25.

FEJEZET

ÚJABB HÉT TELT EL ÚGY, hogy Rowan nem akarta Celaenát élve megnyúzni, és bár egyáltalán nem fejlődött, már ezt is sikerként könyvelte el. A tündér megtartotta a szavát, és dupla műszakra kötelezte a konyhában, aminek az egyik előnye az volt, hogy annyira kimerült, hogy mire az ágyába botorkált, már nem is álmodott semmit. Másrészt pedig esténként, edénysúrolás közben hallgathatta Emrys történeteit, amiket Luca minden este kikövetelt, függetlenül attól, hogy esett-e az eső vagy sem.

A vérfarkasokkal megesett kalandjuk ellenére Celaena nem jutott közelebb hozzá, hogy uralja az alakváltását. Bár Rowan azon az estén, a folyóparton felajánlotta neki a köpenyét, másnap reggel már visszatértek a szokásos epéskedő hangnemhez. A gyűlölet túl erős kifejezés lett volna, mivel Celaena senkit sem tudott volna gyűlölni, aki megmentette az életét, de az tökéletesen fedte az igazságot, hogy nem kedvelte. Bár az sem érdekelte különösebben, hogy Rowan hol helyezkedik el a nem kedveléstől a gyűlöletig terjedő skáláján.

Az viszont kétségtelenül nagyon távolinak tűnt, hogy megszerezze a jóváhagyását, és eljusson Doranellébe.

Mindennap elvitte őt a templomromokhoz, elég messzire ahhoz, hogy ne égessen el senkit, ha egy esetlegesen sikeres alakváltás során elveszítené az uralmát a mágiája felett. Minden – minden – ettől a parancstól függött: válts alakot! De ébren és álmában is kínozta az emlék, amikor a mágia feltört benne, és azzal fenyegetett, hogy elnyeli őt és az egész világot. Majdnem olyan rossz volt, mint a végtelen várakozás.

Most, kétórányi nyomorult üldögélés után nyögdécselve felállt, és sétálni kezdett a romok között. A szokatlan napsütésben a fakó kövek mintha fénylettek volna. Valójában meg mert volna esküdni rá, hogy a réges-rég elsuttogott imák még itt visszhangoznak. A mágiája válaszképpen furcsán vibrált, annak ellenére, hogy emberi alakjában volt, amiben ilyenkor rendszerint le volt fojtva.

Csípőre tett kézzel tanulmányozta a romokat, legalább így nem a haját tépkedte.

– Egyébként mi volt itt régen? – Csak összetört kőlapok jelezték az egykori templom helyét. Néhány hosszúkás kő – oszlop – úgy hevert szétszórva, mintha egy kéz hajigálta volna őket szerteszét, az út pedig ott lehetett, ahol egy halomban álltak a kövek.

Rowan szorosan mögötte haladt. A közeledő viharfelhő árnyékában Celaena egy kupac fehér követ vett jobban szemügyre.

– A nap istennőjének temploma.

Mala, a fény, a tanulás és a tűz úrnője.

– Azért hozol ide, mert azt hiszed, hogy ez segíthet nekem uralni a bennem szunnyadó erőt, az alakváltást?

Alig kivehető biccentés. Celaena az egyik masszív kőre tette a kezét. Igazándiból úgy érezte, hogy szinte érzékeli annak az erőnek a visszhangját, ami régen itt honolt. Valami kellemes meleg kúszott fel a nyakáig, és simított végig a hátán, mintha az istennő hatalmának egy darabja még a sarokban gubbasztott volna. Ez megmagyarázta, hogy ma, a napsütésben, miért érezte itt magát másképp, és hogy miért volt olyan izgatott a mágiája. Mala, akit Napistennőnek és Fényhozónak is neveztek, a nővére és örök riválisa volt Diánának, a Hold őrzőjének.

– Mabet Maevének köszönhetően emelték isteni rangra – töprengett hangosan Celaena, amikor végigsimított a durva felületű kőtömbön. – De ez több mint ötszáz évvel ezelőtt történt. Malának volt egy lánytestvére a Holdon, jóval azelőtt, hogy Mab elfoglalta volna a helyét.

