31.

FEJEZET

– EDD MEG! – SZÓLT MANON, és egy nyers ürücombot nyújtott oda Abraxosnak. Bár sütött a nap, az Agyarak havas csúcsai felől fújó szél még mindig brutális hideget hozott. Kint jártak a hegyekben, mert időnként megjáratta az állatot, hogy kinyújtóztassa a lábait. A hátsó kijáratot használták ilyenkor, ami egy keskeny hegyi útra nyílott. Hatalmas láncon vezette Abraxost – mintha az képes lenne megakadályozni, hogy felszálljon –, a meredek emelkedőn felérve egy rétre értek ki a fennsíkon.

– Edd már meg! – ismételte, a fagyott húst Abraxos előtt rázogatva, aki hason feküdt a réten, és az az olvadó jég alól kikandikáló első fűszálakat és virágokat fújogatta. – Ez a jutalmad – motyogta neki. – Megérdemled.

Az állat továbbra is egy lila virágcsomót szagolgatott, de azért rápillantott. Nem kérek húst, úgy tűnt, hogy ezt mondja.

– Jót fog tenni, hidd el! – kínálgatta, de az állat tovább szagolgatta az ibolyákat vagy valami mást. Soha nem tanulta meg olyan növények nevét, amiket nem lehetett mérgezésre vagy gyógyításra használni, vagy az éhhalál szélén az életben maradáshoz. Főleg nem vadvirágokét.

Manon a csülköt közvetlenül az állat nagy szája elé dobta, és a kezét vörös köpenyének redői közé dugta. Az állat csak szagolgatta, új vasfoga csillogott a sugárzó fényben, aztán kinyújtotta az egyik masszív, karmos szárnyát és...

Arrébb lökte a húst.

Manon a szemét dörzsölgette.

– Nem elég friss?

Az állat félrevonult, hogy valami fehér és sárga virágot szagolgasson.

Rémálom. Ez egy rémálom.

– Az nem lehet, hogy a virágokat szereted.

A nagy sötét szemek újra rápillantottak. Pislogott egyet. Pedig nagyon is így van, úgy tűnt, hogy ezt mondja.

Manon tanácstalanul széttárta a karját.

– Egészen tegnapig még soha életedben nem szagoltál virágot. Mi bajod most a hússal? – Tonnányi húst kell ennie, hogy fejlessze hiányzó izmait.

Mivel Abraxos – ez az elviselhetetlen, haszontalan bestia – továbbra is inkább a virágokat szagolgatta, Manon odasétált az ürülábhoz és felvette.

– Ha te nem eszed meg – förmedt rá, két kézzel a szájához emelve a combot és felvillantva a vasfogait –, akkor én fogom.

Abraxos elvarázsolt, sötét szemmel nézte, ahogy Manon beleharap a jéghideg, nyers húsba. És azonnal ki is köpi.

– Mégis mi a fene... – Megszagolta. Nem volt romlott, de az emberekhez hasonlóan valahogy ez is furcsán bűzlött. A bárányokat a hegyekben nevelték, talán a vizükben volt valami. Miután visszaérnek, azonnal megtiltja a Tizenhármaknak, hogy az emberekhez nyúljanak, addig legalábbis, amíg ki nem deríti, hogy mitől van ilyen furcsa ízük és szaguk.

Ettől függetlenül Abraxosnak ennie kell, mert csak úgy lehet belőle szárnyparancsnok, ha ő is erős, csak így fogja látni Iskra arcát, amikor szétszedi a Harci Játékokon. És ha ezt a bestiát csak így lehet rávenni arra, hogy egyen...

– Jól van – mondta és arrébb rúgta a csülköt. – Friss húst akarsz? – A körülöttük tornyosuló hegyeket, a szürke köveket fürkészte. – Akkor vadászni fogunk.

– Ürülék– és vérszagot árasztasz. – A nagyanyja nem pillantott fel az íróasztaláról, de Manon sem rezzent össze a támadó hangnemre, nagyanyjának ugyanis igaza volt.

