg szellő borzolta a haját.

– Tudtam, hogy van mágiád, fiacskám – kezdte a király, már állva, de Dorian kinyújtotta az egyik kezét, és a királyt egy fagyos széllökéssel a székébe penderítette. Mögötte az ablak összetört. Szél süvített be a helyiségbe, minden hangot elfojtott.

Minden hangot, kivéve Dorian szavait, aki Chaolhoz fordult. A kezét és a ruháját Sorscha vére borította.

– Rohanj! És ha visszajössz... – A király újra talpra állt, de Dorian mágiájának újabb hulláma csapódott belé és visszalökte. Dorian vérpettyes arcán könnyek csorogtak. – Ha visszajössz – szólt a herceg –, akkor égesd porig ezt a helyet.

Recsegő-ropogó fekete fal lódult feléjük a trón mögül.

– Menj már! – parancsolta Dorian és az apja támadó mágiája felé fordult.

A hercegből fény tört elő, megállította a hullámot, az egész kastély belerázkódott.

Az emberek sikoltoztak, üvöltöztek, Chaol térde is remegett. Egy pillanatra megingott, itt maradjon-e a barátjával.

De tudta, ez csak egy újabb csapda. Egy Aedionnak és Aelinnek, egy Sorschának. Ez a mostani pedig kísérlet arra, hogy kikényszerítse Dorian hatalmát.

Dorian is tudta. Tudta, és mégis belesétált, hogy Chaol el tudjon menekülni, hogy megtalálja Aelint és elmondja neki, hogy mi történt itt ma. Valakinek ki kell jutni innen. Valakinek életben kell maradnia.

Chaol a barátjára nézett, talán utoljára, és kimondta, amit mindig is tudott, attól a pillanattól fogva, hogy először találkoztak, amikor megértette, hogy a herceg az ő lelki testvére.

– Szeretlek.

Dorian csak bólintott, a szeme még ragyogott, aztán újra az apja felé emelte a kezét. Testvér. Barát. Király.

Amikor a király mágiájának újabb hulláma töltötte be a termet, Chaol átverekedte magát a még fagyott gárdisták között, és elmenekült.

Aedion tudta, hogy minden pokollá változott, amikor a kastély megrázkódott. De ő már tetőtől talpig béklyóban volt, úton a tömlöcbe.

Könnyű volt számára a döntés. Amikor a kapitány el akarta vinni a balhét, akkor ő Aelinre gondolt, hogy mit erezne, ha a barátja meghalna. Inkább nem látja őt soha többé, mint hogy azzal kelljen elszámolnia, hogy a barátja halott.

A hangból ítélve a herceg valami elterelő műveletet mutatott be, hogy a kapitány menekülni tudjon. És a herceg semmi pénzért nem hagyná, hogy az apja büntetlenül megússza annak a nőnek a halálát. Aedion Ashryver tehát hagyta, hogy a sötét tömlöcbe vezessék.

Nem kezdett el magáért vagy a kapitányért imádkozni. Az istenek az elmúlt tíz évben sem segítettek neki, és most sem fogják megmenteni.

Nem érdekelte a halál.

Bár továbbra is azt kívánta, hogy ha csak egyszer is, de újra láthassa a királynőjét.

Dorian a márványpadlóra zuhant, oda, ahol Sorscha vérének tócsája mostanra már felolvadt.

Továbbra is csak azt a pillanatot látta maga előtt, amikor a kard átvágta a húst, az inakat és a csontot, ezt látta még akkor is, amikor az apja a száját és az ereit betöltő, vakító, égető, fekete mágiát zúdított rá. Hiába ordított, továbbra is csak a lány tágra nyílt szemét láttat, és a fényben csillogó haját, ahogy elvágja a kard.

Meg kellett volna mentenie, de minden olyan hirtelen történt.

De amikor a nyilat kilőtték Chaolra... azt a halált már nem tudta volna elviselni. Chaol meghúzott egy vonalat, és Dorian az ő oldalára állt. Chaol a királyának nevezte őt.

Ezért nem rémült meg attól, hogy felfedje erejét a király előtt.

Nem, a halál egy kicsit sem rémítette meg, mikor a barátját akarta megmenteni.

A kirobbanó mágia ereje csillapodott, és Dorian a földön zihált. Semmije sem maradt.

A karját nyújtotta arrafelé, ahol Sorscha teste feküdt. Égőn fájt a karja, az is lehet, hogy eltört, vagy még az apja ereje égette, de mégis a lány után nyúlt.

Mire az apja fölétornyosult, sikerült a kezét néhány ujjnyival arrébb mozdítania.

– Rajta, tedd meg! – mondta rekedten. Fulladozott, a vértől vagy isten tudja, mitől.

– Ó, nem! – mondta az apja, és a mellkasára térdelt. – Az én tehetséges fiam nem érdemel halált.

