27.

FEJEZET

MANON FENT ÁLLT AZ OMEGA OLDALÁN EGY KILÁTÓTERASZON, és az első sárgalábú boszorkánykört figyelte, ahogy megcsinálják az Átkelést. A meredek zuhanást követő hirtelen emelkedés elképesztő volt, még akkor is, ha éppen a sárgalábúak lovagolták meg a szelet.

Iskra vezette őket az Északi agyar meredek sziklafalánál. Erős bikája, Fendir, maga is egy természeti erő volt. Kisebb volt Titusnál, de kétszer olyan undok.

– Illenek egymáshoz – szólalt meg Asterin Manon mellett. A Tizenhármak többi tagja az ökölvívóteremben tartózkodott, és a többi boszorkánykört tanították a közelharcra. Faline és Falion, a zöld szemű démonikrek kétségtelenül örömüket lelték a legújabb őrök kínzásában. Kiválóan csinálták az ilyesmit.

Iskra és Fendir az Északi agyar legmagasabb csúcsa fölött száguldottak, és eltűntek a felhők között, a többi tizenkét lovas szoros formációban követte őket. A hideg szél Manon arcát csapdosta és csábította őt. Éppen úton volt a barlangok felé, hogy lássa Abraxost, de először a sárgalábúak átkelését akarta megnézni. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a következő három órában tényleg a repüléssel lesznek elfoglalva.

Nézte az Agyarig húzódó hidat és annak hatalmas bejáratát.

– Szeretném, ha a nap hátralévő részében elfoglalnád valamivel a Tizenhármakat – mondta.

Asterin, a másodparancsnoka csak egy volt a Tizenhármak közül, akinek nem volt joga rá, hogy kérdőre vonja őt, vagy ha mégis, akkor csak nagyon korlátozottan.

– Edzeni szeretnél vele? – Manon bólintott. – A nagyanyád azt mondta, hogy ki fog belezni, ha még egyszer szem elől veszítelek. – Asterin aranyhaja lobogott a szélben, arcán, kampós orrán óvatosság tükröződött.

– El kellene döntened végre – szólt Manon, és nem érdekelte, hogy közben felfedi vasfogait –, hogy az ő kéme vagy az én másodparancsnokom akarsz lenni!

Asterin arcán nyoma sem volt fájdalomnak, félelemnek vagy árulásnak. Csak egy kicsit mintha hunyorgott volna.

– Én téged szolgállak.

– Ő a te királynőd.

– Én téged szolgállak.

Egy pillanatra Manonban felmerült a kérdés, hogy kiérdemelt-e valaha ilyen lojalitást. Nem voltak barátok, legalábbis úgy nem, ahogyan az embereknek szükségük van barátokra. Mivel ő volt a trónörökös, minden feketecsőrű lojális volt hozzá és engedelmes. De ez most...

Soha nem magyarázkodott, a terveit, szándékait sem taglalta senki másnak, kivéve a nagyanyját. De maga sem tudta, miért, most így szólt a másodparancsnokához:

– Továbbra is szárnyparancsnok akarok lenni.

Asterin elmosolyodott, vasfoga olyan volt, mint a higany a reggeli napsütésben.

– Tudjuk.

Manon felszegte az állát.

– Azt akarom, hogy a Tizenhármak vegyék bele a bukfencezést a közelharcedzésekbe. És ha már tudod egyedül kezelni a wyvemedet, akkor repülj te is, amikor a sárgalábúak felszállnak. Tudni akarom, hogy ők merre és hogyan repülnek, és mit csinálnak.

Asterin bólintott.

– Felderítőink a folyosókon és a csarnokokban már megfigyelés alatt tartják a sárgalábúakat – mondta, aranyfoltos fekete szemében harag és vérszomj fénye csillant. Amikor Manon felvonta a szemöldökét, hozzátette: – Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy Iskra olyan könnyen megússza?

Manon még most is érezte a hátába mélyedő vasvégű ujjakat, amik a küzdőtérre lökték. A bokája még fájt és merev volt az eséstől, és Titus farokcsapását is érezte még a bordáin.

