34.

FEJEZET

CELAENA NEM EMLÉKEZETT RÁ, hogy került csizmástól az ágyba, és nem emlékezett arra sem, hogy mit álmodott. Ébredéskor nem érezte a szokásos kínzó éhséget és szomjúságot, és nem igazán bírt senkihez sem szólni, amikor levonszolta magát a konyhába, és nekilátott a reggeli készítéséhez. Minden olyan fakónak tűnt, a beszéd is suttogássá tompult. De valójában ő volt mozdulatlan. Olyan lett, mint egy darab szikla a patakban.

A reggeli lement, utána a konyha csendjében már ki tudta venni a hangokat, Malakai mormogását, Emrys nevetését.

– Nézd csak! – szólt Emrys, és odajött hozzá a mosogatóhoz. Ő csak bámult ki a mezőre. – Nézd csak, mit hozott nekem Malakai!

Látta, ahogy az arany markolat megcsillan, és rájött, hogy Emrys egy új kést mutat neki. Ezen már csak nevetni lehetett. Az istenek tréfálkoznak vele, vagy csak igazán, igazán gyűlölik.

A markolatra ugyanis lótuszvirágokat véstek, és az alját hullámokat mintázó lazúrkövek díszítették. Emrys mosolygott és a szeme boldogan csillogott. De ez a kifényesített, csillogó kés az arany markolatával...

– Egy kereskedőtől szereztem, aki a kontinens déli részéről jött – mondta Malakai az asztal felől. Celaenának nem is kellett ránéznie, elégedett hangja alapján tudta, hogy csak úgy sugárzik. – Egyenesen Eyllwéből származik.

A kábultság hatalmas csattanással ért véget.

Olyan robajjal, hogy meglepődött, hogy a többiek nem hallották.

Egy másik hang váltotta fel, egy fülsiketítően magas hang, mint egy teafőző, olyan hangos, mint a viharos szél vagy annak a szolgálónak a hangja, aki a szülei hálószobájába lépett azon a reggelen, és meglátta őt a tetemek között feküdni.

Olyan hangos volt, hogy saját magát is alig hallotta, amikor megszólalt:

– Nem érdekel. – Nem hallott semmit a csendes sikoltozáson túl, így felemelte a hangját, szaporán, túl szaporán vette a levegőt is és megismételte: – Nem ér-de-kel!

Csend. Aztán Luca a helyiség másik végéből tétován megszólalt:

– Elentiya, ne legyél goromba!

Elentiya. Elentiya. A szellemet nem lehet megtörni.

Hazugságok, hazugságok, hazugságok. Nehemia hazudott mindenről. A hülye nevéről, a terveiről, minden egyes átkozott dologról. És elment. Mindaz, ami neki maradt belőle, csak ilyen emlékeztető volt, mint ez, fegyverek, hasonlóak ahhoz, mint amilyeneket a hercegnő oly nagy büszkeséggel hordott. Nehemia elment, és nem hagyott semmit maga után.

Annyira reszketett, hogy azt hitte, a teste szét fog esni. Megfordult.

– Nem érdekeltek – sziszegte Emrysnek, Malakainak és Lucának. – Nem érdekel a késetek. Nem érdekelnek a kis történeteitek és a kis királyságotok. – Szinte felnyársalta Emryst a tekintetével. Luca és Malakai egy pillanat alatt ott termettek az öregember előtt. Jól van. Csak féljenek. – Hagyjatok békén! Tartsátok meg az átkozott kis életeteket magatoknak, és hagyjatok egyedül!

Már kiabált, de mégis hallotta a sikolyt. A dühével sem tudott mit kezdeni, nem tudta, hogy merre van a fent és merre a lent, csak azt, hogy Nehemia hazudott mindenről, pedig egyszer megesküdőtt, hogy nem fog hazudni. Megszegte az esküjét, és összetörte az ő szívét is, hiszen ő meg hagyta, hogy meghaljon.

Meglátta Emrys szemében a könnyeket. Nem érdekelte, hogy szomorú, sajnálja vagy dühös rá. Luca és Malakai még mindig közöttük álltak, és halkan morgolódtak. Egy család. Egy család, akik összetartanak. Szétcincálnák őt, ha bármelyiküket bántaná.

Halkan, örömtelenül felnevetett, ahogy hármukat nézte. Emrysen látszott, hogy mondani akar valamit, akármit, ami segíthet.

