38.

FEJEZET

MANON KÉTARASZNYI PÓKSELYMET ADOTT AJÁNDÉKBA A felügyelőnek, miután az óvatosan beültette az anyagot Abraxos szárnyaiba. Bőven hozott magával, arra az esetre, ha mégis megkopna, és a maradékot egy dupla fenekű ládába zárta. Senkinek sem szólt róla, hogy merre járt, vagy miért csillognak Abraxos szárnyai, ha a fény úgy esik rájuk. Asterin megölte volna a kockázatért, amit vállalt, a nagyanyja pedig Asterint kaszabolta volna le, amiért nem vette észre, hogy ő elment. Manonnak semmi kedve sem volt helyettesíteni a másodparancsnokát, és új tagot keresni a Tizenhármakba.

Mivel Abraxos meggyógyult, Manon az Északi agyar torkolatához vitte, hogy próbálja meg az Átkelést. Korábban a szárnyai túl gyengék voltak hozzá, hogy megkísérelje a zuhanást, de a selyembetoldásokkal sokat javultak az esélyei.

A vállalkozás így is nagy kockázattal járt, ezért Asterin és Sorrel az állataikon ülve vártak mögötte. Ha kedvezőtlenül alakulnak a dolgok, ha Abraxos nem tud megállni, vagy a selyem nem működik jól, akkor le kell ugrania róla. Az állatot hagyja meghalni, őt pedig az egyik segédjének a wyvernje elkapja a karmaival.

Manon nem rajongott a tervért, de Asterin és Sorrel csak így voltak hajlandóak belemenni az egészbe. Bár Manon volt a feketecsőrűek trónjának örököse, inkább bezárták volna őt egy wyvern karámba, mint hogy rendes előkészületek nélkül csinálja meg az Átkelést. Nevezhette őket gyávának, és kioszthatta volna nekik a megérdemelt verést, de ez akkor is így volt ésszerű. A feszültség a tetőfokára hágott, és simán kinézte a sárgalábúak örököséből, hogy az Átkelés alatt megijeszti Abraxost.

Manon készenléte jeléül biccentett helyetteseinek, majd elindult az állat felé. Nem sokan gyűltek össze, de Iskra a kilátóteraszon állva halványan mosolygott. Manon még egyszer ellenőrizte a kengyelt, a nyerget és a gyeplőt. Abraxos is feszülten morgott.

– Gyerünk! – parancsolt rá. A gyeplőnél fogva egy kicsit távolabb vezette, hogy fel tudjon rá szállni. Bőven volt hely a nekifutáshoz, Manon tudta, hogy az új szárnyakkal remekül megy majd minden. Csináltak korábban is meredek zuhanásokat és hirtelen felszállásokat. De Abraxos nem mozdult.

– Gyerünk! – mordult rá. Keményen ráncigálta.

Abraxos ránézett és morgott. Manon finoman megcsipkedte az arcát és megismételte:

– Gyerünk!

Az állat erősen a földbe nyomta a hátsó lábait, és a szárnyait is leszorította.

– Abraxos.

Az állat megszemlélte az Átkelőt, aztán visszanézett rá. Tágra nyílt szemekkel. Kővé meredt, szó szerint. Haszontalan, buta, gyáva állat.

– Fejezd ezt be! – szólt rá Manon, és kezdett felkapaszkodni a nyeregbe. – Már jók a szárnyaid. – A combja felé nyúlt, de Abraxos felágaskodott, és a föld beleremegett, ahogy levágta magát. Manon mögött Asterin és Sorrel morogtak az állataikkal, mert azok hátráltak, de közben Abraxos és egymás felé is odakaptak.

A kilátóteraszról halk nevetés hallatszott, Manon fogai kivillantak.

– Abraxos, gyerünk! – Újra a nyereg után nyúlt.

Az állat felágaskodott, a falnak csapta magát és visszahőkölt.

Az egyik felügyelő korbácsot hozott, de Manon felemelte a kezét.