– Tartsd a csapatot kordában, ha csak nem akarod, hogy másodszor is eltörjön az orrod.

Asterin vigyorgott.

– Meg se mozdulunk a parancsod nélkül, úrnőm.

Manon nem akarta, hogy a felügyelő ott legyen a karámban. Sőt a három, lándzsával és korbáccsal felszerelt idomártól is meg akart szabadulni.

Senkit nem akart látni, és erre három oka is volt.

Először is egyedül akart lenni Abraxosszal, aki a hátsó falhoz kuporodva várt és figyelt.

Másodszor a belőlük áradó emberi szag, a torkukban lüktető vér csábító melege elvonta a figyelmét. A félelmük szagától se tudott koncentrálni. Egy jó percig azon rágódott, hogy megérné-e az egyiküket kibelezni, csak hogy megnézze, mit csinálna a többi. Már tűntek el emberek az Agyarból, olyanok, akik a híresztelések szerint átkeltek a hídon az Omegához, de soha nem tértek vissza. Manon még senkit nem ölt meg, de minden velük töltött perc arra csábította, hogy eljátsszon a gondolattal.

A harmadik ok, amiért nem kívánta a jelenlétüket, az volt, hogy Abraxos ki nem állhatta ezeket a nagydarab fickókat, a korbácsaikkal, lándzsáikkal és láncaikkal együtt. A wyvern nem fog elmozdulni a faltól, bármilyen gonoszul is csattogtatják a korbácsaikat. Gyűlölte a korbácsot, nemcsak félt tőle, de valóban gyűlölte. Már magától a hangjától is összerezzent, és kivillantotta a fogait.

A férfiak már tíz perce próbáltak elég közel kerülni az állathoz, hogy leláncolják és felnyergeljék. Ha ez nem történik meg mielőbb, akkor vissza kell mennie az Omegához, még mielőtt a sárgalábúak visszatérnek.

– Még soha nem viselt nyerget – közölte a felügyelő. – Az is lehet, hogy nem is fog. – Manon értette a kimondatlan szavakat. Nem fogom kockáztatni az embereim életét azzal, hogy ráültetem őket. Egyszerűen túl büszke vagy. Válassz szépen, jó kislányhoz illően, egy másik paripát.

Manon vasfogát a felügyelőre villantotta, felső ajkát csak annyira húzta fel, hogy figyelmeztesse. A férfi egy lépést hátrébb lépett, és leengedte a korbácsot. Abraxos megcsonkított farka a földnek csapódott, és továbbra is szemmel tartotta a három férfit, akik engedelmességre akarták kényszeríteni.

Az egyikük olyan közel csattogott a korbácsával Abraxoshoz, hogy az állat visszahőkölt, mire a másik a farka mellett suhintott kétszer, de erre már Abraxos a nyakával és a farkával is támadásba lendült. A három idomár teljesen összezavarodott, mivel az állat a csattogó fogaival majdnem elkapta őket.

– Hogy ti milyen gyávák vagytok! – mondta Manon. Megsemmisítő pillantást vetett a felügyelőre, miközben a mocskos földön lépdelt.

A felügyelő utánakapott, hogy megállítsa, de ő vashegyű ujjaival lecsapott és belevágott a kezébe. A férfi káromkodott, de Manon csak ment tovább, és nyalogatta a vért a körmeiről. Majdnem kiköpte.

Hú, de vacak! A vérének rohadt íze volt, mintha egy hullában alvadt és rohadt volna napokig. A kezén maradt vérre nézett. Túl sötét volt, hogy emberi vér legyen. Ha a boszorkányok tényleg öltek ilyen embereket, akkor miért nem jelentett erről senki? Elharapta a kérdést. Majd máskor eltöpreng rajta. Az is lehet, hogy bevonszolja a felügyelőt egy félreeső sarokba és felnyitja, hogy megnézze, hogy mi oszlik benne.

