46.

FEJEZET

CELAENA KEZÉVEL BEÁRNYÉKOLTA A SZEMÉT, úgy fürkészte a lenti partszakaszt. A fülledt melegben alig fújdogált egy kis szellő, de Rowan nem vette le sem a vastag, halványszürke kabátját, sem a széles övét, és az alkarvértjeit is viselte. Csupán az elővigyázatosság kedvéért kegyeskedett reggel odaadni neki néhány fegyverét.

Az utolsó helyszínre alkonyatkor értek vissza, hogy innen térjenek haza, és Celaena ekkor nyomra bukkant. Egy csepp sötét vérre az egyik közeli sziklán. Rowan követte a szagot a part menti sziklák felé. Celaena végignézett az ívelt partvonalon, a sok-sok természetvájta barlangon. De semmit sem látott, a tenger, a szél és az elemek minden nyomot elmostak. Már egy fél órája keresgéltek hiába, amikor feltűnt egy...

Egy megereszkedő kanyarulat a sziklaszirten, melynek mintha sok láb koptatta volna le a peremét, ahogy óvatosan osontak a szélén. Rowan megfogta a karját, ahogy előrehajolt, hogy megnézze az omladozó, rejtett lépcsőt. Határozottan Rowanre nézett, de ő nem engedte el.

– Most nem fogok megsértődni rád – mondta neki. – Oda nézz!

Nem is annyira lépcsőfokok voltak ezek, hanem inkább cserjék között megbúvó szikla- és homoktömbök. A víz olyan tiszta és nyugodt volt, hogy a partokat őrző korallzátonyon ki tudott szúrni egy keskeny rést. Csak egy kis hajó fért át rajta, egy katonai vagy kereskedőhajó nem. Kétségtelenül ez is oka lehetett, hogy a terület nem fejlődött. Ugyanakkor tökéletes helynek bizonyult, ha valaki alattomban akart az országba bejutni, és itt elrejtőzni.

Rajzolgatni kezdett a homokos földre, először egy hosszú, markáns vonalat, aztán pontokat egymás után.

– A testeket patakokba és folyókba dobta – mondta.

– A tenger soha nem volt messze – szólt Rowan mellé térdelve. – Oda is hajigálhatta volna az áldozatokat. De...

– De akkor a tetemek valószínűleg kisodródtak volna a partra, ezért jobban figyelték volna a partszakaszt. Nézz ide! – mondta, és a rajzolt partvonalra mutatott, aminek pontosan a közepén helyezkedtek el.

– Számtalan barlang van ezen a szakaszon.

Mutatta, hogy a hullámok hol törnek meg a zátonyon, és mutatta a kis, nyugodt helyet közöttük.

– Könnyen elérhető... – Káromkodott. Nem tudta kimondani. Nem láttak errefelé hajókat, de ez nem jelentette azt, hogy egy, kettő vagy akár több is ne érkezhetett volna Adarlanból. Éjszaka idelopóztak, és kisebb csónakokban csempészték be az erőszakos, gonosz teremtményeket.

Rowan felállt.

– Indulunk. Azonnal.

– Nem gondolod, Hogy ha kiszúrtak volna, akkor már réges-rég megtámadtak volna minket?

Rowan a napra mutatott. Ha arról akar prédikálni, hogy királynőként ne tegye ki magát veszélynek, akkor csak tessék.

– Ha fel akarjuk deríteni a helyet, akkor a sötétség leple alatt tegyük. Visszamegyünk a patakhoz, és keresünk valami ennivalót. Aztán, hercegnő – mondta vad vigyorral –, jót fogunk szórakozni.

Visszaértek a partra, és nekiláttak a barlangok átkutatásának. Valamelyik isten megkönyörülhetett rajtuk, mert rögtön napnyugta után elkezdett esni, és a mennydörgő felhők elnyomtak minden általuk keltett zajt.

De az istenek kegye ezzel véget is ért, mert amit a kopár part felett kilógó sziklán hasalva felfedeztek, az alulmúlta minden várakozásukat. Nemcsak a király által gyártott szörnyetegek voltak itt.

Hanem egy sereg katona is.

Egy hatalmas barlangból, aminek a nyílását a homok és a sziklák jól elrejtették, néhány férfi jött ki. Nem vették volna észre őket, ha Rowannek nem olyan kiváló a szaglása. Azt mondta, hogy nincs szó, amivel le tudná írni a bűzüket. De Celaena már ismerte a szagot.

A szája kiszáradt, a gyomra összerándult, mikor a sötét figurák ki-be osontak a barlangban, fegyelmezett, takarékos mozdulatokkal, ami azt jelezte, hogy igen jól képzettek. Nem vad, félig állatias szörnyetegek voltak, mint a könyvtárban lakó szörnyszülött, és nem is olyan hideg és makulátlan lények, mint amilyennel a sírhalmoknál találkozott. Halandó katonák voltak. Tudatosak, fegyelmezettek, könyörtelenek.