– Deanna volt az eredeti lánytestvér neve. De ti, emberek felruháztátok őt Mab egyes tulajdonságaival: a vadászattal, a kutyákkal.

– Talán Deanna és Mala nem is voltak mindig riválisok.

– Mire akarsz kilyukadni?

Vállat vont és továbbhúzta a kezét, végig a köveken, megtapintotta, megszagolta őket.

– Te ismerted valaha Mabet?

Rowan egy hosszú pillanatig hallgatott, kétségkívül azon tűnődött, hogy mennyire hasznos erről beszélnie neki.

– Nem – felelte végül. – öreg vagyok, de nem annyira.

Így is jó, ha nem akarja megmondani a valódi számot...

– És öregnek érzed magad?

Rowan a távolba meredt.

– A hozzám hasonlóakhoz képest fiatalnak számítok.

Ez nem volt válasz.

– Azt mondtad, hogy egyszer egy olyan királyságban voltál hadjáraton, ami már nem létezik. Több háborúban is részt vettél, úgy tűnik, sokat láttál a világból. Az ilyesmi nyomot hagy az emberen. Belül öregíti.

– Te öregnek érzed magad? – kérdezett vissza rezzenéstelen tekintettel. Gyereknek, kislánynak hívta.

Neki kislány volt. Még ha öregasszony is lesz belőle egyszer, neki akkor is gyerek marad. Celaena küldetése függött attól, hogy Rowan másképp lássa őt, mégis hozzátette:

– Mostanában hálás vagyok azért, hogy halandó lehetek, és csak egyszer kell kibírnom ezt az életet. Manapság egy kicsit sem irigyellek.

– És korábban?

Most rajta volt a sor, hogy a horizontot kémlelje.

– Egykor azt kívántam, hogy egyszer mindent láthassak, és gyűlöltem, hogy ez nem valósulhat meg.

Érezte, hogy Rowan már fogalmazza a következő kérdést, de ő a köveket nézegetve újra mászkálni kezdett. A kőtömböt letörölve egy szarvas képe bukkant elő, agancsai között fénylő csillaggal, olyasmi, mint amit Terrasenben látott. Egyszer hallotta Emryst a nap szarvasairól mesélni, akik hatalmas agancsaik között örökké lobogó lángot hordoztak, és akiket egyszer elragadtak egy templomból, erről a vidékről...

– Ez az a hely, ahol a szarvasokat tartották, mielőtt lerombolták volna?

– Nem tudom. Ezt a templomot nem rombolták le; elhagyták, amikor a tündérek Doranellébe költöztek, aztán az idő vasfoga és az időjárás nyűtte el.

– Emrys azt mondta, hogy elpusztították, nem pedig azt, hogy elhagyták.

– Újra kérdezem: mire akarsz kilyukadni?

De nem tudta, még nem, csak a fejét csóválta és így szólt:

– A tündérek az én földrészemen, Terrasenben... nem olyanok voltak, mint te. Legalábbis nem úgy emlékszem rájuk. Nem voltak sokan, de... – Nehezen nyelt. – Adarlan királya üldözte és gyilkolta őket, és ez olyan könnyen ment neki. De ha rád nézek, nem értem, hogy csinálta. – Még ha a rémkulcsok miatt sikerült is neki, a tündérek erősebbek és gyorsabbak voltak. Többüknek kellett volna életben maradnia, még akkor is, ha egyesek a mágia eltűnésével állati alakjukban ragadtak volna.

Visszanézett rá, egyik kezét továbbra is a meleg vésetre szorította. Rowan állkapcsában egy izom megrándult, mielőtt megszólalt:

– Még soha nem jártam a te földrészeden, de hallottam róla, hogy a tündérek ott lágyabbak, kevésbé agresszívek voltak. Igen kevés volt köztük a képzett harcos, ezért erősen a mágiára hagyatkoztak. Miután a mágia eltűnt az országaitokból, sokan nem tudtak mihez kezdeni a képzett katonákkal szemben.