De ő már csak egy rekedt nevetést hallatott, azzal kisétált az ajtón.

Rowan egész éjszaka az elesettek nevét tetoválta Gavriel bőrére, és hallgatta a harcost az emberekről, akiket elveszített, aztán útjára engedte, és a konyha felé indult. Üresen találta, csak egy öregember ült az üres munkaasztalnál, kezében egy bögrét szorongatva. Emrys felnézett rá, a szeme bánatosan csillogott.

A lányt sehol nem látta, és egy pillanatig azt remélte, hogy újra elment, így legalább nem kell szembesülnie azzal, amit előző nap mondott neki. A szabadba vezető ajtó nyitva volt, mintha valaki tárva-nyitva hagyta volna. Talán ő ment ki rajta.

Tett egy lépést arra, üdvözlésképpen biccentett egyet, de az öregember csak végigmérte és csendesen így szólt:

– Mi az ördögöt művelsz?

– Hogy értve?

Emrys nem emelte fel a hangját, amikor folytatta:

– Azzal a lánnyal. Mi az ördögöt csinálsz vele, hogy ilyen ürességgel a szemében jön ide hozzánk?

– Ehhez neked semmi közöd.

Emrys összeszorította a száját.

– Mit látsz, amikor ránézel, herceg?

Nem tudta. Mostanában az égvilágon semmit sem tudott.

– Ehhez sincs semmi közöd.

Emrys végigsimította viharvert arcát.

– Azt látom, hogy lassanként teljesen elsorvad, mert te mindig elzavarod. Pedig olyan kétségbeesetten szüksége lenne valakire, aki támogatná.

– Nem értem, hogy mi haszna lenne, ha én...

– Tudtad, hogy Evalin Ashryver a barátnőm volt? Majdnem egy évig dolgozott itt ebben a konyhában, itt élt velünk, harcolt, hogy meggyőzze a királynődet, hogy a féltündéreknek is helyük van a ti birodalmatokban. Harcolt a jogainkért, egészen addig a napig, amikor elhagyta ezt a királyságot, de még utána is évekig, egészen a haláláig, amikor azok a szörnyetegek meggyilkolták őt a tengerentúlon. Én abban a pillanatban tudtam, hogy az ő lánya, ahogy először lehoztad ide őt a konyhába. Mi mindannyian, akik itt voltunk huszonöt évvel ezelőtt, felismertük őt.

Rowant nem sűrűn lepték meg, de most nagyot nézett.

– Már nem reménykedik semmiben, herceg. Nem maradt egy csepp remény sem a szívében. Segíts neki! Ha nem is őérte, akkor legalább azért, amit képvisel, amit ő nyújthatna nekünk, téged is beleértve.

– És mi az? – ennyit mert csak kérdezni.

Emrys rezzenéstelen tekintettel suttogta:

– Egy jobb világ.

Celaena csak ment, ment, addig gyalogolt, míg egy fákkal szegélyezett tóparton kötött ki, aminek a vize vakítóan csillogott a déli nap fényében. Rájött, hogy itt éppolyan jó, mint bárhol máshol, így hát letelepedett a mohás partra, és a térdét átkulcsolva gubbasztott.

Nincs mit tenni, őt már nem lehet megjavítani. Ő egy... egy...

Nyöszörgő hang tört fel belőle, annyira remegett a szája, össze kellett szorítania, hogy benn tartsa a hangot.

De a hang a torkában volt, a tüdejében, a szájában, és amikor levegőt vett, kibuggyant. Ahogy meghallotta, minden kiömlött a világba, olyan erővel, hogy a teste is belesajdult.

Alig érzékelte a tavon játszadozó fényt. Alig érezte a sóhajtó szelet, a könnyes arcát cirógató meleg szellőt. Ekkor meghallott egy suttogó női hangot, bár az annyira lágyan szólt, mintha csak álmodta volna. Miért sírsz, Tűzszívű lány?

Tíz éve, tíz hosszú éve hallotta utoljára édesanyja hangját. De most a saját nyöszörgésén túl olyan tisztán hallotta, mintha mellette térdelt volna. Tűzszívű lány, miért sírsz?

– Mert elvesztem – suttogta a földnek. – És nem látom a kiutat.

Ez volt az, amit soha nem tudott elmondani Nehemiának, hogy tíz évig nem tudta, hogyan találja meg az útját haza, mert nem volt már otthona.

