17.

FEJEZET

CELAENA FELÉBREDT, FÁZOTT, NYÖSZÖRGÖTT a szűnni nem akaró fejfájástól. Ami azért gyötörte, mert beütötte a fejét a templomkőbe. Felszisszent, amikor felült, minden porcikája éktelenül fájt, a fülétől a lábujjáig és a fogáig. Olyan érzés volt, mintha vasöklök ezrei agyabugyálták volna el, és hagyták volna a hidegben megrohadni. Mindez a tegnapi kontrollálatlan alakváltás miatt. Az ég tudja, hogyan és hányszor váltott át reszketve az egyik alakból a másikba. Fájó izmai alapján ítélve több tucatszor.

Miközben az ágya faragott lábába kapaszkodva felkelt, örömmel konstatálta, hogy szerencsére nem veszítette el a kontrollt a mágiája felett. Halvány színű köntösét szorosan összefogva a pipereasztalhoz és a mosdóhoz csoszogott. A tegnapi fürdés után rájött, hogy nem tud mibe átöltözni, és ellopta az egyik köntöst a sok közül. Bűzlő ruháit otthagyta az ajtónál, ahová dobta őket. A szobájába érve egyből bezuhant az ágyba, magára húzta a kis darab takarót, és elaludt.

Aludt, aludt és aludt. Nem volt kedve senkivel sem beszélgetni. De nem is jött érte senki.

A pipereasztalra támaszkodott, és a tükörbe grimaszolt. Nyomorultul nézett ki, és nyomorultul is érezte magát. Tegnaphoz képest még elkeseredettebb és ösztövérebb volt. Fogta a Rowantől kapott kenőcsös dobozkát, de aztán inkább úgy döntött, hogy lássa csak, mit tett vele. Nézett már ki ennél rosszabbul is, két éve, amikor Arobynn véres péppé verte, mert nem engedelmeskedett a parancsainak. Ez a mostani semmi ahhoz képest, ahogy akkor kinézett.

Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy valaki ruhákat hagyott ott neki, a tegnapi ruháját, de tisztán. A csizmájáról lepucolták a sarat és a port. Vagy Rowan járt itt, vagy valaki más vette észre a mocskos ruháit. Te jó ég, bepisilt Rowan szeme láttára!

Nem akart hosszan dagonyázni ebben a megalázó emlékben, felöltözött és ment a konyhába. A folyosókon a pirkadat előtti pillanatokban még sötét volt. Luca persze már locsogott, arról a harci késről, amit egy őrszem adott neki kölcsön az edzésre és a többi és a többi.

Úgy tűnik, alulbecsülte, hogy milyen borzalmas az arca, mert Luca a mondat közepén hagyta abba a fecsegést, és káromkodta el magát. Emrys is megfordult, vetett rá egy pillantást, és a tűzhely előtt leejtette agyagtálát.

– Égi édesanyánk és gyermekei!

Celaena odament a feldolgozóasztalon lévő fokhagymakupachoz, és felvett egy kést.

– Rosszabbul néz ki, mint amennyire fáj. – Hazugság volt. A feje még mindig kalapált a homlokán lévő vágástól, a szeménél hatalmas véraláfutás díszelgett.

– Hozok kenőcsöt a szobámból. – Luca már félbe is hagyta volna a mosogatást, de Celaena a tekintetével megállította.

Elkezdte pucolni a gerezdeket, amitől az ujjai azonnal ragacsosak lettek. Még mindig bámulták, ezért odavetette nekik:

– Nem a ti dolgotok.

Emrys az összetört tálat a tűzhely kövén hagyta és odabicegett hozzá, csillogó, okos szemében düh táncolt.

– Az én dolgom, ha az én konyhámba jössz.

– Volt már rosszabb is – felelte.

– Hogy érted? – kérdezte Luca. Nézte deformált kezeit, fekete szemét, a sebhelyek gyűrűjét a nyaka körül, amit még Sárgalábú Bábától kapott emlékbe. Nem szólt, hagyta, hogy a fiú végiggondolja: Adarlanban élni tündérvérrel az ereiben, mellesleg nőként... Luca elsápadt.

Egy hosszú pillanat után Emrys megszólalt:

– Hagyd békén, Luca! – Lehajolt, hogy felszedegesse a leejtett tál darabkáit.