De most... Az emberek elcsendesedtek. Minden lépéssel közelebb jutott Abraxoshoz. A mocskos földön egy vonal jelezte, hogy hol ér véget a lánc által nyújtott biztonság. Manon három lépéssel túlment rajta, istennőjük három arcáért tette: szűz, anya és banya.

Abraxos lelapult, testén az erős izmok megfeszültek, ugrásra készen állt.

– Tudod, hogy ki vagyok – szólt Manon és belenézett azokba a végtelen fekete szemekbe, melyekben nyoma sem volt félelemnek vagy kételynek. – Én vagyok Feketecsőrű Manon, a feketecsőrűek klánjának örököse, és te az enyém vagy. Érted, amit mondok?

Az egyik férfi felhorkant, és Manon legszívesebben megpördült volna, hogy ott helyben kitépje a nyelvét, de Abraxos... Abraxos finoman fejet hajtott. Mintha értené.

– Te Abraxos vagy – mondta neki Manon és a tarkóján végigfutott valami hűvösség. – Én adtam neked ezt a nevet, mert a név viselője egy nagyszerű állat, egy kígyó, ami a tekervényeibe csomagolta a világot, és az idők végeztével fel is fogja falni, ha a Háromarcú Istennő megparancsolja neki. A neved Abraxos – ismételte meg – és az enyém vagy.

Pislogás, majd még egy. Abraxos tett egy lépést felé. Bőr nyikorgott, mint amikor valaki megszorítja az összetekert korbácsát. De Manon nem tágított, felemelte az egyik kezét a wyvern felé.

– Abraxos.

A hatalmas fej közelebb hajolt, a szemében cseppfolyós éjszakák foltjai találkoztak az övével. A kezét, vaskarmos, vérfoltos kezét még kinyújtva tartotta. Az állat a pofáját a tenyerébe nyomta és lihegett.

Szürke irhája meleg és meglepően puha volt, vastag, de ruganyos, mint a viselt bőr. A színárnyalatok közelről lenyűgözték Manont, nemcsak szürkét látott benne, hanem sötétzöldet, barnát és feketét is. Mindenhol vastag hegek borították, olyan sok, hogy akár egy dzsungelben élő vadmacska csíkjai is lehettek volna. Sárga, csorba fogai csillogtak a fáklya fényében. Hiányzott pár, de a megmaradtak olyan hosszúak voltak, mint az ujja, és kétszer olyan vastagok. Forró lehelete bűzlött, vagy az étrendje vagy a rohadó fogai miatt.

A sok heg, a csorba fogak, a törött karmok vagy a megcsonkított farok nem egy tipikus áldozatot jeleztek. Nem. Ezek egy túlélő trófeái voltak. Abraxos harcos volt, aki rácáfolt minden előrejelzésre, és túlélt mindent. Tanult belőle. Győzedelmeskedett.

Manon még csak rá se pillantott a mögötte álló férfiakra, amikor megszólalt:

– Kifelé! – Továbbra is merőn nézett azokba a sötét szemekbe. – A nyerget hagyjátok itt, és tűnjetek el! Ha még egyszer idehoztok egy korbácsot, akkor azt én fogom használni, csak éppen rajtatok.

– De...

– Kifelé!

Az idomárok morgolódva kisomfordáltak, és bezárták a kaput. Amikor egyedül maradtak, Manon megsimogatta a hatalmas pofát.

Akárhogy is tenyésztette ki a király ezeket az állatokat, Abraxos valahogy más volt. Kisebb, de okosabb. Vagy talán a többinek még soha nem kellett gondolkodnia. Gondoskodtak róluk, kiképezték őket, ők pedig azt tették, amit mondtak nekik. De Abraxos megtanult túlélni, és talán ez felnyitotta a szemét. Képes volt rá, hogy megértse a szavait, az arckifejezését.

És ha ezeket a dolgokat képes felfogni... talán a Tizenhármak többi állatát is meg tudná tanítani minderre. Kis lépcsőfok, de ez talán olyasmi, ami szárnyparancsnokká tehetné őt, és legyőzhetetlenné őket a király ellenségeivel szemben.

