64.

FEJEZET

AZ ÜVEGKASTÉLY EGYIK FELSŐ SZINTJÉN LÉVŐ TANÁCSTEREMBEN Aedion már korábban megjegyzett minden kijáratot, és azt is fontolóra vette, milyen bútorokat használhatna fel védekezés céljából vagy fegyverként. A kardját elvették, de nem bilincselték meg. Halálos hiba. A kapitányt sem bilincselték meg, sőt, az ostobák a fegyvereit is meghagyták. A kapitány mindent megtett, hogy kissé zavarodottnak tűnjön, amikor az üvegtrónon ülő király figyelmesen ránézett.

– Milyen érdekes is lett ez a mai este! A kémeim felettébb izgalmas információval szolgáltak! – mondta a király. Tekintete Aedionról Chaolra, majd Dorianre és a barátnőjére vándorolt.

– Kiderült, hogy a legtehetségesebb tábornokom Résvárban szaglászik az éjszaka kellős közepén, miután zsákszámra szórta el az aranyamat olyan partikra, amiken nem is vett részt. És a láthatatlanul eltöltött évek után hirtelen közel került a királyi testőrség kapitányához. Miközben a fiam – Aedion nem irigyelte a mosolyt, amit a király a koronahercegnek küldött – az aljanéppel szórakozik. Már megint.

Becsületére legyen mondva, Dorian felhorkant és így szólt:

– Óvatosabban bánj a szavakkal, apám!

– Ó, nahát! – A király felvonta bozontos, heges szemöldökét. – Biztos forrásból tudom, hogy el akartál szökni ezzel a gyógyítóval. Mégis miért tennél ilyesmit?

A herceg nagyot nyelt, de emelt fővel folytatta:

– Mert rosszul vagyok a gondolattól, hogy akár egyetlen percet is ebben a rohadó sárfészekben töltsék, amit te udvarnak nevezel. – Aedion csak csodálni tudta ezt a tartást. A király felemelte a kezét. Okos, bátor ember. De lehet, hogy ez kevés lesz ahhoz, hogy élve jussanak ki innen.

– Jól van – szólt a király. – Én is így vagyok vele.

Intett és még mielőtt Aedion figyelmeztethette volna Doriant, a gárdisták elválasztották a lánytól. Négyen fogták le a herceget, ketten pedig Sorschát kényszerítették térdre, hogy a térdhajlatába rúgtak.

A lány felkiáltott, ahogy a márványra esett, de aztán elnémult. Az egész teremmel együtt. Egy harmadik gárdista kivonta a kardját és a tarkója fölé tartotta a fegyvert.

– Ne merészeld!– morogta Dorian.

Aedion Chaolra nézett, de a kapitány dermedten állt. Ezek nem az ő gárdistái voltak. Az egyenruhájuk olyan volt, mint Ren üldözőié. Tekintetük ugyanolyan halott volt, ugyanaz az aljasság sugárzott belőlük, ami miatt semmi megbánást nem érzett, mikor megölt párat a sikátorban. Minimális kárt tettek csak benne, ő pedig hatot iktatott ki azon az estén: vajon mennyit tudna most lekaszabolni? Mikor a tekintete találkozott a kapitányéval, Chaol arra a gárdistára nézett, aki Aedion kardját tartotta. Elsőként Aedionnak szerezné vissza a kardját, hogy tudjon harcolni.

Mert harcolni fognak. Vagy kijutnak innen, vagy a halál fiai.

– A helyedben megválogatnám a szavaimat, herceg – szólt a király Dorianhez.

Chaol nem kezdhet harcolni, amíg az a kard ott nyugszik Sorscha tarkóján. Ez volt az első célja: élve kijuttatni innen a lányt. Aztán Aediont. És Doriant. A király itt nem fog gyilkolni. Aedionnak és Sorschának el kell innen tűnniük. De ez nem fog menni, amíg a király nem küldi el a gárdistákat. Ekkor Dorian megszólalt:

– Engedd el, és elmondok mindent. – Egy lépéssel közelebb lépett az apjához, a tenyerét felfelé fordította. – Neki semmi köze ehhez az egészhez. Ahhoz, amit hiszel, hogy történt.

– De neked igen? – A király továbbra is mosolygott. Egy ismerősnek tűnő gömbölyű, fekete, vésett kő volt a király melletti kis asztalon. Chaol távolról nem tudta kivenni, hogy mi az, mégis összeszorult a gyomra. – Mondd csak fiam, Ashryver tábornok és Westfall kapitány miért találkozgatnak már hónapok óta?

– Nem tudom.

A király csettintett a nyelvével, és a gárdista felemelte a kardját, hogy lecsapjon. Chaol előrelépett, Sorscha nagy levegőt vett.