Viharos szél és jég csípte a bőrét, majd észrevette, hogy Rowan ül mellette, kinyújtott lábbal, tenyerével a háta mögött a mohára támaszkodva. Celaena felemelte a fejét, de nem törődött vele, hogy letörölje könnyes arcát. A csillogó tavat bámulta.

– Akarsz róla beszélni? – puhatolózott Rowan.

– Nem. – Nyelt párat, előkotort egy zsebkendőt és kifújta az orrát. A feje minden fújással tisztult.

Csendben ültek, a mohás parton nem hallatszott más, csak a tavat beborító csend és a leveleken zizegő szél.

– Jól van. Mert megyünk.

Rohadék. Gondolta magában, aztán megkérdezte:

– Megyünk? Hová?

Mogorva mosoly.

– Azt hiszem, hogy kezdelek megérteni, Aelin Galathynius.

– Mégis mi a feketepatájú ördögöt csinálunk itt? – zihálta Celaena, miközben a sziklás hegy alján lévő barlang szájába lesett befelé.

Nyolc mérföldet gyalogoltak. Hegynek fel. Szinte teljesen üres gyomorral.

Az emelkedőn a fákat egy idő után szürke kövek és zuzmó borította sziklák váltották fel, majd eléjük tornyosult a hófedte csúcs, ami Wendlyn és a mögötte rejtőző Doranelle határát jelezte. Valamiért ettől a termetes óriástól libabőrös lett a háta. És nem a jéghideg széltől.

Rowan belépett a barlang tátongó száján, halványszürke köpenye mögötte lebegett.

– Siessünk!

A lány szorosabban összehúzta magán a köpenyét, és utána botorkált. Rossz előjel. Sőt, borzalmas, mert akármi is van abban a barlangban...

Rowan csillogó haját követve haladt előre a sötétben, próbálta a szemét hozzászoktatni a fényviszonyokhoz. A talaj sziklás volt, a kövek kicsik és simára csiszoltak. A hely tele volt hajigálva mindenféle rozsdás fegyverrel, páncéllal és ruhával. Csontvázakat nem látott. Te jó ég, olyan hideg volt, hogy látszódott a lehelete, látta...

– Mondd, hogy képzelődöm!

Rowan egy hatalmas befagyott tó előtt állt meg, melynek túlpartja a félhomályba veszett. A közepén egy takarón Luca ült, a csuklói körül a láncok a jég alá voltak horgonyozva.

A láncok csörögtek, amikor üdvözlésképpen felemelte a kezét.

– Már azt hittem, hogy soha nem jöttök! Megfagyok!– kiáltott és a hóna alá dugta a kezét. A hangja visszhangzott.

A tavat borító vastag jégtakaró olyan átlátszó volt, hogy Celaena látta alatta a vizet – a színtelen köveket a tó fenekén, amik úgy néztek ki, mintha már réges-rég halott fák gyökerei lennének. Egyébként életnek semmi jelét nem fedezte fel. Egy-egy kard, tőr vagy lándzsa volt a kövek közé szúrva.

– Mi ez a hely?

– Hozd ki! – válaszolt Rowan a maga stílusában.

– Te megőrültél?

Rowan rámosolygott, és a mosolya azt sugallta, hogy igen. Celaena a jég felé lépett, de ő izmos karjával megállította.

– A másik alakodban.

Luca láthatóan fülelni próbált.

– De ő nem tudja, hogy én ki vagyok – mormogta.

– Féltündérek lakta erődben élsz, mint tudod. Nem fogja érdekelni.

Bár ő is emiatt aggódott a legkevésbé.

– Hogy merted ebbe belerángatni?

– Te rángattad őt bele, amikor megbántottad, őt és Emryst. A legkevesebb, amit tehetsz érte, hogy kihozod. – A tó felé fújt, mire a jég a partnál felengedett, aztán újra megkeményedett. Te szent egek! Rowan fagyasztotta be az egész átkozott tavat! Ekkora ereje lenne?

– Remélem, hoztatok némi harapnivalót! – szólt Luca. – Éhen halok! Siess már, Elentiya. Rowan azt mondta, hogy ez is a kiképzésed része és... – csak hablatyolt és hablatyolt összevissza.

– Mi a büdös franc folyik itt? Így büntetsz, mert olyan rohadtul viselkedtem?