– Felteszem rád ezt a nyerget – mondta, közben továbbra is a kezében tartotta a pofáját. Az állat megemelkedett, de Manon erősen fogta és kényszerítette, hogy nézzen rá. – Ki akarsz keveredni ebből a mocsokból? Akkor hagyd, hogy felnyergeljelek és ellenőrizzem, hogy jó-e rád. Ha ezzel kész leszünk, akkor majd megnézem a farkad is. Azok a rohadékok levágták a tüskéidet, de majd csinálok neked párat. Vasból. Olyanokat, mint az enyémek – mondta és felvillantotta előtte a vaskörmeit. – Agyarakat is – tette hozzá, miközben előtűntek vasfogai. – Fájni fog és meg akarod majd ölni azt az embert, aki beteszi neked, de engedned kell, mert különben itt fogsz rohadni életed végéig. Érted?

Hosszú, meleg lihegés a kezébe.

– Ha kész leszünk – mondta, és halványan rámosolygott az állatra –, akkor együtt megtanulunk repülni. És akkor vérvörösre festjük majd ezt a királyságot.

Abraxos mindent megtett, amire kérte, bár rámordult az őt megvizsgáló és összevissza szurkáló idomárra, aztán pedig majdnem leharapta a karját az orvosnak, aki kihúzta a rohadt fogait, hogy helyet csináljon a vasagyaraknak. Az egész procedúra öt napig is eltartott.

Majdnem kitépett egy falat, amikor beleszúrták a vastüskéket a farkába, de Manon végig ott állt mellette, és beszélt hozzá, arról, hogy milyen volt együtt repülni vasseprűkön a Tizenhármakkal, és levadászni a crochanokat. Azért beszélt hozzá, hogy elterelje a figyelmét, de azért is, hogy emlékeztesse az embereket, ha hibát követnek el, ha bántják, akkor büntetésképpen hosszú, véres tortúrára számíthatnak. Egyikük sem hibázott.

Az öt nap alatt, míg az állatot helyrepofozták, kihagyta a repülésórákat a Tizenhármakkal. És minden egyes nappal egyre halványult annak az esélye, hogy Abraxos is repülni fog.

Manon egy alkalommal az edzőcsarnokban állt Asterin és Sorrel társaságában, és az ökölharcedzés végét nézte. Sorrel a legfiatalabb feketecsőrű boszorkánykörrel dolgozott, mindegyikük hetven alatti volt, és kevés volt köztük tapasztalt.

– Milyenek? Nagyon rosszak? – érdeklődött Manon karba tett kézzel.

Sorrel, egy alacsony és sötét hajú boszorkány szintén összefonta a karját a mellén.

– Nem olyan szörnyű, mint amennyire tartottunk tőle. De még mindig a csoporthierarchiát alakítgatják és a vezetőjük... – Sorrel grimaszolt egy egér kinézetű boszorkány felé, akit éppen most vitt le a földre egy rangban alatta álló. – Azt javasolnám a boszorkány-körének, hogy találják ki, mihez kezdenek vele, vagy válasszanak új vezetőt. Elég egy gyenge boszorkánykör a szárnyban, és elveszíthetjük a Harci Játékokat.

A boszorkánykör-vezető csak zihált a kemény kőpadlón, és az orrából csöpögött a kék vér. Manon a fogát csikorgatta.

– Adjunk neki két napot, lássuk, mit hoz ki magából. – Nincs szükség rá, hogy híre menjen a boszorkánykörökben uralkodó bizonytalanságnak. – De ma este Vesta menjen el vele! – tette hozzá és a vörös hajú szépségre pillantott, aki egy másik boszorkánykor íjászati edzését vezette. – Oda, ahol a férfiakat szokta kínozni az Északi agyarban.

Sorrel ártatlan arccal felvonta vastag szemöldökét, mire Manon a szemét forgatta.