– És Maeve mégsem küldött segítséget.

– A tündérek a te földrészeden már nagyon régen megszakították a kapcsolatot Maevével. – Újra szünetet tartott. – De néhányan Doranellében amellett kardoskodtak, hogy segíteni kellene. A királynőm végül menedéket ajánlott azoknak, akik eljutnak idáig.

Celaena nem akart többet tudni, nem akarta tudni, hányan jutottak el oda, és Rowan vajon azok között volt-e, akik amellett szálltak síkra, hogy megsegítsék nyugati testvéreiket. Elengedte a mitikus szarvast ábrázoló vésetet, mire azonnal fázni kezdett, ahogy megszakadt a kapcsolata a kőben lakozó pompás meleggel. A lelke mélyén esküdni mert volna rá, hogy a különös hatalom elszomorodott, hogy látja őt elmenni.

A másnap reggeli műszakot a konyhában úgy fejezte be, hogy mindene fájt, és jobban ki volt zsigerelve, mint bármikor, mivel Luca hiányzott, és nem segített neki. Ez azzal járt, hogy egész reggel szeletelt, mosogatott, és az ételekkel rohangált fel az emeletre.

Távozóban elhaladt egy fiatal, szikáran izmos őr mellett, akiről korábban már megfigyelte, hogy Luca barátja és Emrys történeteinek gyakori hallgatója. Nem vett észre rajta tündérfüleket vagy a tündérekre jellemző eleganciát. Basnak hívták, ő volt az erőd felderítőinek vezetője, akiről Luca véget nem érően tudott fecsegni. Celaena finoman rámosolygott és biccentett. Bas csak pislogott néhányat, vonakodva visszamosolygott, és továbbment, valószínűleg a védőfalhoz őrködni. Celaena a homlokát ráncolta. Udvariasságból már eddig is sokuknak köszönt, de... még akkor is Bas reakcióját próbálta megérteni, amikor a szobájába ért, és felvette a kabátját.

– Már most késésben vagy – szólt Rowan a küszöbről.

– Ma reggel a szokásosakon kívül más ételeket is készítettünk – mondta, miközben próbálta újra összefogni a haját és felé fordult. – Elképzelhető, hogy valami hasznosat is csinálunk, vagy ma is csak ücsörgünk, morgunk és bámulunk? Vagy esetleg fát fogok vágni egész nap?

Rowan szó nélkül elindult a folyosón, ő pedig követte, miközben még mindig a haját igazgatta. További két őr mellett haladtak el. Ezúttal mindkettejüknek a szemébe nézett és mosolyogva üdvözölte őket. Az őrök csak pislogtak, egymásra néztek, aztán egy vigyorral viszonozták a köszöntését. Annyira kellemetlen alakká vált volna, hogy egy sima mosoly is meglepő tőle? Te jó ég, mikor mosolygott utoljára bárkire?

Már jó messzire jutottak az erődtől, dél felé, fel a hegyekbe, amikor Rowan megszólalt:

– A belőled áradó szag miatt ilyen távolságtartóak.

– Tessék? – Nem akarta tudomásul venni, hogy olvas a gondolataiban.

Rowan tempósan haladt a fák között, de kicsit sem vette szaporábban a levegőt, amikor megszólalt:

– Több férfi van itt, mint nő, és nagyon is elzárva élnek a külvilágtól. Nem gondolkodtál még azon, hogy miért nem közelednek hozzád?

– Azért kerültek... mert büdös vagyok? – Nem gondolta volna magáról, hogy bármitől képes zavarba jönni, de most égett az arca.

– A szagod arról árulkodik, nem akarod, hogy közeledjenek hozzád. A férfiak ezt jobban megérzik, mint a nők, és messzire elkerülnek. Nem akarják, hogy valaki végigkarmolja az arcukat.

Celaena elfelejtette, hogy milyen ősi lények a tündérek, milyen jó a szaglásuk, hogy választanak párt, hogy őrzik a területüket... Milyen furcsa kontraszt a hegyeken túli civilizált világhoz képest!