– Ne gyertek egy lépéssel se közelebb! – vetette oda, vaskörmeit kiengedve. A korbács csak még kiszámíthatatlanabbá tette Abraxost. Az állathoz fordult. – Te rohadt gyáva – sziszegte neki, az Átkelőre mutatva. – Állj vissza a sorba! – Találkozott a tekintetük, Abraxosnak láthatólag esze ágában nem volt visszakozni. – Állj vissza!

– Nem érti, hogy mit beszélsz – mondta Asterin halkan.

– Dehogynem – Manon nem folytatta. Még nem mondja el nekik az elméletét. A wyvernhez fordult. – Ha nem engedsz fel a nyeregbe, és nem ugrasz, akkor be foglak csukni ennek a hegynek a legsötétebb, legkisebb karámjába.

Az állat fogai kivillantak. Manoné is. Egy teljes percig kihívóan néztek egymás szemébe. Egy megalázó, dühítő percig.

– Jól van – vetette oda, és elfordult tőle. Ezzel az állattal csak az idejét vesztegeti. – Zárjátok be oda, ahol a legnyomorultabbul érzi majd magát – mondta a felügyelőnek. – Addig nem jön ki, amíg nem hajlandó megcsinálni az Átkelést.

A felügyelő csak hápogott, Manon pedig csettintett, hogy Asterin és Sorrel is szálljanak le a nyeregből. Élete végéig hallgathatja majd ezt a nagyanyjától, a sárgalábúaktól és Iskrától, aki már el is indult felé a küzdőtéren át.

– Manon, miért nem maradsz? – kiáltotta oda neki. – Megmutatom a wyvernednek, hogyan kell ezt csinálni.

– Ne állj meg! – mormogta Sorrel Manonnak, de nem kellett figyelmeztetnie.

– Állítólag nem az állatokkal van a gond, hanem a lovasokkal – folytatta Iskra, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. Manon nem fordult meg. Nem akarta látni, hogy visszaviszik Abraxost a kapuhoz, és becsukják egy lyukba. Ostoba, haszontalan állat.

– Bár – töprengett hangosan Iskra – talán az állatodnak csak egy kis fegyelemre van szüksége.

– Menjünk! – kérlelte Sorrel, szorosan Manon mellett haladva. Asterin egy lépéssel mögöttük, Manont hátulról védve.

– Add oda! – ugatta Iskra valaki felé. – Csak a megfelelő bátorításra van szüksége.

Korbács csattant mögöttük, majd üvöltés, fájdalmas, rettegő.

Manon megdermedt.

Abraxos a fal mellé kuporodott.

Iskra állt előtte, korbácsa véres volt a csíktól, amit az állat arcán húzott, közel a szeméhez. Manonra mosolygott, vasfogai fénylettek, amikor felemelte a korbácsot, és újra lecsapott. Abraxos nyüszített.

Asterin és Sorrel nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy megállítsák Manont, amikor nekirontott, és megragadta Iskrát.

Előtűntek fogai és körmei, a koszos földön hemperegtek, forogtak, tépték és harapták egymást. Manonnak úgy tűnt, mintha üvöltene, olyan hangosan, hogy a csarnok is beleremeg. Lábak rúgtak a hasába, a levegő kiszorult belőle, amikor Iskra lerúgta magáról.

A földbe csapódott, a szája tele lett vérrel, kék vért köpött, de egy pillanat alatt felpattant. A sárgalábúak trónörököse vaskörmű kezével vágott oda, az ütés csontot tört, húst szakított volna, de Manon elugrott a testőre mellett, és Iskrát könyörtelenül odavágta a kemény kőre.

Iskra félnyögött az összesereglő boszorkányok kiáltásai közepette, Manon pedig ököllel az arcába vágott.

Az ujjaiba fájdalom hasított, de csak a korbácsot látta, a fájdalmat és a félelmet Abraxos szemében. Iskra küzdött Manon ránehezedő súlyával, és közben az arcába vágott. Manon elfordult, a találat a nyakát érte. Nem is igazán érezte a szúrást vagy a kicsorduló meleg vért. Csak visszahúzta az öklét, a térdét Iskra mellkasába vágta és ütött. Újra és újra.

Amikor felemelte fájó öklét, kezek ragadták meg a csuklójánál, a karja alatt, és elrángatták. Vagdalkozott, továbbra is sikoltozva, szavak nélkül, véget nem érően.