Celaena visszatért a fokhagymákhoz, Luca pedig érezhetően elcsendesedett. Elkészült a reggeli, amit a tegnapihoz hasonló kaotikus kapkodásban küldtek fel. Ma valamivel több féltündér vette őt észre. Vagy nem vett róluk tudomást, vagy végignézett rajtuk, igyekezett megjegyezni az arcukat. Sokuknak volt hegyes a füle, de a többségük embernek nézett ki. Egyesek civil ruházatot viseltek, tunikát és egyszerű köpenyt, az őrszemek viszont könnyű, bőr vértezetet és súlyos, szürke köpenyt egy sor (sok esetben selejtes) fegyverrel. A harcosok vették őt leginkább szemügyre, férfiak és nők egyaránt, óvatosság és kíváncsiság keverékével a szemükben.

Éppen egy rézedény sikálásával volt elfoglalva, amikor valaki halk, elismerő füttyentést hallatott.

Hát én ilyen szép fekete szemeket talán még nem is láttam! – Egy magas, idős ember vonult végig a konyhán üres tányérral a kezében, jóképű volt, annak ellenére, hogy Emrysszel lehetett körülbelül egyidős.

– Hagyd őt békén, Malakai! – szólt oda Emrys a tűzhelytől. A férje, vagyis a párja. Az idős férfi szélesen elmosolyodott és letette a tányért a Celaena melletti pultra.

– Rowan nem bánik kesztyűs kézzel az emberrel, ugye? – A férfi őszülő haja elég rövidre volt nyírva ahhoz, hogy kilátszódjanak hegyes fülei, de a vonásai nagyrészt emberiek voltak. – Úgy tűnik, nem vesződsz a gyógykenőcsökkel. – Celaena állta a tekintetét, de nem felelt. Malakai vigyora elhalványult. – A párom túl sokat dolgozik. Ne rakj újabb terhet a vállára, megértetted?

Emrys a nevét mormogta, de Celaena vállat vont.

– Én csak azt szeretném, hogy mindenki hagyjon engem békén.

Malakai felfogta a szavaiban rejlő kimondatlanul maradt figyelmeztetést – ne is próbáljatok velem foglalkozni –, és biccentett. Celaena inkább hallotta, mintsem látta, hogy odamegy Emryshez és megcsókolja, aztán néhány halkan eldünnyögött, szigorúan kopogó mondat, és határozott léptekkel elvonul.

– Még a harcos féltündérek is túlzásba viszik az aggódást – szólt Emrys, hangjában érezhetően megjátszott könnyedséggel.

– Ez a vérünkben van – szólalt meg Luca, kissé felszegve a fejét.

– Ez a kötelességünk, becsületünk és életünk küldetése, hogy gondoskodjunk a családunkról. Főleg a párunkról.

– Emiatt pedig szálka vagy a szemünkben – fűzte tovább Emrys.

– Mert mi birtokolni vágyó, erőszakos vadállatok vagyunk. – Az öregember odament a mosogatóhoz, és letett egy kihűlt fazekat Celaenának, hogy mosogassa el. – A párom jót akar, kislány. De te idegen vagy, ráadásul Adarlanből. És egy olyan valakivel edzel, nos... akit közülünk senki nem ért igazán.

Celaena bevágta a fazekat a mosogatóba.

– Engem ez az egész nem érdekel – mondta. És őszintén így is gondolta.

Az edzés ezen a napon borzalmas volt. Nemcsak mert Rowan megkérdezte tőle, hogy megint el fogja-e hányni magát vagy inkább bevizel, de azért is, mert órákig – órákig – kellett ülnie a templomromok között a hegyormon, miközben szinte korbácsolta a nedves szél. Rowan azt akarta, hogy váltson alakot, ez volt az egyetlen parancsa.

Ő magyarázatot követelt, hogy miért nem tudja megtanítani a mágiára anélkül, hogy alakot kelljen váltania, mire Rowan újra és újra ugyanazt a választ adta neki: ha nincs alakváltás, akkor nincs mágiatanítás sem. De a tegnapi nap óta még akkor sem váltott volna alakot, ha Rowan előveszi a hosszú tőrét és ripityára vágja a füleit. Egyszer megpróbálta, amikor a tündér bement az erdőbe, hogy kicsit egyedül legyen. Próbálta előráncigálni mindenhogy, ami mélyen benne volt, de nem ért el semmit. Semmi felvillanó fény vagy szaggató fájdalom.

Ültek tehát a hegyoldalon, Celaena csontig fagyva. Legalább most nem vesztette el az önuralmát, Rowan akárhogy is bántotta, kimondva vagy kimondatlanul, hangtalan, gonoszkodó beszélgetéseik során. Celaena megkérdezte tőle, hogy miért nem üldözi a lényt, aki a sírhalmoknál jelent meg, mire csupán annyit felelt, hogy tanulmányozza az esetet, de a többi nem tartozik rá.

