9.

FEJEZET

FEKETECSŐRŰ MANON EGY SZIKLÁN ÁLLT a hótól megduzzadt folyó mellett, és becsukta a szemét, mivel a nedves szél az arcát csapdosta. Kevés hangot élvezett jobban, mint a haldokló emberek nyögéseit, de a szél pont egy ilyen volt.

Átadta magát a fuvallatnak, mert mostanában ezt érezte a leginkább hasonlónak a repüléshez. Kivéve, amikor néhanapján azt álmodta, hogy újra a felhők között száll vasfa seprűjén, és a seprű, amit a feketecsőrűek rejtekhelyén a szobája szekrényébe hajított be, nem egy haszontalan darab fa, mint most.

Már tíz év is eltelt azóta, hogy utoljára a szelek szárnyán lovagolva érezte a köd és felhők ízét. Ma kifogástalan repülőidő lett volna, a szél gonosz és gyors. Ma magasba szállna.

Mögötte Feketecsőrű Anya még mindig azzal a behemót férfival beszélgetett a karavánból, aki hercegnek nevezte magát. Manon feltételezte, hogy nagyanyja nem puszta véletlenségből hívatta nem sokkal azután, hogy elhagyta azt a véráztatta mezőt Tépő- lápon. És az is több mint véletlen egybeesés, hogy ő alig több mint hatvan mérföldnyire volt a találkozóhelytől, a határon túl, már Adarlanban.

Manon látta el az őrszolgálatot, míg a nagyanyja, a feketecsőrű klán főboszorkánya a herceggel beszélt a dühöngő Acanthus folyó partján. A boszorkánykor többi tagja elfoglalta pozícióit a kis táborhely körül – tizenkét másik boszorkány, mindenki Manon korabeli, akik együtt nőttek fel és együtt részesültek kiképzésben. Manonhoz hasonlóan nekik sem voltak fegyvereik, de a herceg szemmel láthatóan tisztában volt vele, hogy a feketecsőrűeknek nincs szükségük fegyverekre, hogy halálosak legyenek.

Nincs szükséged fegyverre, ha te magad is fegyvernek születtél.

És ha egyike vagy Manon Tizenhármának, akikkel együtt harcolt és repült az elmúlt évszázadban... Gyakran maga a boszorkánykör neve elég volt ahhoz, hogy ellenségeiket megfutamodásra késztesse. A Tizenhármak arról voltak híresek, hogy a könyörület és a hibázás ismeretlen fogalmak a számukra.

Manon szemügyre vette a felfegyverkezett őröket a tábor körül. A csapat egyik fele a feketecsőrű boszorkányokat, a másik fele a herceget és Manon nagyanyját figyelte. Megtiszteltetésnek számított, hogy a főboszorkány a Tizenhármakat választotta ki őreinek, más boszorkánykört nem is hívtak. A Tizenhármak jelenlétében más boszorkánykörre nem volt szükség.

Manon figyelme a legközelebb álló őrre irányult. Verejtékezett, kissé félelemszaga volt, valamint a kimerültség súlyos pézsmaillata szállt Manon felé. Kinézetük és szaguk alapján hetekig utazhattak. Két rabkocsi volt velük. Az egyikből nagyon különleges férfiszag áradt, és talán némi kölni maradványa. A másik nő volt, de mind a kettő rossz szagú.

Manon lélek nélkül született, legalábbis a nagyanyja ezt mondta. Lélek és szív nélkül, ahogy egy feketecsőrűhöz illik. Gonosz volt, a csontjai velejéig. De a rabszállító kocsikban lévő embereknek és a hercegnek rossz szaga volt. Más. Idegen.

A közelben lévő őr toporgott. Manon rámosolygott. A férfi megszorította a kardja markolatát.

Manon, mivel egyre jobban unatkozott, kissé felemelte az állát és csattintott egyet a vasfogaival. Az őr hátrébb lépett, szaporábban vette a levegőt, a fanyar félelemszag fokozódott.

Balsorsú emberek azt mondták neki, hogy holdfehér haja, alabástrom bőre és égetett arany szemei miatt olyan gyönyörű, mint egy tündérkirálynő. De ezek az emberek túl későn jöttek rá arra, hogy szépsége csupán az egyik fegyver a veleszületett arzenáljában. És ez a dolgokat nagyon viccessé tette.