– Emberi alakban tudod kontrollálni az erődet, hagyod, hogy szunnyadjon. De abban a pillanatban, hogy alakot váltasz, abban a pillanatban, hogy ideges, dühös leszel vagy félsz, amikor eszedbe jut, hogy az erőd mennyire félelmetes, akkor a mágiád feltámad, hogy megvédjen. Nem érti meg, hogy te vagy ezen érzések forrása, és nem valami külső fenyegetés. Külső fenyegetésnél, amikor elég hosszú ideig megfeledkezel arról, hogy félj az erődtől, akkor nálad van a kontroll. Vagy legalábbis valamennyi kontroll. – Újra a közte és Luca közötti jégpáncélra mutatott. – Szabadítsd ki!

Ha elveszíti a kontrollt, ha a tűz kiszabadul belőle... nos, a tűz és a jég biztosan jó barátok, vagy nem?

– Mi lesz Lucával, ha valamit elrontok?

– Fázni fog és csuromvíz lesz. Az is lehet, hogy meghal. – A Rowan arcán ragyogó mosoly alapján Celaena tudta, elég szadista ahhoz, hogy vele együtt hagyja elpusztulni a fiút.

– A láncokra tényleg szükség volt? Egyenesen le fog süllyedni a fenékre. – Buta, reszkető pánik kezdett szétáradni az ereiben.

Tenyerét Rowan felé nyújtotta, hogy tegye bele Luca láncainak a kulcsát, de a tündér a fejét rázta:

– A kontroll a te kulcsod. És a koncentráció. Kelj át a tavon, aztán találd ki, hogyan lehet őt kiszabadítani, anélkül, hogy mindketten megfulladnátok.

– Ne oktass ki engem, te misztikus értelmetlenségek mestere! Ez a legostobább dolog, amit valaha is meg kellett...

– Igyekezz! – vetette oda Rowan vigyorogva, és a jég felmorajlott. Mintha olvadna. Bár a fejében egy kis hang azt súgta, hogy Rowan nem engedné a fiút megfulladni, mégsem bízhatott benne, a múlt este óta nem.

Tett egy lépést a jég felé.

– Te egy rohadék vagy! – Ha Luca biztonságban hazaér, meg fogja találni a módját annak, hogyan tegye pokollá az életét. Átütötte a belső fátylát, alig észlelte a fájdalmat, ahogy a vonásai alakot váltottak.

– Alig vártam, hogy tündér alakban lássalak! – kiáltott Luca. – Fogadtunk rá, amikor... – És a többi, és a többi...

Rowanre sandított, a tetoválása tündérszemekkel még részletesebbnek tűnt.

– Vigasztaló a tudat, hogy a hozzád hasonló embereknek külön helyet tartanak fenn a pokolban.

– Esetleg ha valami újat mondanál.

Amit erre mutatott neki, az igazán nem volt nőies. Aztán rálépett a jégre.

Az első tétova lépéseknél – először csak aprókat lépett – látta a tó fenekét, ahogy egyre mélyül és sötétedik és elnyeli az elvesztett fegyverek garmadáját. Luca végre befogta a száját.

A lélegzete csak akkor akadt el, amikor a jól kivehető sziklás peremről átlépett a sötét mélység fölé. Megcsúszott, a jég pedig felmordult.

Felmordult és pókhálószerűen repedezni kezdett a lába alatt. Megdermedt, bámult, mint egy bolond, ahogy a repedések csak terjedtek, terjedtek és aztán... ment tovább. Újabb repedés a csizmája alatt. A jég mozogna?

– Fejezd már be!– sziszegte Rowannek, de nem mert hátranézni.

A mágiája felriadt, de ő ment rendíthetetlenül, mint a halál. Jaj, csak ezt ne!

De már ott volt és kezdte feltölteni a benne lévő űrt.

A jég mélyet mordult, ami csak azt jelenthette, hogy valami hideg és nedves fog jönni hamarosan. Tett még egy lépést, úgy tűnt, hogy ha visszafelé megy, akkor a jég beszakad. Már izzadt, a mágia, a tűz belülről melegítette.

– Elentiya? – szólította meg Luca. Celaena a kezét nyújtotta felé, próbálva jelezni, hogy fogja be a buta száját. Becsukta a szemét és lélegzett, elképzelte, hogy a körülöttük lévő hideg levegő betölti a tüdejét, és megfagy benne a mágia forrása felett. Mágia volt ez, ez mágia volt. Adarlanban halálos csapda.

