33.

FEJEZET

A KÖVETKEZŐ HÉTEN NEM TALÁLTAK TÖBB HALOTTAT, és persze nyoma sem volt a lénynek, ami kiszívta az áldozatokat. Celaena így is gyakran azon kapta magát, hogy a részleteken töpreng, amikor Rowan a napistennő templomának romjainál egymás után meggyújtotta a gyertyákat. Most, hogy már tudott parancsra alakot váltani, új feladatot kapott: gyújtson meg egy gyertyát anélkül, hogy látótávolságon belül mindent felégetne. Egyszer sem sikerült, mert ahogy feltört benne a mágia, megperzselte a köpenyét, kárt tett a romokban, fákat lobbantott lángra. Rowan azonban kimeríthetetlen gyertyakészlettel rendelkezett, ezért napokat töltött azzal, hogy addig bámulta őket, amíg keresztbe nem állt a szeme. Képes volt órákig izzadni, és arra koncentrálni, hogy felélessze a dühét és ezt az egész őrültséget magában, de füstgomolynál többre nem futotta. Az egyetlen eredmény az lett, hogy farkasétvágy kezdte gyötörni: mindent felfalt, és bármikor képes volt enni, mivel a mágia rengeteg energiáját felemésztette.

Az eső visszatért, és vele együtt az Emrys történeteire szomjazó tömeg is. A vacsoraedények mosogatása közben is hallgatta a harcos szüzekről, megbabonázott állatokról és ravasz varázslókról szóló történeteket, a wendlyni legendákat. Rowan továbbra is megjelent sólyom alakban, és voltak olyan esték is, amikor a lány a hátsó ajtónál ült, és Rowan is egy kicsit közelebb sompolygott.

Celaena ezúttal a mosogatónál állt, sajgott a háta, és gyötörte az éhség. Éppen az utolsó rézüstöt sikálta, amikor Emrys befejezte az okos farkasról és a mágikus tűzmadárról szóló történetet. Kisebb szünetet követően jöttek a szokásos kérések, amikor ugyanazokat a régi történeteket kérték. Celaena nem törődött a felé fordulókkal, amikor a mosogató mellől megkérdezte:

– Tudsz történeteket Maeve királynőről?

Dermedt csend. Emrys szeme tágra nyílt, majd halványan elmosolyodott és így szólt:

– Hogyne, sokat. Melyiket szeretnéd hallani?

– A legkorábbiakat. Az összeset. – Amikor majd megint a nagynénje előtt fog állni, már mindent tudni fog róla, amit csak lehet. Emrys talán ismer olyan történeteket, amik még nem érték el hazája partjait. Ha a vérfarkasokról szóló mesék igazak, ha a halhatatlan szarvasok valódiak... akkor talán megtudhat valami lényegeset az öregtől is.

Néhány ideges pillantást követően Emrys megszólalt:

– Akkor az elejétől kell kezdenem.

Celaena bólintott, és átült a szokásos székébe, a hátsó ajtóhoz, az éles szemű sólyom közelébe. Rowan csettintett egyet a csőrével, de ő nem mert hátrafordulni hozzá. Nekiállt egy egész cipónak, hogy jó étvággyal elfogyassza.

– Egyszer volt, hol nem volt, amikor még nem uralkodott halandó király Wendlyn trónján, és a tündérek még köztünk jártak. Voltak köztük jók és igazak, mások hajlottak a kisebb csínytevésekre, de voltak köztük bizony romlottabbak és a legfeketébb éjszakánál is sötétebbek. De mindannyiuk felett Maeve és két nővére uralkodott, akiket Morának és Mabnek hívtak. A ravasz Mora, aki egy nagy sólyom alakját hordta – ez volt Rowan erős vérvonala – és a szőke Mab, aki egy hattyúvá tudott változni. És a sötét Maeve, akinek zabolátlan vadságát egyetlen alak nem is tudta magába foglalni.

Emrys elmesélt egy történetet, aminek a nagyját Celaena már ismerte. Mora és Mab beleszerettek egy férfiba és feladták halhatatlanságukat. Egyesek szerint Maeve kényszerítette őket, hogy büntetésképpen adják fel örök életüket. Mások szerint ők akarták így, csak hogy megmeneküljenek a nővérüktől.

Amikor Celaena rákérdezett, hogy Maeve férjhez ment-e valamikor, halálos csend lett. Emrys azt mondta, hogy nem, bár még az idők hajnalán közel állt hozzá. A híresztelések szerint egy harcos az eszével és tiszta lelkével elrabolta a szívét. De nagyon régen, egy háborúban meghalt, és elveszett a Maevének szánt gyűrű is. Azóta Maeve mindenkinél többre becsülte a harcosait. Akik ezért imádták őt, és hatalmas, erős királynővé tették. Senki nem mert dacolni vele. Celaena azt várta, hogy Rowan felborzolja a tollait, de a madár nem mozdult, csendesen gubbasztott a helyén.