– Nem baj – mondta végül, bár nyugtalanította, hogy ilyen könnyen azonosíthatóak az érzései. Ettől szinte értelmetlenné vált hazudni vagy szerepet játszani. – Engem hidegen hagynak a férfiak.

Rowan tetoválása élénkebbnek látszott a faleveleken keresztülszűrődő tarka napfényben. A gyűrűjére pillantott.

– És ha te leszel a királynő? Talán visszautasítasz majd egy lehetséges szövetséget, amire házasság révén tehetnél szert?

Egy láthatatlan kéz mintha fojtogatni kezdte volna. Nem engedte meg még magának sem, hogy ezen a lehetőségen gondolkodjon, mert a korona és a trón súlyától úgy érezte magát, mintha koporsóban lenne. Így házasodni... valaki más testével összeforrni, és nem Chaollal... Elhessegette a gondolatot.

Rowan kóstolgatja, mint mindig. És neki továbbra sincsen terve arra vonatkozóan, hogy hogyan fogja elfoglalni nagybátyja trónját. Csak Nehemiának tett ígéretét akarta valóra váltani.

– Kóstolgassál nyugodtan! – csak ennyit mondott.

Rowan szemfogai felcsillantak, ahogy vigyorgott.

– Látom, tanulékony vagy.

– Visszakapod, ne félj!

Rowan sokatmondóan nézett. Ha nem vetted volna észre, hagylak feleselni. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok egy halandó bolond.

Celaena majdnem megkérdezte, hogy miért hagyja, de nagyon szokatlan lett volna, hogy Rowannel, vagy egyáltalán, bárkivel kedélyeskedjen.

– Ma hova a pokolba megyünk? Még soha nem jártunk nyugat felé.

A vigyor lehervadt.

– Valami hasznosat akartál csinálni, tessék, itt a lehetőség!

A közeli városban a toronyóra hármat ütött, amikor elérték a fenyőerdőt.

Celaena emberi alakjában tartózkodott. Nem kérdezte, hogy mégis mit csinálnak itt. Majd beavatja, ha akarja. Rowan most lelassított, szinte poroszkált, közben fákat és köveket jelölt meg, ő pedig követte csendesen, szomjasan, éhesen, és kicsit szédült is.

A táj képe megváltozott: csizmája talpa alatt már tűlevelek zizegtek, és felettük sirályok vijjogtak, nem énekesmadarak. Közel lehetett a tenger. Celaena felsóhajtott, amikor egy hűvös szellő végigsimította izzadt arcát, só, hal és meleg sziklák illatát hozva magával. Csak akkor érezte meg a bűzt és a csendet, amikor Rowan egy patak partján megállt.

A parton a talaj fel volt túrva, a bokrok ágai le voltak törve, szét voltak taposva. De Rowan a sziklák között kanyargó patakra összpontosított.

Celaena nagyot káromkodott. Egy test. Egy nő teste, mármint a forma alapján, ami maradt belőle.

Egy héj.

Mintha kizsigerelték volna belőle az életet, az anyagot. Nem voltak rajta sebek, sem vágott sebek, sem más külső sérülés, kivéve egy-egy csepp alvadt vért az orrán és a fülein. A bőréből kiment a szín, elsorvadt és kiszáradt, beesett arca még mindig rettegést és szomorúságot tükrözött. És a bűz, nemcsak a rothadó test szaga, de körülötte...

– Mi tette ezt? – kérdezte, miközben tanulmányozta a patak mögötti feldúlt erdőt. Rowan letérdelt és megvizsgálta a maradványokat. – Miért nem dobták egyszerűen a tengerbe? Ostobaságra vall itt hagyni a testet a patakban. Nyomokat hagytak maguk után, már ha ezek a nyomok nem azoktól származnak, akik megtalálták őt.

