53.

FEJEZET

VÉR BORÍTOTT MINDENT.

Ahogy korábban, Celaena most is a két véres ágy között állt, és bűzös lehelet csiklandozta a fülét, a nyakát, a gerincét. Érezte a körülötte kószáló valg hercegeket, akik ragadozókként kerülgették, apránként ették nyomorúságát, fájdalmát, lassan ízlelgették, élvezgették.

Nem volt kiút. Meg se tudott moccanni, amikor az egyik ágyról a másikra nézett.

Az egyiken Nehemia holtteste, összeroncsolva, megcsonkítva. Mert ő elkésett, mert gyáva volt.

A másikon a szülei, torkuk fültől fülig elvágva. Szürkén, élettelenül. Olyan támadásban haltak meg, amit előre meg kellett volna érezniük. Neki is érezni kellett volna. Talán érezte is, és ezért mászott be hozzájuk akkor éjjel. De akkor is elkésett.

Két ágy. Két törés a lelkében, repedések, amiken keresztül a végtelen mélység jóval régebben beáramlott, mint hogy a valg hercegek a hatalmukba kerítették volna. Egy karom végigmarta a nyakát. Megrándult, a szülei holtteste felé botorkált.

Abban a pillanatban a sötétség köréáramlott, eloltotta kimerült lángját és elkezdte felemészteni a vakmerő dühöt, ami arra kényszerítette, hogy lépjen ki a védvonalon túlra. Itt a sötétben teljes és örök volt a csend. Érezte a körülötte ólálkodó valgokat, éhesek voltak, mohók, telve hideg, ősi rosszindulattal. Azt várta, hogy azonnal kiszívják belőle az életet, de csak körülvették a sötétben, hozzádörgölőztek, mint a macskák, majd halvány fény tűnt fel, és ő a két ágy között találta magát. Nem tudott máshová nézni, és egyre fokozódott az émelygése és a pánik. És ekkor...

Bár a teste nem mozdult az ágyon, Nehemia suttogva megszólalt:

– Gyáva.

Celaena hányt. Halk, nyers nevetés hangzott fel mögötte.

Hátrált, egyre hátrált Nehemia ágyától. Aztán vörös színű tengerben állt, vörös, fehér és szürke tengerben és...

Most már kísértetként állt a szülei ágyán, ott, ahol tíz éve feküdt, amikor a szolgálólány sikolyára felébredt a holttestek között. Most ezeket a sikolyokat hallotta, magas hangon, végtelenítve: gyáva.

A fejtámlára zuhant, olyan volt, ahogy emlékezett rá: sima és hideg. Nem volt hová mennie. Emlék volt, nem valóság.

A tenyerét a fának nyomta, küzdött saját sikolyával. Gyáva. Nehemia hangja újra megtöltötte a helyiséget. Csukva tartotta a szemét és a falnak mondta:

– Tudom. Tudom.

Nem küzdött, amikor hideg, karmos ujjak megsimogatták az arcát, a homlokát, a vállát. Az egyik karom kibontotta hosszú copfját és belekapott. Celaena nem harcolt, amikor a sötétség teljesen elnyelte és magával vonszolta a mélybe.

A sötétségnek nem volt sem vége, sem eleje.

Az a szakadék volt, ami tíz éve a nyomában járt, üldözte. Szabadesésben hullott alá, üdvözölte.

Nem hallott hangokat, tétován csak annyit érzett, hogy az alja felé halad, ami lehet, hogy nem is létezik, de az is lehet, hogy valóban az élete végét jelenti. Talán a valg hercegek felfalták, és már belőle is csak egy héj maradt. Talán a lelke örökre csapdába került itt, ebben a sötét zuhanásban.

Talán ez maga a pokol.

A feketeség most fodrozódott, megváltozott, hangja, színe lett, ahogy áthaladt rajta. Minden kép, minden emlék szörnyűbb volt, mint az előző. Chaol arca, amikor rájött, hogy ki is ő valójában, Nehemia megcsonkított teste, utolsó beszélgetésük, az átkozott dolgok, amiket mondott: Ha a honfitársaid majd holtan fekszenek körülötted, akkor ne gyere hozzám, hogy a vállamon jól kibőgd magad.

