42.

FEJEZET

A LÁNY HÁTA.

Rowan a fák fölé emelkedett, meglovagolta és úgy formálta a szeleket, hogy egyre gyorsabban lökjék őt előre. A szél süvítése meg sem közelítette a fejében zakatoló ordítás hangját. Az elsuhanó világot inkább csak ösztönből nézte, nem érdeklődéssel, befelé figyelt, lelki szemei előtt a lány gyertyafényben felcsillanó sebes hátát látta.

Isten tudja, mennyi szörnyű sebet látott már. Ő is rengeteget ejtett, nemcsak az ellenségein, hanem a barátain is. Mindent egybevetve Aelin háta meg sem közelítette némelyiket. De amikor meglátta, akkor egy pillanatra megállt a szíve, a tudatára néma csend nehezedett.

Meglátta, és érezte, hogy minél tovább nézi, a mágiája és harcos ösztönei annál inkább arra ösztökélik, hogy puszta kézzel akarja szétmarcangolni azokat, akik ezt tették vele. Aztán egyszerűen elment, a fürdőből kijutva szinte azonnal alakot váltott, és felszállt az éjszakába.

Maeve hazudott. Vagy legalábbis elhallgatott dolgokat. De tudott róla. Tudta, hogy a lány min ment keresztül, tudta, hogy rabszolga volt. Te jó isten, azon a napon, még az elején, azzal fenyegetőzött, hogy megkorbácsolja! És a lány mennyire kikészült ettől! Ő pedig ostoba büszkeségből azt feltételezte, hogy azért, mert még annyira gyerekes. Neki kellett volna okosabbnak lennie, tudnia kellett volna, hogy ha így reagál valamire, akkor mélyek a sebei. És nemcsak ezt mondta...

Majdnem elérte a monumentális Kambrium-hegységet. Még nem is volt felnőtt nő, amikor ezeket a kegyetlenségeket elszenvedte. Miért nem mondta el neki? És Maeve miért nem mondta el? Sólymának fülsértő kiáltása visszhangot vert a hegy sötétszürke kövein. Válaszul földöntúli vonítás hangzott fel kórusban, Maeve vad farkasai, akik a szorosokat őrizték. Még ha el is repülne Doranellébe, eljutna a királynőjéhez és válaszokat követelne... ő nem mondana semmit. Véreskü köti hozzá, akár azt is megparancsolhatja neki, hogy ne jöjjön vissza Ködvárba.

Mágiájával megragadta a szeleket, és visszafogta áramlásukat. Aelin... Aelin nem bízott benne, nem akarta, hogy tudjon róla.

És majdnem teljesen kiégett, az átkozott istenek is védtelenül hagyták. Ősi düh támadt benne, csordultig telt valamiféle birtoklási vággyal. De nem őt akarta birtokolni, sokkal inkább védelmezni akarta, hiszen ez a férfi kötelessége és becsülete. Nem úgy kezelte az információkat, ahogy kellett volna.

Ha a lány nem akarta elmondani neki, hogy rabszolga volt, akkor valószínűleg a legrosszabbat feltételezte róla, ahogy valószínűleg most is a legrosszabbat feltételezi róla, mivel otthagyta. Nem volt ínyére ez a gondolat.

Így újra észak felé vette az irányt, megzabolázta a mágiáját, hogy az húzza a szeleket, és könnyítse meg visszaútját az erődbe.

Hamarosan válaszokat fog szerezni a királynőjétől.

A gyógyítók adtak Celaenának gyógyitalt, és miután biztosította őket arról, hogy nem fogja felgyújtani magát, addig maradt a kádban, míg nem vacogott a hidegtől. A szokásosnál háromszor hosszabb ideig tartott, míg visszajutott a szobájába, és annyira át volt fagyva és ki volt zsigerelve, hogy nem is öltözött át, csak bezuhant az ágyába.