Ökölbe szorította a kezét. Itt ez nem halálos csapda. Ebben az országban birtokolhatja a mágiát, olyan alakban lehet, amilyenben csak akar.

A jég nem nyögött tovább, de felhősödött és keskenyedett körülötte. Elkezdett csúszkálni, próbált egyensúlyban maradni, egy dalt dúdolt, egy szimfónia részletét, amitől mindig megnyugodott. Hagyta, hogy a zene ritmusa kissé megnyugtassa, tompítsa benne a pánikot.

A mágia lassan parázslani kezdett, minden lélegzetvétellel lüktetett benne. Biztonságban vagyok, mondta Celaena neki. Viszonylag biztonságban. Ha Rowannek igaza van, akkor ez csak valami reakció, hogy megvédje őt valami ellenségtől...

A tűz miatt tiltották ki nyolcéves korában Orynth könyvtárából, ugyanis véletlenül felgyújtott egy egész, régi kéziratokkal teli polcot, amikor ideges lett a tudósmesterre, aki a viselkedéstanra oktatta. Szörnyű, egyben csodás megkönnyebbülés volt néhány hónappal később egy napon arra ébredni, hogy a mágia eltűnt. Hogy a kezében tarthat egy könyvet – hiszen olvasni imádott a legjobban –, és nem kell amiatt aggódnia, hogy az hamuvá ég, ha ő ideges, fáradt vagy izgatott.

Celaena Sardothiennek, a dicsőségesen halálos Celaenának soha többé nem kellett aggódnia amiatt, hogy véletlenül megpörköli egyik játszótársát, sem olyan rémálmok miatt, hogy felgyújtja a hálószobáját. Vagy egész Orynthot porig égeti. Celaena minden volt, ami Aelin nem. Átölelte azt az életet, még akkor is, ha Celaena teljesítménye a halál, a kínzás és a fájdalom volt.

– Elentiya? – A jeget nézte. A mágiája újra pislákolt.

Porig égetni egy várost.

Véletlenül meghallotta, hogy Melisande küldötte erről a félelméről pusmog a szüleinek és nagybátyjának. Azt mondták neki, hogy egy szövetségről fognak vele tárgyalni, de később rájött, hogy róla akart információkat gyűjteni. A Melisande trónján ülő fiatal királynő ugyanis tudni akarta, hogy egy napon Terrasen örököse milyen fenyegetést jelenthet. Tudni akarta, hogy Aelin Galathynius egy napon háborús fegyverré válik-e.

A jégen köd gyülemlett fel, és a levegőbe egy repedés hangja hasított bele. A mágia lüktetve kezdett utat törni a testéből, állkapcsa minden lélegzetvételnél összekoccant.

– Most kontrollálod – szólt Rowan a partról. – Te vagy az ura.

Félúton járt. Tett még egy lépést Luca felé, miközben a jég tovább repedt. Luca láncai csörögtek, vajon félt? Vagy csak türelmetlenkedett volna?

Soha nem volt a maga ura. Még Celaenaként is illúzió volt, hogy uralja az életét. A mesterei irányították, fogták az igájukba.

– Te vagy a saját sorsod ura – mondta Rowan halkan a partról, mintha pontosan tudná, milyen gondolatok száguldoznak a fejében.

Az emlékezetéből előkúszó dallamot dúdolta. És valahogy... valahogy a láng elcsendesült. Tett még egy lépést, aztán még egyet. Az ereiben parázsló erő soha nem fog eltűnni, sokkal valószínűbb, hogy valakiben azért fog kárt tenni, mert nem tudja uralni.

Hátrasandított a parton bóklászó Rowanre, aki az elejtett pengéket vizsgálgatta. Rendszerint kifejezéstelen szemében a győzelem árnyalata sejlett fel, de elfordult, és a barlang falában egy kis résben próbált valamit kitapintani. Celaena haladt tovább, a víz alatt egyre nagyobb mélység tátongott. Orgyilkosként ura volt halandó testének. Halhatatlan erejének uralását csak egy újabb feladatnak tekintette.

Luca szemei tágra nyíltak, amikor karnyújtásnyira ért.

– Tudod, hogy nincs mit titkolnod. Mind tudtuk, hogy tudsz alakot váltani – mondta. – És talán segít, úgyhogy elárulom, hogy Sten állati alakja disznó. Szégyelli, ezért soha nem fog alakot váltani.