Emrys éjszakába nyúlóan mesélte történeteit a tündérkirálynőről, egy kegyetlen, ravasz uralkodó portréját rajzolta meg, aki ha akarná, az egész világot meg tudná hódítani, de csak erdei birodalmához ragaszkodik, Doranelléhez, és kővárosát egy hatalmas folyómedence szívébe telepítette.

Celaena nagyon figyelt a részletekre, elraktározta őket az emlékezetében, és közben igyekezett nem gondolni a hercegre, aki egy ölnyire felette gubbasztott, és aki saját akaratából vérszerződéssel tett esküt a hegyek túloldalán lakó halhatatlan szörnyetegnek. Celaena már majdnem újabb történetet kért, amikor a fák között mozgásra lett figyelmes.

Majdnem a torkán akadt a szedres pite, amikor egy nagytermetű hegyi macska ügetett le az erdőből, és a vizes füvön át egyenesen az ajtajuk felé jött. Az eső sötétebbé tette aranyló bundáját, a szeme csillogott a fáklyák fényében. Vajon az őrök nem látták? Malakai a párját figyelte elmélyülten. Celaena már kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a többieket, de aztán meggondolta magát.

Az őrök mindent láttak. És nem lőttek rá nyilakat. Mert nem hegyi macska volt, hanem...

A felvillanó fényben, ami lehetett volna akár egy távoli villámlás is, a hegyi macskából magas, széles vállú férfi lett, aki a nyitott ajtó felé sétált. Rowan ekkor felszállt, aztán alakot váltott, és besétált az esőbe.

A két férfi egymás felkarját lapogatta, és háton veregették, gyorsan, férfiasan üdvözölték egymást. Az eső és a mesélő Emrys miatt Celaena hiába fülelt, nem hallotta jól őket, emiatt magában átkozta halandó füleit.

– Már hat hete kereslek – szólt az aranyhajú idegen, a hangja éles volt, de színtelen. Nem sürgető, inkább fáradt, frusztrált. – Vaughan azt mondta, hogy a keleti határnál vagy, Lorcan meg azt, hogy a tengerparton ellenőrződ a flottát. Az ikrektől úgy hallottam, hogy a királynő is veled volt végig, de te egyedül jöttél vissza. Rossz előérzetem támadt, ezért inkább eljöttem... – Valahogy összevissza beszélt, hiányzó önuralma éles ellentétben állt kemény izmaival és a rászíjazott fegyverekkel. Harcos volt, mint Rowan, bár meglepően szép arcán nyoma sem látszott a herceg komolyságának.

Rowan a vállára tette a kezét.

– Hallottam, hogy mi történt, Gavriel. – Rowan egyik titokzatos barátja lenne? Celaena azt kívánta, bárcsak Emrys megmondhatná neki. Rowan olyan keveset mesélt öt társáról, de annyi egyértelműen látszott, hogy Rowan és Gavriel többek egyszerű ismerősöknél. Néha elfeledkezett róla, hogy Rowannek az erődön kívül is van élete. Korábban ez nem izgatta, és nem tudta volna megmondani, hogy ez most miért telepedett rá nehéz súlyként, és hirtelen miért számított, hogy Rowan legalább tudomást vegyen róla. Hogy ő is létezik.

Gavriel megdörzsölte az arcát, izmos háta megfeszült, ahogy levegőt vett.

– Tudom, hogy talán nem akarod, de...

– Csak mondd el, hogy mit szeretnél, és megcsinálom.

Gavriel láthatólag megkönnyebbült, Rowan pedig egy másik ajtó felé terelte. Légies, mégis erőt sugárzó eleganciával mozogtak, mintha az eső is kettévált volna, hogy átengedje őket. Rowan még csak nem is nézett vissza, amikor eltűnt.

A tündér már nem is jött vissza éjszaka, és Celaenát nem a kedvesség, hanem a kíváncsiság vezérelte, amikor eszébe jutott, hogy a barátja esetleg nem vacsorázott. Legalábbis senki nem vitt neki semmit a konyhából, és ő sem üzent, hogy hozasson valamit. Miért ne vigyen nekik egy tálca ragut és kenyeret?

A tálcát a csípőjén egyensúlyozva bekopogott az ajtón. A benti mormogás elcsendesedett, és egy másodpercig az az arcpirító gondolata támadt, hogy a férfiak valami sokkal intimebb okból vannak együtt. Aztán valaki ingerülten felcsattant:

– Mi van?

Celaena annyira azért kinyitotta az ajtót, hogy belásson.

– Azt hittem, esetleg kértek egy kis ragut és...

Nos, az idegen félmeztelen volt és a hátán feküdt Rowan íróasztalán, aki felöltözve ült előtte és pokolian dühösnek tűnt. Igen, most már biztos, hogy valami magánjellegű dologban nyitott rájuk.

Egy pillanat múlva meglátta a lapos tűket, a kis üst formájú, sötét folyadékot tartalmazó tartályokat, a tintával és vérrel átitatott rongyot és a tetoválás nyomát, ami az idegen mellkasának bal oldalától a bordáin lefelé a jobb csípőcsontjáig kígyózott.