– Ne! Állj! – kiáltott Dorian kinyújtott karral.

– Akkor válaszolj!

– Azt csinálom, te rohadék, azt csinálom! Nem tudom, hogy miért találkoznak!

A gárdista továbbra is készen állt, hogy lesújtson, még mielőtt Chaol meg tudna moccanni.

– Tudod, herceg, hogy hónapok óta egy kém él a kastélyomban? Valaki, aki információkat ad át az ellenségeimnek, és összeesküvést sző ellenem a lázadók vezetőivel?

Az ördögbe!Renre gondolhat, a király tudta, hogy ki ő, azért küldte azokat az embereket, hogy levadásszák.

– Csak annyit árulj el, Dorian, hogy ki az, és akkor azt csinálsz a barátnőddel, amit csak akarsz!

Ezek szerint nem tudja, hogy ő, Aedion vagy mindketten találkoztak-e Rennel. Nem tudja, hogy mennyit tudnak a terveiről, a mágia feletti ellenőrzésről. Aedion valamiért még mindig hallgatott, de késznek tűnt a harcra.

Aedion, aki annyi évet túlélt remény nélkül, összetartotta a királyságát, amennyire csak tudta... lehet, hogy soha nem fog találkozni hőn szeretett királynőjével. Megérdemelte, hogy találkozzanak, és Celaena is megérdemelte, hogy a tábornok szolgálhassa őt az udvarában.

Chaol nagy levegőt vett, már arra készült, hogy kimondja azokat a szavakat, melyek egyben a halálos ítéletét jelentik.

De helyette Aedion szólalt meg.

– Kémet akar? Árulót? – szólalt meg vontatottan, és a hamis fekete gyűrűt a padlóra dobta. – Akkor itt vagyok. Tudni akarja, hogy miért találkoztunk a kapitánnyal? Mert a maga kis kapitánya, az az ostoba rohadék rájött, hogy együttműködök az egyik árulóval. Hónapokig zsarolt ki belőlem információkat, amiket az apjának akart továbbítani. Az apja pedig felajánlotta volna őket magának, ha az aniellei lordnak szívességre lett volna szüksége. És tudja mit? – Aedion vigyorogva körbenézett. A megtestesült Északi Farkas. Ha a király megdöbbent a gyűrűn, akkor se mutatta. – Ti szörnyetegek, mind elmehettek a pokolba! Mert a királynőm el fog jönni, és fel fog szegezni a kastélyod falára. Alig várom, hogy segítsek neki kibelezni benneteket, mert disznók vagytok mindannyian. – A király lába elé köpött, a hamis gyűrűt találta el, ami éppen megállt a gurulásban.

Hibátlan volt, a düh, az arrogancia, a diadal. De ahogy végignézett rajtuk, Chaol szíve összetört.

Mert mikor azok a türkizkék szemek rávillantak, nyoma sem volt bennük a dühnek és a dicsfénynek. Csak egy üzenetet látott benne a királynőnek, akit Aedion soha nem fog meglátni. És amit közölni akart, arra nem voltak szavak, a szeretetre, a reményre, a büszkeségre. Szomorúságot látott a takintetében, hogy már soha nem ismeri meg őt, a felnőtt nőt, aki lett belőle. Az ajándék is hiába volt, amit adni akart neki azzal, hogy megkíméli Chaol életét.

Chaol finoman bólintott, mert megértette, hogy nincs mit tennie, addig legalábbis, amíg el nem veszik a kardot Sorscha tarkójáról. Akkor tud csak harcolni, de akkor talán élve kijuttatja innen mindnyájukat.

Aedion nem tiltakozott, amikor bilincs csattant a csuklóján és a bokáján.

– Sokat töprengtem azon a gyűrűn – mondta a király. – A távolság vagy az erős szellem lehetett az oka, hogy ennyire nem reagált a sugallatra? De mindegy is, Aedion, annyira örülök, hogy bevallotta, áruló. – Lassan, szándékos vidámsággal beszélt. – Annyira örülök, hogy ezt ennyi tanú előtt tette. A kivégzését ez óriási mértékben megkönnyíti. Bár azt hiszem... – Mosolygott és a hamis fekete gyűrűre nézett. – Azt hiszem, hogy inkább várok még. Talán egy vagy két hónapot. Csak arra az esetre, ha lenne olyan vendég, aki az utolsó pillanatban toppanna be, mert hosszú, nagyon hosszú utat kell megtennie, hogy láthassa a kivégzését. Hátha valaki a fejébe veszi, hogy megmenti.