Majdnem elnevette magát, szinte érezte, ahogy a belseje megfeszül, és feltör belőle a hang, hónapok óta először, de aztán beléhasított, hogy ott vannak a fiú csuklóján a láncok. A mágia elcsendesedett, de most... mit csináljon? A láncokat olvassza meg vagy a jeget ott, ahová rögzítve voltak, és húzassa ki a fiúval a láncokat? Ha a jeget olvasztja meg, akkor könnyen az ősrégi tó fenekén köthetnek ki. De ha a láncokat... Akkor elveszítheti a kontrollt, és szintén a tó mélyére süllyedhetnek, de még meg is égetheti. Legjobb esetben csak ott égeti meg, ahol a bilincsek vannak. Legrosszabb esetben a csontjai is megolvadnak. Jobb, ha a jeget kockáztatja meg.

– Hm – szólalt meg újra Luca. – Minden szörnyű dolgot megbocsátok, amit korábban mondtál, ha elmegyünk innen, de azonnal, és bekapunk valamit. Borzalmas büdös is van itt. – Úgy tűnt, hogy az érzékszervei élesebbek az övéinél, a barlangban ő csak enyhén érezte a rozsda, a penész és a rohadó dolgok szagát.

– Ne mozdulj és fogd be! – szólt rá élesebben, mint ahogy akarta. De Luca be is fogta, amikor óvatosan odacsúszkált, ahová Rowan a láncokat fagyasztotta. Amilyen óvatosan csak tudott, letérdelt, és egyenletesen próbálta eloszlatni a súlyát.

A tenyerével megsimította a jeget, figyelte a láncot, mennyi van belőle a jég felett, és mennyi lengedezik a víz alatt.

Lengedezett, ezek szerint van áramlás. Ami azt jelentette, hogy Rowannek folyamatosan pótolnia kell a jeget. A hideg belemart a tenyerébe. Rápillantott a szőrmetakarón ülő fiúra, majd újra a horgonyra. Ha a jég megtörik, akkor el kell őt kapnia. Rowan közben úgy tett, mint aki nincs is jelen.

Néhányszor nagy levegőt vett, hagyta, hogy a mágiája megnyugodjon, lehűljön és pislákoljon. Aztán a tenyerét a jégnek nyomta, egyik belső ujját a mágiájába akasztotta, és kihúzott egy vékonyka, égő fonalat. Ez leereszkedett a karján, tekergett kicsit a csuklója körül, aztán megállapodott a tenyerénél, melegítette a bőrét, a jég pedig... élénkvörösen parázslott. Luca felkiáltott, amikor a jég forgácsokra hasadt körülöttük.

– Urald!– kiáltotta Rowan a partról, miközben kihúzott egy otthagyott kardot a sziklafal egyik réséből, arany markolata csillogott. Celaena olyan keményen kapaszkodott a mágiába, hogy az majdnem kifulladt benne. Egy kis lyuk megolvadt ugyan a tenyere alatt, de ez még kevés volt. Nem volt elég nagy ahhoz, hogy kihúzza a láncot.

Meg fogja tudni csinálni. Most megint tudta magát irányítani. A kút feltöltődött benne, ő visszanyomta, csak egy kis fonalat akart kipréselni, ami előtúrja magát, mint egy giliszta, és átrágja a hideget... Fémcsörgés, felszisszenés és aztán:

– Jaj, hála istennek! – nyögött fel Luca, és az egész láncot kihúzta a lyukból.

Visszatekercselte magába a mágiát, vissza a kútba, és hirtelen hideg lett.

– Nagyon remélem, hogy hoztatok kaját – szólt Luca újra.

– Ezért jöttél? Rowan kaját ígért?

– Növésben lévő szervezet vagyok. – A fiú összerezzent, amikor Rowanre pillantott. – Te meg soha nem mondasz nemet neki.

Valóban, még soha senki nem mondott eddig neki nemet, és talán ezért fordulhatott elő, hogy Rowan elfogadhatónak találta a saját viselkedését. Celaena kifújta a levegőt az orrán keresztül, és a kis lyukat nézte, amit kivájt. Csodás mutatvány. Amikor segíteni próbált Lucának, hogy kivezesse a partra, még egyszer a jégre pillantott. Nem, nem is a jégre, hanem a vízre alatta.

Ahol egy hatalmas vörös szem éppen őt figyelte.