– Manon!– üvöltötte Sorrel a fülébe, a körmeit a vállába nyomta, nem elég erősen ahhoz, hogy kárt tegyen benne, de annyira igen, hogy megállítsa, hogy észrevegye, hogy a küzdőtéren és a kilátóteraszon bámészkodó boszorkányok veszik őket körül. Kardot látott, Asterin állt közte és...

Iskra a földön hevert, véres és dagadt arccal, másodparancsnoka szintén kivont karddal várta az összecsapást Asterinnel.

– Abraxos jól van! – mondta Sorrel, szorosan fogva őt. – Jól van. Nézz rá, nézz rá, látod, hogy semmi baja! – Manon a száján át vette a levegőt, mert az orra tele volt vérrel, szót fogadott, és meglátta a kuporgó állatot, aki tágra nyílt szemmel nézte őt. A sebén a vér már meg is alvadt.

Iskra nem mozdult onnan, ahol Manon a földhöz vágta. De Asterin és Iskra másodparancsnoka csak morogtak, készen álltak a harcra, akár a hegyet is darabokra szaggatnák.

Elég.

Manon lerázta magáról Sorrelt. Mindenki hallgatott, Manon a kézfejével megtörölte véres orrát és száját. Iskra a földről morgott rá, törött orrából felrepedt ajkára folyt a vér.

– Ha még egyszer hozzáérsz – mondta Manon –, akkor kiszívom a velőt a csontjaidból.

A sárgalábúak örököse aznap este kapott még egy verést az anyjától az ebédlőben, ezenkívül még két korbácsütést is kiosztottak rá, amiért kezet emelt Abraxosra. Felajánlották, hogy a korbácsolást Manon hajtsa végre, de ő visszautasította, mondván, hogy őt ez teljesen hidegen hagyja.

Valójában túl merev volt még a karja, és fájt is ahhoz, hogy hatékonyan tudja használni a korbácsot.

Másnap, amikor Asterinnel a nyomában belépett Abraxos ketrecébe, a kékvérüek örököse jelent meg a lépcsőház bejáratánál, vörös hajú másodparancsnokával a nyomában. Manon arca még mindig dagadt volt, a szeme pedig csodásan fekete. Mereven biccentett a boszorkánynak. Több karám is volt itt lent, bár ritkán futott össze mással, főleg nem a másik két trónörökössel.

Petrah megállt a rácsok előtt, és Manon észrevette másodparancsnoka karjában a kecskelábat.

– Hallottam, hogy igen látványosra sikeredett a verekedésetek – szólt Petrah, tiszteletteljes távolságot tartva Manon és a karám nyitott ajtaja között. Halványan mosolygott. – Iskra még cudarabbul néz ki.

Manon felvonta a szemöldökét, bár a mozdulattól lüktetett az arca.

Petrah a másodparancsnoka felé nyújtotta a kezét, aki átadta neki a kecskelábat.

– Azt is hallottam, hogy a Tizenhármak és az állataik csak azt a húst eszik meg, amit maguk ejtenek el. Ezt az én Keelie-m fogta a ma reggeli repüléskor. Meg akarta osztani Ahraxosszal.

– Nem fogadok el húst rivális klánoktól.

– Mi riválisok vagyunk? – kérdezte Petrah. – Azt hittem, hogy Adarlan királya arról győzött meg minket, hogy újra egy zászló alatt repüljünk.

Manon nagy levegőt vett.

– Mit akarsz? Tíz perc múlva kezdődik az edzésem.

Petrah másodparancsnoka prüszkölt, de Petrah mosolygott.

– Mondtam már, az én Keelie-m oda akarta ezt adni neki.

– Ó? Ő mondta? – Manon gúnyosan vigyorgott.

Petrah felszegte a fejét.

– A te wyverned nem beszél hozzád?

Abraxos pontosan olyan értelmesen nézett rájuk, mint a többi boszorkány.

– A wyvernek nem beszélnek.

Petrah vállat vont és lazán megütögette a szívét.

– Tényleg nem?

Ezzel otthagyta a kecskelábat, és továbbsétált a karámok zajos félhomályába.

Manon eldobta a húst.