– A rákkereskedő – mormogta Rowannek. – A faluban. Azt mondta, hogy fegyvereket talált a hálójában. Biztos hajóval jönnek, és elég közel eveznek ahhoz, hogy átússzanak a zátonyok közt anélkül, hogy magukra vonnák a figyelmet. Menjünk közelebb! – Felvonta a szemöldökét, mire Rowan úgy vigyorgott, mint egy igazi vadász. – Tudtam, hogy egyszer még a hasznodat veszem.

Rowan csak mordult egyet, aztán alakot váltott. Celaena remélte, hogy a felvillanó fényt elnyeli a vihar. A sólyom felröppent a szikla szélére, és végigsuhant a víz felett, mint egy zsákmányt kereső ragadozó, aztán tett egy kört és közvetlenül a hullámtörés mögött megpihent egy sziklán. Celaena nézte, ahogy vadászik, úgy közeledett a barlanghoz, mint egy eső elől menedéket kereső állat. És aztán a toronymagas barlang tetejéhez közel maradva beröppent.

Celaena lélegzet-visszafojtva várta. Számolta a mennydörgések és villámlások közti szüneteket, az ujja szinte viszketett, mert legszívesebben felkapta volna a kardját.

Hosszú idő múlva Rowan végre kiröppent a barlangból. Felrepült hozzá, aztán el mellette, az erdő felé. Azt jelezte, hogy kövesse. Celaena óvatosan vonszolta magát a mocsokban, sárban, sziklák között, míg elég messzire jutottak ahhoz, hogy a fák között már osonva haladjon előre. Az erdő egyre sűrűbbé vált, és az eső minden hangot elnyelt.

A tündér egy göcsörtös fenyő mellett állva várta őt, karba tett kézzel.

– Körülbelül kétszáz halandó katona és három olyan lény lehet a barlangokban. Titkos hálózatot alkotnak végig a parton.

Celaena torka összeszorult. Feszülten várta a folytatást.

– A parancsnokukat valami Narrok tábornoknak hívják. Úgy tűnik, hogy nagyon jól képzettek, de tisztes távolságot tartanak a három lénytől. – Rowan megtörölte az orrát, és Celaena egy villám felvillanó fényében vért pillantott meg. – Igazad volt. A három lény úgy néz ki, mintha ember lenne, de nem emberek. Bármi is lakozik a bőrük alatt... az undorító nem a megfelelő szó rá. Olyan, mintha a mágiámnak, a véremnek, a lényem lényegének lennének visszataszítók. – Vizsgálgatta a vért az ujjain. – Úgy tűnik, mintha várnának valamire.

Három ilyen szörnyszülött. Egy is majdnem megölte.

– Mire?

Rowan állati szemei fénylettek, ahogy a tekintete megállapodott rajta.

– Miért nem mondod meg te?

– A király soha nem mondott semmit sem erről. – Valami gond lehet Adarlanban? Chaol mégis elmondta volna a királynak, hogy ki is ő, és a király küldte volna ezeket az embereket, hogy... Nem, ez biztosan hetekbe, hónapokba telt, míg ezeket a lényeket idecsempészték. – Értesítsd a wendlyni haderőt! Azonnal figyelmeztesd őket!

– Még ha holnap el is érnék Varesébe, akkor is csak több mint egy hét alatt érnének ide. Az egységeink nagy része egész tavasszal északon állomásozik.

– Akkor is figyelmeztetnünk kell őket, hogy veszélyben vannak.

– Gondolkodj már egy cseppet! A nyugati parton végtelen számú barlang és olyan hely van, ahol el lehet rejtőzni. És ők itt vannak, ezt a helyet választották.

Celaena maga elé képzelte a térképet.

– A hegyi úton haladva az erőd mellett fognak kikötni. – Megdermedt benne a vér, és a pislákoló mágiája sem tudta nyugtatólag felmelegíteni, amikor folytatta: – Nem jól mondom. El fognak jutni az erődig. A féltündérek után mennek.

Kimért, komoly biccentés.

– Azt hiszem, hogy azok a holttestek, amikre rábukkantunk, kísérletek voltak. Hogy kiismerjék a féltündérek gyengeségeit és erősségeit, hogy megtudják, melyek... kompatibilisek azzal az akármivel, amit ők csinálnak, amikor lényeket deformálnak.

Katonáik létszáma alapján szerintem ezt az egységet azért küldték ide, hogy foglyul ejtsék és megszerezzék maguknak a féltündéreket, vagy pedig kiiktassanak egy potenciális fenyegetést.

