49.

FEJEZET

CHAOL MÁR HETEK ÓTA NEM TARTOTTA A KAPCSOLATOT a barátaival vagy szövetségeseivel, vagy akárkik is voltak ők. Így utoljára még visszatért az itteni dolgos hétköznapokhoz. Bár a király ebédjeit minden eddiginél nehezebb volt felügyelni, és a jelentések megírásához is szüksége volt némi akaraterőre, ő mindent megcsinált. Nem hallott semmit Aedionról vagy Renről, és még nem kérte meg Doriant sem, hogy használja a mágiáját, hogy leteszteljék a varázslatra vonatkozó elméleteit. Már az is felmerült benne, hogy talán csak ennyi volt a szerepe Aelin lázadásában.

Elég információt gyűjtött, elég összefüggésre jött rá. Talán ideje lenne megtudni, hogy mit lehetne tenni Anielléből. Közelebb lenne Morathhoz, talán fel tudná deríteni, hogy a király mit forral ott. A király elfogadta a terveit, és alig emelt kifogást ellene, hogy Anielle örököseként ottani kötelezettségeinek éljen. Hamarosan elő fogja terjeszteni az utódlásával kapcsolatos lehetőségeket.

Ezúttal egy Aedion és Dorian részvételével zajló állami ebéden állt őrt a nagycsarnokban. Az ajtókat nyitva hagyták, hogy beengedjék a tavaszi levegőt. Chaol emberei mindegyik ajtónál ott őrködtek, készenlétben tartott fegyverekkel.

Minden a szokásos módon zajlott, minden simán ment. A király egyszer csak felállt, úgy tűnt, hogy fekete gyűrűje elnyeli a hatalmas ablakokon beáramló déli napot. Felemelt egy serleget, és a teremben mindenki elnémult, de nem úgy, ahogy Aedion beszédeikor történt. Chaol egyébként nem tudta kiverni a fejéből a tábornok szavait, miszerint választania kell, és azt sem, amit Dorian mondott neki, hogy nem tudja elfogadni Celaenát és őt olyannak, amilyenek. Újra és újra eltűnődött ezen.

De sem Chaol, sem más nem lehetett felkészülve a csendes csarnokban arra, amit a király az emelvénye előtti asztalokra mosolyogva mondott:

– Jó hírek érkeztek ma Eyllwéből és északról. A calacullai rabszolgafelkelést lerendeztük.

Semmit sem hallottak erről, Chaol azt kívánta, bárcsak befoghatná a fülét, amikor a király folytatta:

– Most az a feladatunk, hogy az ottani és a távolvégi bányákat újra feltöltsük, de legalább a lázadó gócokat kifüstöltük.

Chaol örült, hogy egy oszlopnak támaszkodik. Ekkor Dorian szólalt meg, krétafehér arccal:

– Miről beszélsz apám?

Az apja rámosolygott.

– Bocsáss meg, hogy így a közepébe vágtam. Úgy tűnik, hogy a calacullai rabszolgák a fejükbe vették, hogy fellázadnak Nehemia hercegnő szerencsétlen halálesete után. Mi pedig a fejünkbe vettük, hogy ezt nem engedjük. És más lehetséges felkelést sem. És mivel nem rendelkeztünk elegendő forrással ahhoz, hogy minden egyes rabszolgát egyenként kihallgassunk, hogy kigyomlálgassuk az árulókat...

Chaol tudta, hogy Doriannek micsoda erőfeszítésébe kerül, hogy ne látszódjon rajta a döbbenet és a rettenet, amikor kiszámolta és felfogta, hogy mennyi embert mészároltak le.

– Ashryver tábornok – szólt újra a király. Aedion mozdulatlanul ült. – Ön és a Romlás örülni fognak a hírnek, miszerint Távolvég megtisztítása után a területükön sok lázadó beszüntette a... bohóckodását. Úgy tűnik, hogy nem akarnak hasonló sorsra jutni, mint a cimboráik a bányában.

Chaol nem tudta, honnan vette Aedion a bátorságát és az akaraterejét hozzá, de mosolygott, meghajolt és így szólt:

– Köszönöm, őfelsége!

Dorian beviharzott Sorscha műhelyebe. A lány felugrott az asztal mellől, a kezét a mellén tartva.

– Hallottad? – kérdezte Dorian és bevágta maga mögött az ajtót.

Sorscha szemei elég vörösek voltak ahhoz, hogy lássa, igen. Dorian a kezébe fogta az arcát, a homlokát az övéhez érintette, érezte, hogy az ő hűvös erejére van szüksége. Nem tudta, mi tartotta vissza attól, hogy elsírja vagy elhányja magát, vagy ott helyben megölje az apját. De ahogy ránézett a lányra, belélegezte rozmaring– és mentaillatát, tudta, hogy mi.

– Azt akarom, hogy hagyd el a kastélyt – mondta neki. – Adok pénzt és azonnal menj el, ahogy lehet. Csak ne kelts gyanút!

Sorscha kibontakozott az ölelésből.

– Te megőrültél?

Nem, még soha nem beszélt ilyen világosan.

– Ha itt maradsz, ha elkapnak bennünket... Annyi pénzt adok, amennyire csak szükséged lesz.

– Nincs annyi pénz, amennyi meggyőzhetne arról, hogy elmenjek.

– Lovat is adok, ha kell. Kijuttatlak innen.