– Malakai jelentett nekem ma reggel az esetről. Ő és az emberei elég profik ahhoz, hogy ne hagyjanak nyomokat. De ez a szag... elismerem, ez valahogy furcsa, szokatlan. – Rowan belesétált a vízbe. Celaena meg akarta állítani, de a tündér csak tovább tanulmányozta a maradványokat, a testet körbejárva. A tekintetében harag lobogott. – Nos, mondd meg nekem, orgyilkosnő, ki tette! Hasznos akartál lenni, tessék!

Prüszkölt ettől a hangnemtől, de nem ez volt a lényeg: egy fiatal nő feküdt itt, összetörve, mint egy bábu.

Celaena különösebben nem akart semmilyen szagot érezni, mégis beleszippantott a levegőbe. És azt kívánta, bárcsak ne tette volna. Ezt a szagot eddig kétszer érezte az életében, először tíz évvel ezelőtt abban a véres szobában, másodszor pedig nemrég...

– Azt állítottad, hogy nem tudod, mi volt az a dolog a sírhalmoknál – ennyit tudott csak kinyögni. A nő száján látszott, hogy sikoltott, csorba fogai barnák voltak, már amennyire az orrából kifolyt alvadt vér alól kilátszottak. Cclaena megérintette a saját orrát és összerezzent. – Azt hiszem, hogy az csinálta ezt is.

Rowan csípőre tette a kezét és a patak felé fordulva szimatolt. Végignézett Celaenán, aztán a testen.

– Úgy jöttél ki abból a sötétségből, mintha valaki kiszívta volna belőled az életed. A bőröd elfehéredett, még a szeplőid is eltűntek.

– Arra kényszerített, hogy menjek végig az emlékeimen. A legrosszabbakon. – A nő rettegést tükröző, elkeseredett arccal, tátott szájjal nézett fel a fákra. – Hallottál már olyan lényről, ami ilyesmiből táplálkozik? Amikor megpillantottam, egy férfit láttam, egy gyönyörű férfit; sápadt volt, sötét hajú, a szeme teljesen fekete. De nem volt emberi. Úgy értem, hogy bár úgy nézett ki, mint egy ember, a szeme egyáltalán nem volt emberi.

A szülei merénylet áldozatai lettek. Látta a sebeiket. De a szag a szobájukban annyira hasonló volt... A fejét rázta, mintha így akarna szabadulni a gondolatoktól, az érzéstől, ami felkúszott a hátán.

– Még a királynőm sem ismer minden errefelé kószáló rohadt lényt. Ha a vérfarkasok lemerészkednek a hegyekből, talán más dolgok is így tesznek.

– A városban élők talán tudhatnak valamiről. Talán láttak valamit vagy hallottak híreszteléseket.

Úgy tűnt, hogy Rowan is erre gondol, mert undorodva, de egyben szomorúan is csóválta a fejét.

– Nincs rá időnk, elvesztegetted a nappali órákat azzal, hogy emberi alakodban jöttél ide. – Nem is hoztak magukkal semmit éjszakára. – Egy óránk van, aztán vissza kell indulnunk. Hozd ki belőle a legtöbbet!

Az ösvény nem vezetett sehová. Egy tengerparti sziklához vezetett, ahonnan nem lehetett lejutni a lenti keskeny partszakaszra, de nem is észlelték semmi jelét annak, hogy élne ott valaki. Rowan a szikla szélére állt, és karba tett kézzel a jádeszínű tengert bámulta.

– Ennek semmi értelme – mondta, inkább magának, mint neki.

– Néhány hét leforgása alatt már a negyedik halott, és egyik eltűnését sem jelentették be hivatalosan. – Leguggolt a homokos talajra, és tetovált ujjával egy elnagyolt vonalat húzott. Wendlyn partszakaszának vonalát. – Itt találták őket. – Apró pontok, véletlenszerűnek tűntek, kivéve annyit, hogy közel voltak a vízhez. – Itt vagyunk most – magyarázta és egy másik pontot rajzolt. A sarkára ült, Celaena pedig a hevenyészett térképre meredt. – Mi pedig itt találkoztunk a sírhalmok között leselkedő lénnyel – tette hozzá és egy x-et rajzolt ott, ahol a lány feltételezése szerint a halmok lehettek, mélyen a szárazföld belsejében. – A sírhalmoknál azóta nem fedeztem fel újabb jeleit, és a buckamanók is visszatértek korábbi szokásaikhoz.