– Kifelé! – szólt Rowan határozottan, és leengedte a tűt. Gavriel felemelte a fejét. Homokszínű szemében az égő gyertyák fényében fájdalom csillogott, és nem feltétlenül a rajzoktól, amiket most a szíve fölé és a mellkasára karcoltak. Régi nyelven írt szavak, mint Rowanen. Sok volt belőlük, a többségük már megkopott, és számos heg szakította meg őket.

– Kéritek a ragut? – kérdezte Celaena, még mindig a tetoválást, a vért és a kis tintatartót bámulva. Úgy tűnt, hogy Rowan éppoly könnyedséggel bánik a kezében lévő eszközökkel, mint a fegyverekkel. Vajon ő csinálta a sajátját is?

– Hagyd itt! – mondta, és a lány érezte, hogy csak később fogja leharapni a fejét. Igyekezett közömbös arcot vágni, letette a tálcát az ágyra, és visszasétált az ajtóhoz.

– Elnézést a zavarásért! – Akármit is ábrázoltak a tetoválások, ezek ketten ismerik egymást, és neki semmi joga itt lenni. Az idegen szemében tükröződő fájdalom eleget mondott neki, mivel a saját tükörképében is bőven látott belőle. Gavriel tekintete közte és Rowan között cikázott, orrlyukai kitágultak, a szagát vizsgálta.

Tényleg itt volt az ideje, hogy lelépjen innen a pokolba.

– Bocsánat! – mentegetőzött újra és becsukta maga mögött az ajtót.

Két lépést tett a folyosón, akkor megállt, a kőfalnak dőlt és az arcát dörzsölgette. Buta. Buta dolog volt egy kicsit is foglalkozni vele, hogy mit csinál az edzésen kívül, azt hinni, hogy felmerülhet benne, hogy valami személyeset osszon meg vele, akárcsak annyit, hogy ma korábban visszavonul a szobájába. Mégis fájt, jobban, mint ahogy be akarta vallani magának.

Már azon volt, hogy visszavonszolja magát a szobájába, amikor az ajtó kicsapódott a folyosó végén, és Rowan viharzott ki rajta, szinte izzott a haragtól. Elég volt látnia, hogy milyen iszonyúan dühös, és már megint a vakmerőség és a butaság határmezsgyéjén találta magát, de könnyebb volt a dühbe kapaszkodni, mint átölelni azt a csendes sötétséget, ami le akarta őt húzni, lefelé, egyre mélyebbre.

Rowan kiabálását megelőzendő, inkább ő kérdezett először:

– Pénzért csinálod?

Felvillanó fogak.

– Egyrészt semmi közöd hozzá. Másrészt én soha nem süllyednék ilyen mélyre. – Ahogy ránézett, pontosan tudta, hogy az ő foglalkozására céloz.

– Tudod, jobb lenne, ha egyszerűen pofon vágnál.

– Mihez képest?

– Ahelyett, hogy állandóan emlékeztetsz rá, mennyire rohadtul értéktelen, borzasztó és gyáva vagyok. Hidd el, erre magam is képes vagyok. Üss meg inkább, mert átkozottul belefáradtam a bántásokba. Tudod mi a baj? Hogy még csak azzal sem vesződtél, hogy megmondd, most ne zavarjon senki. Ha mondtál volna valamit, akkor nem jöttem volna ide. Sajnálom, hogy rátok törtem. De te meg egyszerűen szó nélkül otthagytál engem.

Ahogy az utolsó szavakat kimondta, éles, erős pánik áradt szét hirtelen benne, a kínzó fájdalom miatt még a torka is elszorult.

– Elhagytál – ismételte meg. Talán csak a vak rettegés miatt mondja, a szakadék miatt, ami újra ott tátongott körülötte, de tovább suttogott: – Nekem már nincs senkim. Senkim.

Egészen mostanáig nem is tudatosult benne, hogy mennyire komolyan gondolja ezt, és mennyire szüksége lett volna rá, hogy ez ne így legyen.

Rowan arca közömbös maradt, sőt gonosz lett, amikor megszólalt:

– Nekem semmim sincsen, amit adhatnék neked. Semmim, amit adni akarnék. Nem tartozom neked semmilyen magyarázattal arról, amit az edzésen kívül csinálok. Nem érdekel, hogy min mentél keresztül, és az sem, hogy mit akarsz kezdeni az életeddel. Minél előbb túl leszel ezen a nyavalygáson és önsajnálaton, annál előbb megszabadulok tőled. Te nekem semmit nem jelentesz, és nem érdekelsz.

Volt valami halk csilingelés Celaena fülében, ami üvöltéssé fokozódott. És alatta a némaság hirtelen túl ismerős hulláma, amikor nem lát, nem hall és nem érez semmit. Nem tudta, hogy miért történik ez, mert annyira akarta gyűlölni, de talán... jó lett volna. Jó lett volna, ha van valaki, aki tudja róla a teljes igazságot, és nem gyűlöli őt miatta.

Annyira, de annyira jó lett volna.

Szó nélkül lelépett. Közeledett a szobája felé, és a benne pislákoló fény minden lépéssel halványult.

Aztán kialudt.