– És ki fog rád vigyázni? Ki csinálja a gyógyitalodat? Már a kapitánnyal sem beszélsz. Hogy mehetnék most el?

Dorian vállon ragadta. Meg kell, hogy értse, meg kell, hogy értesse vele. A hűségébe is szerelmes volt, de most... de most ez a halálát jelentené.

– Ezreket gyilkolt le egyetlen mozdulattal. Képzeld el, mit tenne, ha rájönne, hogy te segítesz nekem! A halálnál sokkal rosszabb dolgok is vannak, Sorscha. Kérlek, nagyon kérlek, menj el!

Az ujjai megtalálták az övét, szorosan összekulcsolódtak.

– Gyere velem!

– Nem lehet. Rosszabb lesz a helyzet, ha elmegyek, és az öcsém lesz a trónörökös. És azt hiszem... ismerek olyan embereket, akik talán megpróbálhatják megállítani az apámat. Ha itt vagyok, talán tudok nekik segíteni.

Ó, Chaol! Most fogta fel igazán, hogy miért küldte Celaenát Wendlynbe, és megértette azt is, hogy miért akar visszatérni Aniellébe. Chaol eladta magát, hogy biztonságban tudhassa Celaenát.

– Ha te maradsz, akkor én is – felelt Sorscha. – Nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről.

– Kérlek! – mondta így egyszerűen, mert most nem lehetett ordítani, amikor annyi ember halálának híre nehezedett rájuk. – Kérlek!

De ő a hüvelykujjával végigsimított az arcán.

– Együtt. Együtt fogjuk végigcsinálni.

És Dorian – akármennyire is önző és szörnyű dolog volt –, nem hozott fel további érveket.

Chaol lement a sírkamrába, hogy egyedül legyen, gyászoljon és kiabáljon. De nem volt egyedül.

Aedion ült a csigalépcsőn, a karjával a térdére támaszkodva. Nem fordult felé, mikor Chaol letette a gyertyáját és mellé ült.

– Szerinted – kezdte Aedion, a sötétbe meredve – mit gondolnak rólunk az emberek más kontinenseken, a tengerentúlon? Vajon gyűlölnek vagy sajnálnak azért, amit egymással teszünk? Talán ott is ilyen rossz. Talán rosszabb. De amit nekem kell tennem, azt végigcsinálni... Muszáj hinnem benne, hogy egyszer jobb lesz. Jobb, mint most.

Chaol nem tudott mit válaszolni.

– Engem – Aedion fogai csillogtak a fényben – annyi dologra kényszerítettek. Aljas, hitvány dolgokra. De semmi miatt sem éreztem magam olyannyira mocskosnak, mint ma, hogy köszönetet mondtam annak az embernek, azért, mert a népemet gyilkolja.

Chaol nem tudta megvigasztalni, és ígérni sem tudott semmit. Otthagyta Aediont, aki továbbra is a sötétbe meredt.

Azon az estén nem maradt üres szék a Királyi Színházban. Minden páholy és sor zsúfolásig megtelt előkelőségekkel, kereskedőkkel és olyanokkal, akik megengedhették maguknak a jegyet. A sok ékszer és selyem csillogott az üvegcsillárok fényében. Egy hódító birodalom előkelőségei.

Délután villámcsapásként érte a várost a hír a rabszolgák lemészárlásáról. Az emberek szájról szájra adták tovább, és utána csak néma csend honolt. Az emeleti sorok szokatlan mozdulatlanságba dermedtek, mintha a közönség némi enyhülésért jött volna ide, hogy a zene letörölje a hírek okozta szégyenfoltot.

Csak a páholyokban volt hangos a csevej. A plüss karmazsin bársonyszékeken ülők arról csevegtek, hogy mit jelent ez az esemény a vagyonukra nézve, azon vitatkoztak, hogy honnan jönnek majd az új rabszolgák, akik biztosítják, hogy ne legyen leállás, és egyébként pedig, hogyan bánjanak ezek után a saját rabszolgáikkal. A csengőszó és a csillárok fényének kialvása után a megszokottnál sokkal tovább tartott, míg a páholyok elcsendesedtek.

Még akkor is folyt a beszélgetés, amikor felhúzták a vörös függönyt, és előtűnt a zenekar, már az is csodaszámba ment, hogy egyáltalán tapsoltak a színpadon végigbicegő karmesternek.

Ekkor vették észre, hogy a színpadon minden zenész gyászviseletbe öltözött. Ekkor elhallgattak. És amikor a karmester felemelte a karját, nem egy szimfónia hangjai töltötték be a tágas teret.

Eyllwe himnusza hangzott fel.

Aztán Tépő-láp himnusza. Melisande, Terrasen himnusza. Minden nép himnusza, melynek polgárai dolgoztak azokban a munkatáborokban.

És végül, nem a pompa vagy a dicsőség kedvéért, hanem a gyász miatt, hogy mi lett belőle, eljátszották Adarlan himnuszát.

Amikor az utolsó hang is elnémult, a karmester a nézők felé fordult, és a zenészek vele együtt felálltak. Egyként néztek a páholyokra, azokra, akik a kontinens vére árán vették az ékszereiket. És egy szó nélkül, mindenféle meghajlás vagy gesztus nélkül levonultak a színpadról.

Másnap reggel, királyi rendeletre, a színházat bezárták.

A zenészeket és a karmestert senki sem látta többé.