Mivel ha a féltündéreket nem lehet átalakítani vagy rabszolgává tenni Adarlanban, akkor elvileg rá lehet őket venni arra, hogy egy háborúban Wendlynért harcoljanak, ők lehetnének a wendlyni sereglegerősebb harcosai, ami nem kis fejfájást okozhatna Adarlannak.

Celaena felszegte a fejét és így felelt:

– Akkor most azonnal odamegyünk a partra, és rájuk eresztjük a mágiánkat. Miközben alszanak. – Forgolódni kezdett, mintha a lelke egy része már magára a gondolatra elkezdett volna ágaskodni és csapkodni.

Rowan megfogta a könyökét.

– Ha ezt meg lehetne csinálni, akkor már mindet megfojtottam volna. De nem tudjuk megtenni, anélkül, hogy ne tennénk kockára a saját életünket.

– Hidd el nekem, én meg tudom, és meg is akarom csinálni. – Adarlan katonái voltak, mészároltak, fosztogattak és annyi gonoszságot tettek, ami mellett ő nem fog szó nélkül elmenni. Meg tudná csinálni. Meg fogja csinálni.

– Nem. Aelin, fizikailag nem tudsz kárt tenni bennük. Most nem. Eleget tudnak azokról a rémjelekről, és már az egész rohadt táborukat levédték a mágiánkkal szemben, olyasféle őrkövekkel, mint amilyenek az erőd körül vannak. Ahol csak lehet, vasat viselnek mindenütt, a fegyvereikben, a vértjükben. Nagyon jól ismerik az ellenségüket. Lehet, hogy jók vagyunk, de egyedül nem tudjuk őket legyőzni, és nem jutnánk ki élve ezekből a barlangokból.

Celaena járkált, esőáztatta hajába túrt, aztán rájött, hogy Rowan még nem fejezte be.

– Mondd tovább! – kérte.

– Narrok a barlang mélyén, egy privát fülkében tartózkodik. Olyan, mint ők, olyan lény, aki emberi bőrt visel. Ő küldi el a három szörnyeteget, hogy hozzanak neki féltündéreket, aztán kísérletezik rajtuk.

Tudta, hogy miért vitte őt Rowan távol a parttól, a fák közé. Nem biztonsági okokból, hanem mert Narrokéknál éppen volt egy féltündér.

– Megpróbáltam elvágni előle a levegő útját, hogy megkönnyítsem a helyzetét – mondta Rowan. – De túl sok vasban tartják... és nem élné túl az éjszakát akkor sem, ha most rögtön odamennénk. Már most is csak a bőre van meg, alig képes lélegezni. Már nincs visszaút abból, amit tettek vele. Az élete lényegét emésztették fel, újra kellett élnie mindazt a rémületet és borzalmat, amivel élete során találkozott.

Még a vérében lévő tűz is megfagyott.

– A lény a sírhalmoknál valóban belőlem táplálkozott – suttogta. – Ha nem sikerült volna elmenekülnöm, akkor engem is kiszívott volna. – Rowanből halk, egyetértő morgás tört fel.

Celaena émelygett, az arcát dörzsölgette, a fejét hátrahajtotta, hogy az eső a falevelekről az arcára csordogáljon, aztán nagy levegőt vett és Rowan szemébe nézett.

– Nem tudjuk megölni őket a mágiánkkal, amíg itt táboroznak. Wendlyn hadserege túl messze van, Narrok pedig három szörnyeteggel és kétszáz katonával féltündérekre vadászik. – Csak hangosan gondolkodott, de Rowan mégis bólintott. – Ködvárból hány őr látott egyáltalán csatát?

– Harminc, vagy még annál is kevesebb. Egyesek pedig, mint Malakai, túl öregek. Ők is harcolnak majd, de meg is fognak halni.

Rowan mélyebbre hatolt az erdőbe. Celaena követte, mert tudta, ha csak egy lépést is tesz a part felé, akkor visszamegy. Látva Rowan vállában a feszültséget, tudta, hogy ő is így érez.

Az eső elállt. Celaena levette a csuklyáját, hogy a ködös levegő érje forró arcát. A területen főként juhászok, parasztok és halászok éltek, vagyis a féltündéreken kívül senki sem tudja felvenni a harcot a lényekkel. Egyetlen előnyük a jobb helyismeret volt. Wendlynbe majd üzennek, és talán a jövő héten meg is jön az erősítés.

Rowan felemelte az öklét, Celaena megállt.

A tündér a fákat fürkészte előttük és mögöttük. Profikra jellemző nesztelenséggel kihúzta az egyik pengéjét. Egy másodperccel később már Celaena orrát is megcsapta a szag, ami a halandó hús alól tört fel belőlük.

– Csak egy. – Rowan olyan halkan beszélt, hogy Celaena még tündérfüleivel is alig hallotta.