Ez Abraxosnak, a virágimádó bestiának volt köszönhető, aki csak nézte, ahogy ő felmászik az egyik közeli sziklára, és lehoz neki egy fülsértőén tiltakozó hegyi kecskét. A „lehoz” megszépítő körülírása annak, ami valójában történt: majdnem halálra fagyott, miközben arra várt, hogy néhány kecske végre erre a veszedelmes helyre másszon, és amikor a rejtekhelyéről kirontva végre rátámadt egyre, dulakodás közben nemcsak belegurult a ganéba, de az állat még egy friss adaggal is megajándékozta, amikor kibukfencezett a karjából, és a koponyája szétfröccsent egy lenti sziklán.

Majdnem magával rántotta, de valahogy sikerült megkapaszkodnia egy kiszáradt gyökérben. Amikor visszaért, karjában a leterített kecskével, aminek a vére addigra már rá is fagyott a köpenyére és a tunikájára, Abraxos még mindig hason fekve heverészett és a vadvirágokat szagolgatta.

Az állat két harapással felfalta a kecskét, aztán folytatta az élvezkedést. De legalább evett. Az Északi agyarhoz persze kínszenvedés volt visszavinni. Az állat nem bántotta, nem is menekült, de húzta a láncot, rázta a fejét, ahogy közeledtek a nagyméretű hátsó kijárathoz, ahol már hallatszott a többi wyvern és az emberek hangja. De bement, bár csapkodott és morgott az idomárokra, akik kirohantak, hogy visszavigyék a helyére. Manonnak valamiért folyamatosan az ellenállásán járt az esze, azon, hogy valami néma könyörgéssel nézett rá. Nem sajnálta őt, mert senkit és semmit nem sajnált, de mégis folyamatosan ez járt a fejében.

– Hívattál – mondta felemelt fejjel a nagyanyjának. – Nem akartalak megvárakoztatni.

– Folyamatosan várakoztatsz. – A boszorkány megfordult, a szeme tele volt halállal és a vég nélküli fájdalom ígéretével. – Már hetek teltek el, és még mindig nem szálltatok fel a Tizenhármakkal. A sárgalábúak már három napja rendes kötelékben repülnek. Három napja, Manon. Te meg csak babusgatod az állatodat.

Manon semmi érzelmet nem mutatott. Mentegetőzéssel vagy bocsánatkéréssel csak rontana a helyzetén.

– Ha parancsot adsz, én teljesítem.

– Holnap estig szállj fel! Máskülönben ne merj elém kerülni!

– Gyűlöllek – zihálta Manon a vasfogain keresztül, amikor Abraxosszal kimerítő túrájuk végén felértek a hegycsúcsra. Fél napig tartott, míg feljutottak, és ha nem működik a terve, akkor be fog esteledni, mire leérnek az Omegához. Hogy összecsomagolja a cuccait.

Abraxos vadmacskaként kúszott fel a lapos, keskeny sziklákon a hegyre.

– Akaratos, lusta bestia. – Még csak rá sem pillantott.

A felügyelő azt mondta, hogy a keleti oldalon menjenek, amikor még napkelte előtt segített az állatot felnyergelni és útnak indítani az Északi agyarhoz vezető hátsó kijáraton. Ezt a csúcsot a fiatal wyvernek edzésére és azokéra használták, akik nem akartak repülni. A keleti oldal – amit Manon most a peremről kikémlelve már meg is pillantott – lágy emelkedő volt egy hatlépésnyi széles hasadék után. Abraxos nekiszaladhat a peremről, próbálhat siklani, és ha leesik... Nos, akkor csak hatlépésnyi távolság, és aztán a sima sziklán csúszhatnak egy ideig. Némi esély azért marad arra is, hogy meghalnak.

A halál úgy igazán a nyugati oldalon leselkedett. Manon grimaszolva nézett Abraxosra, aki új vaskörmeit nyalogatta. A boszorkány átment a fennsíkon, és önkéntelenül összerezzent az erős szélre.

Nyugatra végtelen zuhanás, míg a hegyes, könyörtelen sziklák meg nem állítják. Külön mentőalakulatra lesz szükség, hogy összekaparják a maradványait. A keleti oldal jobb lesz.

Ellenőrizte szoros copfját, és átlátszó belső szemhéját a helyére igazította.

– Gyerünk!

Abraxos felemelte hatalmas fejét, mintha azt mondaná:

– De hiszen most értünk fel!

A keleti peremre mutatott.

– Repülj! Azonnal!

Az állat lihegett, hátat fordított neki. A bőrnyereg csillogott rajta.