Mennydörgés robajlott a késő délutánban. Rowan arra kényszerítette, hogy ülje csak végig a vihart, a fogai már a koponyájában vacogtak, a vére megfagyott, mire végre útnak indultak az erődbe. Most is a fürdőknél hagyta, szemében az a kimondatlan ígéret csillogott, hogy a holnapi napon még ennél is rosszabbra számítson.

A szobájában száraz ruha várta, olyan gondosan összehajtogatva, hogy már az is eszébe jutott, hogy esetleg van valami láthatatlan szolgálója, aki mindig a nyomában jár. Az elképzelhetetlen, hogy egy halhatatlan lény, mint Rowan, ilyesmivel vesződne.

Azon tipródott, hogy estére a szobájában maradjon-e, főként, hogy az eső az ablakon kopogott és villámok világították meg a fákat. De korgott a gyomra. Szédelgett, érezte, hogy falni fog, mint egy eszelős. Jó nagy monoklijával a legjobb dolognak az evés tűnt, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy le kell mennie a konyhába.

Kivárta, míg talán mindenki feljött. Reggeli után mindig volt maradék, vacsora után is kell, hogy legyen. Te jó ég, hullafáradt volt, és mindene még jobban sajgott, mint reggel!

A konyha előtt egy ideig csak hallgatta a kiszűrődő hangokat, majd belépett, de majdnem vissza is fordult. Reggeli közben sem szólt hozzá senki, Malakait kivéve. Most se fognak tudomást venni róla.

Azt feltételezte, hogy jó sokan lesznek bent, de kissé még így is meg volt lepve, hogy mennyire tömve volt a helyiség. Székeket és párnákat hoztak be, és a tűzhely felé fordították őket, ahol Emrys és Malakai ült és csevegett az egybegyűltekkel. Minden szabadon maradt felület roskadozott az ételektől, mintha a vacsora itt maradt volna. Celaena fent maradt a lépcső tetején az árnyékban, onnan figyelte őket. Az ebédlő tágas volt, ha egy kicsit hideg is, miért gyűltek a tűzhely köré?

Bár ez az egész nem különösebben érdekelte, főleg azért nem, mivel ételt látott. Gyakorlott ügyességgel és könnyedséggel osont át a tömegen és pakolt tele egy tányért sült csirkével, krumplival (te jó ég, mennyire elege volt már a krumpliból) és meleg kenyérrel. Továbbra is csevegett mindenki, akik nem ültek, azok a pultnak vagy a falnak támaszkodva álltak, nevetgéltek és kortyolgatták korsóikból a sört.

A konyhaajtó felső részét nyitva hagyták, hogy kiengedjék a sok ember miatt fülledt levegőt. Az eső hangja úgy töltötte be a helyiséget, akár a dobpergés. Mintha kint valami megmozdult volna, valami fényt érzékelt, de amikor odanézett, már nem látott semmit.

Már éppen vissza fellopózott volna a lépcsőn, amikor Malakai összecsapta a tenyerét és mindenki elhallgatott, ő is megállt a lépcsőház árnyékában. Az arcokon mosoly terült szét, az emberek letelepedtek. Emrys széke előtt, a földön, Luca foglalt helyet, egy csinos, fiatal lány simult hozzá, a fiú átkarolta, lazán, de egyértelműen jelezve a többi férfi számára, hogy a lány az övé. Celaena a szemét forgatta, de egyáltalán nem volt meglepve.

Mégis, mikor észrevette, hogy Luca milyen huncutul csillogó szemmel néz a lányra, a féltékenység fájdalmasan beléhasított. Ugyanígy nézett ő is Chaolra. De az ő kapcsolatuk soha nem volt ilyen könnyed, és még ha nem is zárta le vele teljesen a dolgokat, az ő kapcsolatuk soha nem is lesz ilyen. Hirtelen súlyosnak érezte az ujján a gyűrűt.

Villám cikázott, fénye megvilágította a füvet és az erdőt. Másodpercek múlva mennydörgés rázta meg a köveket, kiáltozást és nevetést váltva ki az emberekből.

Emrys a torkát köszörülte, mire minden tekintet a ráncos arcra szegeződött. A régi tűzhely megvilágította ősz haját, és árnyékokat vetett az egész helyiségben.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Emrys, a hangja lebegett a doboló eső, a morajló dörgés és a tűz sistergése közepette –, amikor még nem uralkodott halandó király Wendlyn trónján, a tündérek még köztünk jártak. Voltak köztük jók és igazak, mások hajlottak a kisebb csínytevésekre, de voltak köztük bizony romlottabbak és a legfeketébb éjszakánál is sötétebbek.