Aedion felhorkant. Chaol lenyelte a reakcióját. Talán a királynak nem is volt ellenük semmilyen bizonyítéka, talán csak trükk volt az egész, hogy Aedion valljon, mert a király tudta, hogy a tábornok inkább a saját életét ajánlja fel egy ártatlan helyett. A király élvezni akarta az Aelinnek állított csapdát, még akkor is, ha közben elveszíti egy nagyszerű tábornokát. Mert ha Aelin megtudja, hogy Aedion fogságban van, ha egyszer megtudja a kivégzés időpontját, akkor hanyatt-homlok jön majd Résvárba.

– Ha eljön – ígérte a királynak Aedion –, akkor le kell majd vakarni a falról, ami belőletek marad.

A király csak mosolygott. Aztán Dorianre és Sorschára nézett, akik alig kaptak levegőt. A gyógyító továbbra is a földön kuporgott, nem emelte fel a fejét, amikor a király a térdére támaszkodva megszólalt:

– És te lány, te mit tudsz a mentségedre felhozni?

Sorscha remegett és a fejét rázta.

– Elég legyen ebből! – csattant fel Dorian, a verejték csillogott a homlokán. A herceg összerezzent a fájdalomtól, ahogy a vas elnyomta a szervezetében a mágiáját. – Aedion vallomást tett. Engedd el a lányt!

– Miért kellene elengednem a valódi árulót?

Sorscha nem bírta abbahagyni a remegést, amikor a király beszélni kezdett.

Mindent tönkretett, a láthatatlanul töltött éveket, a kiképzését, először a tépő-lápi lázadóknál, aztán a résvári kapcsolattartóknál, mindent és mindenkit.

– Felettébb érdekes leveleket küldözgetsz a barátodnak. Valószínűleg nem olvastam volna el őket – mondta a király –, ha nem hagysz egyet a szemetesben, és nem találja meg a felettesed. Tudod, nem csak nektek, lázadóknak vannak kémeitek, nekem is megvannak a sajátjaim. Amikor elhatároztad, hogy felhasználod a fiamat... – Érezte, ahogy a király rávigyorog. – Hány lépését jelentetted a lázadó barátaidnak? És milyen titkaimat adtad ki nekik az évek során?

– Hagyd békén! – morogta Dorian. Ennyi elég volt, hogy a lány sírva fakadjon. Ő még mindig azt gondolta, hogy ártatlan.

Talán, talán még kikeveredhetne az egészből, ha eléggé meglepődne az igazságon, ha a király látná a fia döbbenetét és undorát.

Sorscha felemelte a fejét, és bár még remegett a szája és égett a szeme, farkasszemet nézett Adarlan királyával.

– Mindent elpusztítottál, amim csak volt. Mindent megérdemelsz, ami ezután jön – mondta, aztán Dorianre nézett, aki tágra nyílt szemmel, halálsápadtan nézett rá. – Nem lett volna szabad beléd szeretnem. De megtörtént. Szeretlek. És annyi mindent szeretnék... Bárcsak együtt csináltuk volna, együtt láttuk volna, hogy vége mindennek.

A herceg csak nézett rá, aztán az emelvény talapzatához ment és térdre borult.

– Mondd az árat! – mondta az apjának. – Kérj, amit csak akarsz, de engedd el őt! Küldd száműzetésbe! Utasítsd ki! Bármi. Mondd, és megteszem.

Sorscha csak a fejét rázta, próbálta keresni a szavakat, hogy nem árulta el őt, a hercegét. A királyt igen. Évekig jelentett róla, minden gondosan írt levelében a „barátjának”. De Dorianről soha.

A király hosszan nézett a fiára. A kapitányra. Aedionra. Olyan csendesek voltak, magasak. A remény, a jövőbe vetett remény világítótornyai.

Aztán a fiára nézett, aki a lány miatt térden állt a trónja előtt, és ennyit mondott.

– Nem.

– Nem.

Chaol azt hitte, hogy rosszul hallott, amikor a szó áthasította a levegőt, és a gárdista lecsapott.

Egyetlen csapás azzal az erős karddal.

Ennyi volt, és Sorscha feje levált.

A Dorianből feltörő sikolynál szörnyűbbet még életében nem hallott.

Rosszabb volt, mint a lány fejének nedves, súlyos puffanása a vörös márványon.

Aedion üvölteni kezdett, üvöltött, átkozta a királyt, rázta a láncait, de a gárdisták elráncigálták. Chaol annyira meg volt döbbenve, hogy képtelen volt bármit is tenni, csak nézte, ahogy Sorscha torzója a földre dől. Aztán Dorian, aki még mindig kiáltozott, odakúszott a véren keresztül, a feje felé, mintha vissza tudná tenni a helyére.

Mintha össze tudná rakni.