– Nem úszod meg ilyen könnyen! – vetette oda neki. Körbement, hogy a szemébe tudjon nézni. Újra a peremre mutatott. – Repüljünk már, te gyáva!

Az állat lehajtotta a fejét, és a farkával betakarta magát. Úgy csinált, mint aki nem hall.

Manon tudta, hogy az életébe kerülhet, de összefogta az orrlyukait, elég keményen ahhoz, hogy az állat szemei tágra nyíltak.

– A szárnyaid működnek. Az emberek azt mondták, hogy jók. Tudsz repülni, és repülni is fogsz, mert azt mondtam. Nyomorult dögöket, hegyi kecskéket vadásztam neked. Ha megalázol, akkor a bundádból új bőrkabátot csinálok magamnak. – Megrázta szakadt és foltos vörös köpenyét. – Ez is tönkrement, hála a kecskéidnek.

Az állat elfordult, és Manon hagyta, hogy menjen. Mert vagy hagyja, hogy menjen, vagy a levegőbe löki. Az állat letette a fejét és behunyta a szemét.

Büntette őt. Hogy miért, azt Manon nem tudta. Talán az ostobaságáért, hogy egy csaliállatot választott.

Magában dohogott, nézte a nyerget a hátán. Még nekifutásból sem tud felugrani. De muszáj lesz és muszáj felszállniuk, különben... különben a Tizenhármakat szétveri a nagyanyja.

Abraxos továbbra is csak napozott, hiún és önelégülten, akár egy macska.

– Neked aztán tényleg harcos szíved van.

Nézte a keleti peremet, a nyerget, a lógó gyeplőt. Abraxos először tiltakozott és csapkodott, amikor a zablát a szájába tolták, de mostanra már hozzászokott, legalábbis annyira, hogy ma már csak egy idomár fejét akarta leharapni.

A nap még magasan járt, de hamarosan lenyugvóban lesz, és akkor belőle csak egy romhalmaz lesz. De az a romhalmaz maga lesz a pokol.

– Ez most miattad történik – ennyi volt részéről minden figyelmeztetés, aztán nekifutott, felugrott a hátsó combjára, és mire az állat felemelte a fejét, ő már a pikkelyes hátán egészen a nyeregig kúszott.

Felágaskodott, olyan merev volt, mint a deszka, de Manon csizmás lábait a kengyelbe csúsztatta, és megragadta a gyeplőt.

– Most pedig repülünk – szólt és a sarkát az oldalába vágta.

A sarkantyú fájhatott neki vagy egyszerűen meg volt lepve, mert ágaskodott és üvöltött. Manon keményen megrántotta a gyeplőt, ahogy csak bírta.

– Elég legyen! – förmedt rá, és a keleti perem felé ráncigálta. – Elég legyen, Abraxos! Még mindig dobálta magát, ezért Manon olyan keményen szorította a combjaival, ahogy csak tudta, hogy a nyeregben maradjon. Próbált vele együtt mozogni. Mivel az állat az ugrándozással nem tudta levetni, ezért felemelte a szárnyait, hogy azokkal taszítsa le magáról.

– Ne merészeld! – mordult rá, de az állat továbbra is forgolódott és üvöltött.

– Hagyd már abba! – Manonnak már remegett az agya a koponyájában, és a fogai is olyan keményen koccantak össze, hogy vissza kellett húzni a tépőfogait, nehogy kiszúrják a bőrét.

Abraxos továbbra is vadul hányta-vetette magát, mint egy őrült. S közben nem a keleti perem felé, hanem az ellenkező irányba, a nyugati szírt felé közeledett.

– Abraxos, állj le! – Egyre közelebb ért, hamarosan annyi nekik, szét fognak loccsanni a köveken.

Az állat olyan hangerővel pánikolt és dühöngött, hogy Manon hangja csak szélben zörgő falevélnek tűnt. A nyugati szirt először jobboldalt, aztán a balján, a verdeső, foltos bőrszárnyak alatt tűnt fel.

Közeledtek a perem fêlé, Abraxos hatalmas karmai alatt a kövek ropogtak és szétporladtak.

– Abraxos! – Aztán az állat lába lecsúszott a peremről, a világ megdőlt, lefelé, lefelé, az állat megbillent, ők pedig zuhantak lefelé a levegőben.