Celaena nyelt egyet. A történeteket évezredek óta ugyanezen szavakkal kezdték a tűzhelyeknél, és az olyan konyhákban, mint ez.

– A gonosz tündérek voltak azok – folytatta Emrys, szavai minden résben és hasadékban visszhangoztak –, akikre mindig figyelni kellett a régi utakon, az erdőkben és az olyan éjszakákon, mint ez, amikor azt hallod, hogy a szél a te nevedet mormolja.

– Jaj, ne ezt! – nyögött fel Luca, de nem tűnt őszintének. Mások nevettek, még ha kicsit idegesen is.

– Egy hétig le se fogom tudni hunyni a szemem – tiltakozott még valaki.

Celaena a kőfalnak dőlt, lenyelte az utolsó falatot, és az öregember tovább szőtte a meséjét. Közben lúdbőrözött a háta, és a történet minden szörnyű momentumát olyan világosan el tudta képzelni, mintha vele történt volna.

Ahogy Emrys befejezte a mondókáját, akkorát dörgött az ég, hogy még Celaena is összerezzent, és majdnem leejtette az üres tányért. Óvatos nevetgélés hallatszott, kötekedő megjegyzések, finom lökdösődés, Celaena grimaszolt. Ha még az idejövetele előtt hallotta volna ezt a történetet, a nyomorult lényekről, akik abban lelték örömüket, hogy emberi bőrt varrtak, csontot ropogtattak és villámokat pattogtattak, akkor biztosan nem követte volna idáig Rowant. Soha a büdös életben nem jött volna ide.

Rowan ideúton csak egyetlenegyszer gyújtott tüzet – nem akarta magukra vonni a figyelmet. Vajon ezeknek a teremtményeknek a figyelmét? A tündér nem tudta, miféle szörnyszülöttei találkozott a sírhalmoknál. Márpedig ha egy halhatatlan sem tudja...

Légzőgyakorlatokat végzett, így próbálta megnyugtatni kalapáló szívét, örülhet majd, ha el tud aludni este.

Bár úgy tűnt, hogy a hallgatóság egy következő történetre vár, Celaena megfordult, hogy távozzon. Újra a félig nyitott konyhaajtóra nézett, csak hogy megbizonyosodjon arról, semmi nem leselkedik kint. De az esőben nem egy bundás állat várt: az árnyékban egy nagy, fehér farkú sólyom gubbasztott.

Teljesen mozdulatlanul ült. De a szeme... a szemében volt valami furcsa. Már látta őt korábban. Az állat napokig figyelte őt, amikor Varesében a háztetőn tanyázott, figyelte, ahogy iszik, lop, szundikál és verekszik.

Most legalább már tudja, hogy mi Rowan állatalakja. Azt viszont nem értette, hogy miért hallgatja ő is ezeket a történeteket.

– Elentiya – szólt Emrys a tűzhely mellől a kezét felé nyújtva –, esetleg megosztanál te is egy történetet velünk a te országodból? Nagyon szeretnénk hallani egy mesét, ha megtisztelnél vele bennünket.

Celaena állta a pillantását, közben mindenki odafordult, ahol ő állt az árnyékban. Senki nem biztatta, kivéve Lucát, aki erősködött:

– Mesélj nekünk!

De neki nem volt joga ahhoz, hogy úgy mesélje el ezeket a történeteket, mintha a sajátjai lennének. És nem is emlékezett rájuk pontosan, mivel az ágya mellett mesélték neki ezeket elalvás előtt.

Elhessegette magában a gondolatot, és kis szünet után sikerült nyugodtan felelnie.

– Nem, köszönöm! – mondta és elvonult. Senki sem ment utána. Fütyült rá, hogy Rowan ebből milyen következtetést von le.

A suttogás minden lépéssel halkult. Csak akkor sóhajtott egy nagyot, amikor becsukta maga mögött fagyos szobájának ajtaját, és bebújt az ágyba. Az eső elállt, az élénk szél elsöpörte a felhőket az égről, és az ablakon át csillagok foltja villant fel a fák felett.

Neki nincsenek történetei. Terrasen minden legendája elveszett az ő számára, és csak töredékek, törmelékek éltek szétszóródva emlékezetében.

Feljebb húzta kis takaróját, és egyik karjával eltakarta a szemét, kizárta az örökké figyelő csillagokat.