Nem akart azon rágódni, hogy Rowan miért úgy ment el, ahogy, mégis ezen tűnődött, miközben mindene fájt és görcsölt a mágiától. Nyugtalanul, felszínesen aludt, iszonyúan fázott, de nem tudta eldönteni, hogy a hőmérséklet vagy a mágia utóhatása miatt. Egyszer csak a tivornyából hazatérők nevetésére és éneklésére ébredt. Egy idő után még a legrészegebb is megtalálta a saját ágyát, vagy valaki másét. Fogvacogva majdnem újra álomba szenderült, amikor az ablaka nyikorogva kinyílt a szélben. Túlzottan fázott és fájt mindene ahhoz, hogy felkeljen. Szárnyak suhogtak és fény villant, de mielőtt felülhetett volna, Rowan már takaróstul-mindenestül felnyalábolta.

Ha lett volna hozzá ereje, talán tiltakozott volna. De ő felvitte a lépcsőn, végig a folyosón, aztán...

Hangosan ropogó tűz, meleg lepedő, puha matrac. És egy súlyos paplan, amit meglepő gyengédséggel igazgatott el rajta. A tűz egy láthatatlan fuvallatra csillapodott, aztán a matrac megmozdult. A pislákoló sötétségben Rowan rekedtes hangja hallatszott:

– Mostantól nálam alszol. – Celaena látta, hogy olyan messze fekszik tőle, amennyire csak tud, anélkül, hogy leesne. – A közös ágy csak ma estére szól. Holnaptól kapsz egy külön fekhelyet. Magad után takarítasz, különben visszakerülsz a régi helyedre.

Befészkelte magát a párnájába.

– Rendben. – A tűz elhalványult, de a szobában így is kellemesen meleg maradt. Hónapok óta most először volt meleg az ágya. Ezt gondolta, ám így szólt: – Nem akarom, hogy sajnálj.

– Ez nem sajnálat. Maeve úgy döntött, hogy nem mondja el, mi történt veled. Tudnod kell, hogy én... nem tudtam, hogy...

Celaena átnyúlt az ágyon, hogy megfogja a kezét. Tisztában volt vele, hogy ha akarná, olyan mély sebet ejthetne a tündéren, ami teljesen összetörné.

– Tudom. Először attól féltem, hogy kigúnyolsz, ha elmondom neked, és emiatt megöllek. Aztán nem akartam, hogy sajnálj. De leginkább azt nem akartam, hogy azt hidd, csak kifogásnak használom ezt az egészet.

– Akár egy jó katona – mondta. A lánynak egy pillanatra el kellett fordulnia, hogy ne lássa, hogy ez mit jelent a számára. Rowan mély levegőt vett, széles mellkasa kitágult. – Mondd el, hogyan küldtek oda, és hogy jutottál ki!

Fáradt volt, halálosan kimerült, de összeszedte erejének maradékát, és mesélt a résvári évekről, az aszterionlovak elkötéséről, a száguldásról a sivatagban, a hajnalig tartó bulizásról, táncról a kurtizánokkal és a tolvajokkal és a világ minden csodás, komisz lényével. Aztán mesélt neki Sam elvesztéséről, az első korbácsolásról Távolvégben, amikor vért köpött a főfelügyelő arcába, és hogy mit látott és viselt el a következő évben. Beszélt a napról, amikor kitört, és felkészült a halálra. A szíve elnehezült, ahogy végül eljutott az estéig, amikor a királyi testőrkapitány besétált az életébe, és mesélt a zsarnok fiáról is, aki esélyt kínált neki a szabadságra. Mesélt neki a versenyről, és hogy hogyan nyerte meg, de a szavai kezdtek összegabalyodni, és a szemhéja le akart csukódni.

Hosszú lett volna elmondani, hogy mi történt később, a rémkulcsok, Elena és Nehemia történetét, és hogy hogyan lett ilyen megtört és haszontalan. Ásított és Rowan is a szemét dörzsölte, a tündér keze továbbra is az övében nyugodott. De nem engedte el. És amikor hajnal előtt felébredt, melegen, biztonságban, kipihenten, Rowan még mindig a mellkasán tartotta a kezét.

Valami mintha megolvadt és végigáramlott volna benne és mintha betöltött volna minden benne tátongó hasadékot és törést. Nem fájt, valahogy behegesztette. Összekovácsolta.