Valami sötéten csillogó dolog volt az apja kezében.

Dorian pokolian küzdött, amikor a gárdisták lefogták, próbálta az utolsó csepp erejét összeszedni, amikor az apja a rémkő láncot a nyakára tette.

Olyan gallér volt, mint amit azok a lények viseltek, akikről Chaol mesélt és akik a Holt- szigeteken éltek.

Ne! Nee!

Üvöltött, mert látta a szörnyszülöttet a katakombában, hallotta, hogy mit tettek Rolanddal és Kaltainnal. Látta, hogy csupán egy gyűrű mire képes. Ez pedig egy teljes nyakék volt, és nem látott rajta kulcslyukat.

– Fogjátok le! – kiáltotta az apja, és teljes súlyával a mellkasára térdelt.

A levegő kipréselődött a tüdejéből, a bordái recsegtek a súlytól. Tehetetlen volt, nem tudta megállítani.

Egyik karját ki tudta szabadítani a gárdisták szorításából, és üvöltve a lány felé kapott. De épp csak elérte Sorscha élettelen kezét, amikor a hűvös kő körülölelte a nyakát, halk kattanás, szisszenés hallatszott, és a sötétség átsiklott rajta, hogy széttépje.

Chaol rohant. Nem tudott semmit sem összeszedni, úgy menekült, ahogy volt, rohant Dorian lakosztálya felé. Fürge várt, egész este csak várt. Chaol a vállára kapta, elcipelte Celaena szobájába, onnan pedig a titkos folyosón mentek tovább. A kutya szokatlanul engedelmes volt.

Három robbanás rázta meg a kastélyt, port szitált a kövekről, ő csak futott tovább, tudta, hogy minden robbanás azt jelenti, Dorian még él, és rettegett, hogy eljön a csend.

A reményt vitte csak magával. Egy jobb világ reményét, amiért Aedion, Sorscha és Dorian is feláldozták magukat.

Megállt, Fürge továbbra is a vállába kapaszkodott.

Magában elhadart egy imát az istenekhez megbocsátásért könyörögve, aztán berontott a sírboltba. Felkapta Damarist, és a szent kardot az övére csatolta. Köpenye zsebébe néhány marék aranyat tömött. És bár a koponya formájú kopogtató nem mozdult, pontosan megmondta Mortnak, hogy hová megy.

– Ha visszajönne. Ha... ha nem tudná.

Mort meg se moccant, de Chaolnak az volt az érzése, hogy akkor is hallgatózik, amikor felkapta a Dorian és Celaena mágikus könyveit tartalmazó táskát, és a szennyvízcsatornába vezető átjáróban menekült tovább. Néhány perc múlva felemelte a súlyos vasrácsot az áradó szennyvíz felett. A kinti világ teljes sötétségbe, mozdulatlanságba dermedt.

Karjába vette a kutyát, és mind a ketten átlendültek a túloldalra. A kastély elnémult. Felhangzott még néhány sikoly, de aztán elcsendesült minden. Nem akarta tudni, hogy Dorian él-e vagy halott.

Nem tudta eldönteni, melyik eshetőség rosszabb.

Amikor belépett a titkos lakásba, Rent fel-alá járkálva találta.

– Hol van...?

Rájött, hogy véres. Sorscha vére fröccsent rá. Nem tudta, honnan jöttek a szavak, de sikerült elmondania Rennek, hogy mi történt.

– Ezek szerint magunk maradtunk? – kérdezte Ren halkan. Chaol bólintott. Fürge körbeszaglászta a lakást, mindent leellenőrzött, és úgy döntött, hogy nem érdemes Rent megenni, még Ren tiltakozása ellenére sem, aki szerint a kutya túl nagy figyelmet keltene. A kutya marad, ez nem volt vita tárgya.

Ren arcán megfeszültek az izmok.

– Akkor valahogy ki kell szabadítanunk Aediont. Minél gyorsabban. Együtt fogjuk csinálni. Te ismered a kastélyt, nekem megvannak a kapcsolataim. Menni fog. – Suttogva folytatta. – Azt mondtad, hogy Dorian barátnője gyógyító volt? – Chaol bólintott. Ren erre úgy nézett ki, mint aki rosszul van, de megkérdezte. – Sorschának hívták?

– Te voltál a barát, akinek a leveleit küldte – nyögte ki Chaol.

– Állandóan újabb és újabb információt próbáltam kipréselni belőle... – Ren a kezébe temette az arcát, és nagy levegőt vett. Amikor végül találkozott a tekintetük, a szeme csillogott. Lassan a kezét nyújtotta. – Ki fogjuk szabadítani őket. Aediont és a hercegedet.

Chaol habozás nélkül megragadta a lázadó jobbját.