Lábak csikorogtak a hóban és a gyér, halott fűben. Manon elfordult a reszkető őrtől és a barnán dühöngő Acanthus folyótól, mikor látta, hogy a nagyanyja közeledik.

A mágia eltűnése utáni tíz év a boszorkányok öregedésére is hatással volt. Manon jóval idősebb volt százévesnél, de tíz évvel ezelőttig nem tűnt többnek tizenhatnál. Most úgy nézett ki, mint aki a húszas évei közepén jár. Nagy rémületükre szolgált, hogy úgy öregedtek, akár a halandók. És a nagyanyja...

Feketecsőrű Anya hatalmas, bő, éjfekete palástja a csípős szélben úgy hullámzott, akár a víz. Az arcát most már elcsúfították a megjelenő ráncok, ébenfekete hajába némi ezüst vegyült. A feketecsőrű klán főboszorkánya nemcsak egyszerűen gyönyörű, hanem rendkívül vonzó is volt. Még most is, hogy a halandó évek otthagyták lenyomatukat csontfehér bőrén, volt benne valami igéző.

– Indulunk – szólt Feketecsőrű Anya, és észak felé indult, a folyó mentén. Mögöttük a herceg emberei zárták soraikat a táborhely körül. Okos dolog halandók részéről, hogy ilyen elővigyázatosak, ha a Tizenhármak a környékükön vannak, és ráadásul unatkoznak.

Manonnak elég volt egyet biccentenie, és a Tizenhármak azonnal egy sorba rendeződtek. A többi tizenkét őrszem megtartotta a kívánt távolságot Manon és a nagyanyja mögött, a téli fűben szinte nesztelenül lépdeltek. Egyikük sem bukkant crochanra az elmúlt hónapokban, hiába fésültek át várost város után. És Manon határozottan valamiféle büntetést várt ezért. Korbácsolás, esetleg néhány törött ujj, semmi elhúzódó sérülés, ellenben nyilvános végrehajtás. Ha büntetésről volt szó, a nagyanyja számára nem a hogyan volt a lényeg, hanem a megalázás.

Nagyanyja aranyfoltos, fekete szemével, ami a feketecsőrű klán legtisztább vérvonalának öröksége, az északi horizontot kémlelte, a Tölgyváld-erdőt és a messze mögötte tornyosuló Fehéragyar-hegységet. Az aranyfoltos szem volt a klánjukban a legnagyobb becsben tartott jellegzetesség. Ennek okát Manon soha nem feszegette, de amikor a nagyanyja látta, hogy a szeme tiszta sötét arany, akkor elvitte őt lánya még hűlő teteme mellől, és vitathatatlan trónörökösévé tette.

A nagyanyja gyalogolt tovább, és Manon nem erőltette, hogy beszélgessenek. Nem vágyott rá, hogy kitépjék a nyelvét a szájából.

– Észak felé kell mennünk – szólt a nagyanyja, mikor a táborhelyet már elnyelték a hegylábak. – Azt akarom, hogy a Tizenhármakból hármat délre, hármat nyugatra és hármat keletre küldj. Kutassák fel a rokonainkat, és értesítsék őket arról, hogy a Ferian- szorosban gyűlést tartunk. Senki nem maradhat otthon, a legutolsó feketecsőrű sem, egyetlen boszorkány vagy őrszem sem.

Mostanában nem volt különbség köztük, minden boszorkány egy körhöz tartozott, és ennek következtében őrszem is volt. A nyugati királyságuk bukása óta, amióta foggal- körömmel küzdöttek a túlélésért, minden feketecsőrűnek, sárgalábúnak és kékvérűnek készen kellett állnia a harcra, hogy visszafoglalják területeiket vagy meghaljanak a népükért. Manon maga soha nem tette be a lábát a korábbi Boszorkánykirályságba, soha nem tekintette meg a romjait vagy a nyugati tengerig húzódó hatalmas zöldellő síkságot. A Tizenhármak közül senki nem járt arra, mindannyian vándorok és száműzöttek voltak, mert az utolsó crochan királynő, aki azon a legendás csatamezőn vérzett el, elátkozta őket.