– Ez nem megnyugtató – mondta ugyanilyen csendesen és ő is előhúzta a tőrét.

Rowan nem cifrázta:

– Egyenesen felénk jön. Menj jobbra húsz lépést, én balra megyek. Ha közénk ér, akkor várj a jelemre, aztán támadj! Semmi mágia, az túl sok figyelmet keltene, ha a többi is itt van a közelben. Gyorsan, csendben, feltűnés nélkül.

– Rowan, ez a dolog...

– Gyorsan, csendben, feltűnés nélkül.

Rowan zöld szeme felvillant, de ő állta a tekintetét. Belém kóstolt, és csak egy darab bőrt hagyott volna belőlem, mondta csendben. Könnyen lehet, hogy hamarosan ugyanez lesz a sorsunk.

Akkor nem voltál felkészülve, úgy tűnt, hogy ezt mondja. És én sem voltam veled.

Ez őrültség. Találkoztam az egyik félresikerült szörnyszülöttel is, és majdnem megölt.

Félsz, hercegnő?

Igen, és van is okom rá.

Rowannek azért igaza volt. Ez az ő erdejük, és ők harcosok. Ezúttal minden másképpen lesz. Celaena bólintott, mint egy parancsot teljesítő katona, és nem búcsúzkodott, mielőtt a fák közé osont. Könnyű léptekkel haladt, számolta a távolságot, hallgatta az erdőt, egyenletesen lélegzett.

Egy mohalepte fa mögé rejtőzött, és előhúzta a másik pengéjét. A szag olyan bűzzé fokozódott, hogy lüktetett tőle a feje. Az ég kitisztult felette, a csillagok fénye halványan megvilágította az agyagos föld felett, alacsonyan szálló ködöt. Egyelőre semmi.

Már éppen felmerült benne, hogy Rowan tévedett, amikor a lény megjelent előtte a fák között, közelebb, mint feltételezte. Sokkal, sokkal közelebb.

Először csak megérezte, egy fekete pacát, és csendet, ami úgy vette körül, mint egy második köpeny. Úgy tűnt, hogy a köd is elhúzódik tőle.

A csuklyája alatt éppen csak sejteni lehetett sápadt bőrét és érzéki ajkát. Fegyverekkel nem vesződött. De a körmei, a körmeitől elállt a lélegzete. Hosszú, éles körmök, túl jól emlékezett rá, hogy milyen érzés volt, amikor ugyanilyenek hasítottak bele a könyvtár alatt.

Azoktól eltérően ezek nem voltak töredezettek, ívelten, fényesen és feketén csillogtak. A bőr az ujjain csontfehér volt és makulátlan, túl finom ahhoz, hogy természetes legyen. Sőt arra is megesküdött volna, hogy látta a sötét, csillogó vénáit is, az egykor ott folyó vér utánzatát.

Celaena nem mert még pislogni sem, amikor a dolog felé fordította csuklyás fejét. Rowan még mindig nem jelzett. Vajon tudja, hogy milyen közel van?

Meleg, nedves valami csordult az ajkára az orrlyukaiból. Megfeszült, össze akarta szedni magát, és azon tipródott, hogy vajon a lény milyen gyorsan tud mozogni, és neki milyen mélyen kell majd belevágnia hosszú késeit. A kard csak az utolsó mentsvára lenne, mert túl ormótlan. Még ha a kés használata azt is jelenti, hogy közelebb kell kerülni hozzá.

A lény a fákat pásztázta a tekintetével. Celaena is nekilapult a fájának. A könyvtár alatti szörnyszülött fémajtókat tépett szét, mintha függönyök lettek volna. És tudta használni a rémjeleket...

Amikor kilesett, látta, hogy a lény éppen a fája mellett halad el. A mozgása halálosan elegáns volt, hosszú, fájdalmas véget ígért. Nem volt megtörve a tudata, még megőrizte a képességet a gondolkodásra, a számításra. Ezek a szörnyetegek nagyon jól végezték a dolgukat, a király minden valószínűség szerint úgy vélte, hogy ide három is elég lesz. Vajon még hányat rejteget a kontinensen?

Az erdő olyan mozdulatlanságba dermedt, hogy hallotta a zihálást. A lény az ő szagát szimatolta. A mágiája fellobbant, de visszafojtotta. Rowan parancsától függetlenül ő sem akarta, hogy a mágiája megérintse ezt a dolgot. A lény újra szimatolt, és még egy lépést tett az irányába. Mint akkor, a sírhalmok között, a levegő elkezdett fogyni, és a fülében lüktetni. A másik orrlyukából is folyni kezdett a vér. A fenébe.

Aztán beléhasított egy gondolat és a világ kifordult tengelyéből. Mi van, ha Rowant már elkapta? Újra körbenézett.

A lény eltűnt.