Bekövetkezett, az eyllwei rabszolgák ezreit mészárolták le bátorságuk miatt.

Bukdácsolt a pillanatok örvényén keresztül, amikor bebizonyította, hogy a barátnőjének igaza volt. Feleslegesen létezett a világban, csak egy folt volt rajta. Méltatlan volt a származására.

Ez volt a pokol, és úgy is nézett ki, látta a vérfürdőt, amit azon a napon csinált, amikor Távolvégen tombolt. A sikoltozó haldoklók, a férfi, akit kettévágott, úgy ráncigálták most, mint a fantomkezek.

Ezt érdemelte.

Távolvégben már az első nap megőrült.

És most is megőrült, amikor lelassult a zuhanása, majd meztelenül kifeszítették két vérfoltos oszlop közé.

A hideg levegő csupasz mellét nyalogatta, csípte és harapta, de ez semmi nem volt ahhoz a rémülethez és fájdalomhoz képest, amikor korbács csattant és...

Rángatta a köteleit. Szinte levegőt sem tudott venni, amikor újabb csattanás hallatszott, belehasított a világba, mint egy villámlás, belehasított a bőrébe.

– Gyáva – mondta Nehemia mögötte, és a korbács csattant. – Gyáva. – A fájdalom elvakította. – Nézz rám! – Nem tudta felemelni a fejét. Nem tudott megfordulni. – Nézz rám!

A kötelekre nehezedett, hogy a válla felett vissza tudjon nézni.

Nehemia sértetlen volt, csodálatos, érintetlen, a szeme telve volt ítélkezéssel és gyűlölettel. Mögötte feltűnt Sam, magas volt, jóképű. A halála hasonló volt Nehemiáéhoz, csak még annál is rosszabb, sokkal rosszabb, órákig tartott. Őt sem mentette meg. Észrevette a vasvégű korbácsot a kezében, ahogy ellépett Nehemia mellett. A korbács kibomlott és lelógott a sziklás földre. Celaena rosszkedvűen, halkan felnevetett.

Tárt karokkal fogadta a fájdalmat, mély levegőt vett, a fiúnak a ruhája is félrecsúszott, ahogy ráütött.

A vasvég, te jó ég, felhasította a bőrét, és kiütötte alóla a lábát.

– Újra! – zihálta recsegő hangon – Újra!

Sam engedelmeskedett.

Csak a bőrszíjak csattanását lehetett hallani a nedves bőrén, ahogy Sam és Nehemia váltogatták egymást. Mögöttük sorban álltak az emberek, várták, hogy végre megfizethessenek azért, amit ő elmulasztott megtenni.

Milyen hosszú sor! Mennyi élet, amit ő vett el, vagy nem tudott megvédeni.

Újra!

Újra!

Újra!

Nem abban a reményben ment át a védvonalon, hogy legyőzi a valg hercegeket.

Ugyanabból az okból ment át, amiért azon a napon kitört Távolvégben.

De a valg hercegek még nem ölték meg őt.

Érezte a gyönyörüket, ahogy könyörgött a korbácsütésekért. Nekik ez volt a táplálékuk. Halandó húsa nem érdekelte őket, a félelme kellett nekik. A végtelenségig el fogják nyújtani a szenvedését, ő lesz a kis házi kedvencük.

Senki nem tudja megmenteni, senki nem tud belépni a sötétségükbe, és élve maradni.

Egyenként tapogatták ki az emlékeit. Táplálta őket, mindent megadott nekik, amit akartak, és még többet is. Együtt mentek vissza az időben, kutattak az életében évről évre, ahogy a sötétségbe zuhantak, csavarodtak. Nem érdekelte már semmi.

Nem nézett a valg herceg szemébe, nem várta, hogy akár egyetlenegyszer lássa még a napfelkeltét.

Nem tudta, mennyi ideig zuhant velük.

De aztán morajlást hallott lentről, egy befagyott folyó moraját. Suttogás és ködös fény várta őket. A köd nem szállt fel, ez volt a szakadék alja.

A szakadék vége. Talán az ő életének is a vége.

Nem tudta, hogy a valg hercegek bosszúságból vagy élvezetből sziszegtek, amikor a lelke fenekén becsapódtak abba a fagyott folyóba.