– A többi tetem ugyanilyen volt?

– Mindegyiket kizsigerelték, mint ezt, és az ő arcukon is totális rémület tükröződött. Sebnek semmi jele, csak az alvadt vér az orrukon és a fülükön. – Barna bőre kissé elhalványult a tetoválása alatt, és a fogát is mintha csikorgatta volna. Ebből Celaena rájött, hogy halhatatlan büszkeségét sérti, hogy nem tudja, micsoda ez a lény.

– És mindegyiket az erdőben hagyták, nem dobták a tengerbe?

– Bólintás. – Viszont gyalog elérhető távolságban a víztől. – Újabb bólintás. – Ha gyakorlott, tudatos gyilkosok lennének, akkor jobban elrejtenék a testeket. Vagy, ahogy már mondtam, kihasználnák, hogy itt a tenger. – A vakító víztükröt bámulta. Alkonyodott. – Az is lehet, hogy nem törődik vele. Talán azt akarja, hogy tudjuk, ő csinálja. Voltak olyan idők, amikor én is úgy hagytam hátra holttesteket, hogy egy bizonyos ember találja meg őket, de volt, hogy üzentem velük. – Grave volt az utolsó közülük. – Van valami közös az áldozatokban?

– Nem tudom – ismerte el Rowan. – Még a nevüket sem tudjuk, vagy hogy honnan származnak.– Felállt és leporolta a kezét. – Vissza kell mennünk az erődbe.

Celaena megragadta a könyökét.

– Várj! Jól megnézted a holttestet?

Kimért bólintás. Jól van. Ő is, és a szagot is megjegyezte. Elraktározta az emlékezetében, mindent megjegyzett, amit csak tudott.

– Akkor el kell temetnünk.

– Túl kemény a talaj hozzá.

Celaena megindult a fák között, maga mögött hagyva Rowant.

– Akkor az ősi szokás szerint fogjuk csinálni! – kiáltotta. Átkozott lenne, ha itt hagyná a nő testét, hogy a patakban rothadjon el, átkozott lenne, ha itt, a nedves hidegben hagyná őt az örökkévalóságig.

Kihúzta a túlontúl könnyű testet a vízből, és lefektette a barna tűlevelekre. Rowan nem szólt egy szót sem, amikor rőzsét és ágakat gyűjtött, és letérdelt, közben próbált nem nézni az áldozat összetöpörödött bőrére vagy rémült arcára.

Rowan akkor sem gúnyolódott, amikor többször nekifutott a tűzgyújtásnak, és nem tett cinikus megjegyzést, amikor a tűlevelek végre összezsugorodtak és füstölni kezdtek. Ősi tömjénezés egy kezdetleges halotti máglyához. Amikor a fellobbanó lángok elől hátrébb lépett, úgy érezte, hogy Rowan mögé lépve fölé tornyosul, érezte a belőle áradó biztonságot és félvadságot, ami körülvette, akár egy láthatatlan burok. A haját és az arcát meleg szellő simogatta. A levegő segített a tűznek, a szél segített elemészteni a testet.

Az undornak, amit érzett, nem volt köze az esküjéhez vagy Nehemiához. Celaena lenyúlt a benne rejlő örökkévaló kútba, csak egyszer, hogy megnézze, elő tudja-e húzni azt, ami kiváltja az alakváltást, mert így tudna segíteni az ő szomorú kis tüzének, hogy egyenletesebben, büszkébben égjen.

De erőtlen és üres maradt, halandó teste fogságában.

Rowan továbbra is szótlanul táplálta a szelével a lángot, hogy az gyorsan elvégezze a munkáját a testen, és sokkal gyorsabban égjen, mint egy halandó halotti máglya. Csendben figyelték, míg hamuvá nem égett, és még a hamut is elvitte a szél, el a fák felett, a nyílt tenger felé.