– Rosszabbul hazudsz, mint Vesta. Azt hiszed, hogy nem vettem észre, hogy azok a férfiak folyamatosan csak vigyorognak rá? Vagy a harapásnyomokat rajtuk? Ne emeljük a halálozási rátát. Elég dolog miatt aggódhatunk így is, nincs szükség rá, hogy a halandók fellázadjanak.

Asterin fújtatott, de Manon oldalról futó pillantást vetett rá, a boszorkány pedig csak bámult maga elé, túlontúl ártatlan arccal. Természetesen, ha Vesta együtt volt a férfiakkal, és szívta a vérüket, akkor Asterin is ott volt vele. Ellenben egyikük sem számolt be róla, hogy a férfiaknak furcsa ízük lenne.

– Ahogy parancsolod, úrnőm – szólt Sorrel, bár barna arca kissé sápadtabb lett. Ha Manon volt a jég, Asterin pedig a tűz, akkor Sorrel volt a szikla. Időnként a nagyanyja odavetette neki, hogy Sorrelt válassza másodparancsnokának, mivel a jég és a kő időnként nagyon hasonlóak. De Manon nem irányította volna a Tizenhármakat ilyen sikeresen Asterin lángja nélkül, aki képes volt egy egész hadsereget felhergelni, vagy bárkinek kitépni a torkát, aki megkérdőjelezte az ő dominanciáját. Sorrel, a tökéletes harmadik alapos megfontoltságával mindkettejüket kiegészítette.

– Úgy látom, most csak a zöld szemű ikerdémonok szórakoznak önfeledten – szólt Asterin.

Valóban, az éjfekete hajú Faline és Falion őrült vidámsággal mosolyogtak. Három boszorkánykör késdobáló gyakorlatait vezették, és alárendeltjeiket használták céltáblának. Manon csak csóválta a fejét. Akármi is volt az, valami újra lendületbe hozta ezeket a feketecsőrű harcosokat.

– És az Árnyékaim? – kérdezte Manon Asterintől. – Velük mi újság?

Edda és Briar a két unokanővér olyan közel állt egymáshoz, mintha nővérek lettek volna. Már kiskoruk óta arra képezték őket, hogy a sötétségbe beleolvadva hallgatózzanak. Sehol nem lehetett őket látni a csarnokban. Ahogy Manon parancsolta.

– Ma este fognak jelenteni neked – mondta Asterin. Az Árnyékok Manon távoli unokatestvérei voltak, és ugyanolyan holdfehér hajuk volt. Vagyis csak egykor, mert nyolcvan évvel ezelőtt rájöttek, hogy az ősz haj szinte világít, és feketére festették. Ritkán szólaltak meg, és soha nem nevettek. Néha még Asterin se vette őket észre, csak akkor, amikor már majdnem torkon ragadták. Ez volt az egyedüli szórakozásuk, hogy emberek után lopakodtak, bár Manonnal ezt soha nem merték volna megtenni. Nem meglepő módon két ónixfekete wyvernt választottak.

Manon a másod- és a harmadparancsnokára nézett.

– Azt akarom, hogy ti ketten is a szobámban legyetek, amikor jelentést tesznek.

– Lin és Vesta fognak addig őrködni – szólt Asterin. Ők voltak Manon tartalék őrei, egyikük a lefegyverző mosolyú Vesta, másikuk pedig Lin. Utóbbinak Linnea volt a teljes neve – ezt a nevet lágyszívű anyja adta neki, mielőtt Lin nagyanyja kitépte a szívét –, de ha bárki ezen a néven szólította, akkor ő annak minimum kiverte egy fogát. Legrosszabb esetben az arcát tépte le.

Manon már el akart fordulni, amikor észrevette, hogy másod- és harmadparancsnoka figyeli. Tudta, melyik kérdést nem merik neki feltenni és így szólt:

– Egy hét múlva szállok fel Abraxosszal, és aztán együtt fogunk repülni.

Hazugság volt, de azért hittek neki.