A királynő tekintetét továbbra is a hegyekre szegezte, úgy folytatta:

– És ha az őrszemeid más klánok tagjaival találkoznak, akkor őket is értesítsék, hogy gyűljenek össze a Ferian-szorosban. Nincs harc, se provokáció, csak terjesszétek a hírt! – Nagyanyja vasfogai felcsillantak a délutáni napsütésben. Feketecsőrű Anya folyamatosan kimutatta vasfogait, hasonlóan az ősi boszorkányok többségéhez, akik a Boszorkánykirályságban születtek és a Vasfog Szövetségben harcoltak, hogy lerázzák a crochan királynők láncait. Manon soha nem látta, hogy visszahúzta volna őket.

Manon visszaszívta a kérdéseit. A Ferian-szoros, az a halálos, elátkozott kis földdarab a Fehéragyar- és a Ruhnn-hegység között, a kevés szoros egyike volt a keleti termékeny földek és a Nyugati-pusztaság között.

Manon csak egyszer kelt át gyalog a barlangok és vízfolyások hókérges labirintusán keresztül, a Tizenhármakkal és két másik boszorkánykörrel. Ez közvetlenül azután történt, hogy a mágia eltűnt, és mindannyian szinte megvakultak, megsüketültek és megnémultak a fájdalomtól, hogy hirtelen nem tudnak repülni. A boszorkányok fele nem jutott át a szoroson. A Tizenhármak is alig élték túl, Manon majdnem elvesztette egyik karját, amikor beomlott egy jégbarlang. Szerencsére csak majdnem maradt ott a karja, hála másodparancsnoka, Asterin gyors helyzetfelismerésének és harmadparancsnoka, Sorrel állati erejének. Azóta nem járt a Ferian-szoros felé. Az elmúlt hónapokban sokkal sötétebb dolgokról szóltak a hírek, mint ott időző boszorkányokról.

– Sárgalábú Bába halott. – Manon erre felkapta a fejét. A nagyanyja csak finoman mosolygott. – A herceg tudomására jutott, hogy Résvárban ölték meg. Senki sem tudja, hogy ki tette vagy miért.

– Crochanok?

– Talán. – Feketecsőrű Anya mosolya szélesebb lett, előtűntek rozsdafoltos vasfogai. – Adarlan királya hívott bennünket, hogy gyűljünk össze a Ferian-szorosban. Azt mondja, hogy ajándék vár ott bennünket.

Manon eltűnődött, hogy mit is tud a gonosz, halálos királyról, aki megszállottan tör az egész világ meghódítására. A boszorkánykör vezetőjeként és trónörököseként az ő felelőssége, hogy óvja nagyanyja életét, és ösztönösen meg is érzett minden csapdát, minden potenciális veszélyt.

– Lehet, hogy csapda. Egy helyre összegyűjt, aztán megsemmisít bennünket. Lehet, hogy együttműködik a crochanokkal. Vagy a kékvérűekkel. Ők mindig is azt akarták, hogy ők legyenek a vasfogú klánok főboszorkányai.

– Ó, nem hiszem! – dörmögte Feketecsőrű Anya, feneketlen mély ébenfekete szemével hunyorogva. – A király ajánlatot tett nekünk. Minden vasfogú klánnak.

Manon várt, bár legszívesebben kibelezett volna valakit, csak hogy könnyítsen nyomorúságos türelmetlenségén.

– A királynak lovasokra van szüksége – szólt Feketecsőrű Anya, még mindig a horizontot fürkészve. – Lovasokra a wyvernjeihez – a légi lovassághoz. Az elmúlt években tenyésztette ki az állatokat a szorosban.

Beletelt egy kis időbe, vagyis nem, átkozottul hosszú időbe tellett, de Manon most már érezte a sors szálait, amelyek körülfonták őket, egyre szorosabban.

– Ha elvégezzük a feladatunkat, azaz letelik a szolgálatunk, akkor megtarthatjuk a wyverneket. Akkor pedig a hadseregünkkel visszafoglaljuk a Nyugati-pusztaságot a halandó disznóktól, akik most ott vannak. – Erős, vad borzongás szúrt Manon mellkasába, olyan éles, mint a kés. A királynő pillantását követve ő is a látóhatárt fürkészte, ahol a hegyeket még mindig hótakaró borította. Újra repülni, átkelni a hágókon, levadászni a zsákmányt, ahogy arra születtek...

Igaz, nem az elvarázsolt vasfa seprűiken.

De azért a wyvernek is nagyon jók lennének.