61.

FEJEZET

MEGKEZDŐDTEK A HARCI JÁTÉKOK.

Előző nap minden vasfogú klán pihenőnapot kapott, de senki nem élt a lehetőséggel, inkább az utolsó pillanatig gyakorlatoztak, átismételték a tervet és a stratégiát.

Napokon keresztül érkeztek a hivatalnokok és a tanácstagok Adarlanból, hogy az Északi agyar tetejéről figyeljék a Játékokat. Ők fogják jelenteni Adarlan királyának, milyenek voltak a boszorkányok és wyvernjeik, és hogy ki lett a győztes.

Néhány hete, miután Abraxos sikeresen teljesítette az Átkelést, Manon visszatért az Omegára, ahol vigyorogva, tapssal fogadták. Nagyanyját sehol sem látta, de ez várható volt. Manon semmi különöset nem csinált; mindössze annyit, amennyit elvártak tőle.

Az Omega gyomrában semmi sem árulkodott a foglyul ejtett crochanról, és nem akadt senki sem, aki bármit tudott volna róla. Hajlott rá, hogy megkérdezi a nagyanyját, de a királynő nem hívatta, Manonnak pedig semmi kedve nem volt egy újabb veréshez.

Az utóbbi napokban ő maga is rendkívül ingerült volt, mivel a klánok bezárkóztak, ki sem mozdultak a saját körletükből, és alig szóltak egymáshoz. Bármiféle szövetség is látszott kialakulni köztük Abraxos átkelésének éjszakáján, a Harci Játékok kezdetére ennek nyoma sem maradt, a helyét az évszázadokra visszanyúló versengés és véres viszálykodás vette át.

A Játékok a két hegycsúcs környékén és a köztük lévő területen, valamint a legközelebbi szurdoknál zajlanak majd, amire jó kilátás nyílik az Északi agyarról. Mindhárom klánnak szó szerint fészket kell raknia valamelyik közeli hegycsúcson, egy igazi fészket botokból és ágakból. Mindegyiknek egy-egy üvegtojást helyeznek a közepébe.

A tojások jelentik majd számukra a győzelmet, illetve a bukást. A klánoknak meg kell szerezniük a két ellenséges csapat tojását, miközben az őrzők a sajátjukat védik. Az a klán nyer, amelyik megkaparintja a másik két tojást akár egyenesen a fészkekből, kijátszva az őrzőket, akár egy másik ellenféltől, ha az már megszerezte a zsákmányt. Ha valakinél eltörik egy tojás, az automatikus kizárást jelent a versenyből, bárki is legyen az.

Manon magára öltötte könnyű páncélját és a repüléshez használt, bőrből készült szereléket. Fém vértezet védte a vállánál, csuklójánál és combjánál, vagyis minden olyan helyen, ahol egy wyvern vagy az ellenség fegyvere megsebesítheti. Abraxosszal együtt hozzászoktak már a nehéz felszereléshez és a korlátozott mozgáshoz, köszönhetően a sok edzésnek, amit Manon az utóbbi hetekben megkövetelt a feketecsőrűektől.

Noha szigorú parancsot kaptak, hogy tilos bárkit megnyomorítani vagy megölni, mindenki két fegyvert tarthatott magánál, így Manon Szélhasítót és a legjobb tőrét választotta. A Felderítők, Asterin, Lin és a démon ikrek íjjal harcolnak majd. Már képesek voltak wyvernjeik hátáról is halálpontosan célozni – a szurdokban tartott hosszú gyakorlatozás során egymás után találták telibe a céltáblát. Asterin aznap reggel büszkén, végzetes ereje teljes tudatában lépett be az étkezőbe.

Minden klán színes, fonott bőrpántot viselt a homlokán – feketét, kéket vagy sárgát –, wyvernjeik farkára, nyakára és oldalára pedig ugyanilyen színű csíkot festettek. Amikor már minden boszorkány a levegőben volt, fenn összegyűltek, hogy teljes létszámban megmutassák magukat az alattuk eltörpülő, a hegyekről őket figyelő halandóknak. A feketecsőrűek élén, tökéletes sorokban a Tizenhármak lovagoltak.

– Ezek az őrültek nem is sejtik, mit szabadítottak el – morogta Asterin a süvítő szélen keresztül. – Ostoba, halandó bolondok!

Manon egyetértőén sziszegett.

Alakzatban repültek: Manon ment elöl, mögötte Asterin és Vesta, utánuk három sorban három-három csapattag – Imogent a zöld szemű démonok fogták közre, Ghislaine Kayával és Theával, míg a két Felderítő Linnéi az oldalán érkezett –, a menet végén pedig Sorrel haladt. Egy megingathatatlan és tökéletes faltörő kos, aki képes az ellenség védvonalát áttörni.

Ha Manonnak nem sikerül felülkerekednie, ott lesz Asterin és Vesta ádáz kardja. Ha ez sem állítja meg a támadókat, a középső hat harcos halálos csapdájába kerülnek, ahonnan garantáltan nem menekülnek. Legtöbben a Felderítőkig és Linig sem fognak eljutni, akik a környéket tartják szemmel. De Sorrelig sem, aki a hátvéd lesz.

Az ellenséget egyenként fogják ártalmatlanná tenni, kézzel, lábbal, könyökkel harcolva a fegyverek helyett. A cél a tojások megszerzése, nem az öldöklés – emlékeztette magát és a Tizenhármakat újra és újra Manon.

A Játékok kezdetét egy hatalmas harang kondulása jelezte, valahol az Omegán belül. Egy szempillantás múlva a levegőt szárnysuhogás, karmok csattogása és rikoltások töltötték be.

Először a kékvérűek tojását vették célba, mert Manon tudta, hogy a sárgalábúak a feketecsőrűek fészkénél kezdenek majd, ami így is történt. Manon jelzett boszorkányainak, mire seregének egyharmada visszafordult, és a védelmi vonalnál sorfalat állva, fogukkal és szárnyaikkal tartóztatták fel a sárgalábúakat.

A kékvérűek tervezés helyett valószínűleg szertartásokkal és imákkal tölthettek a felkészülési idő nagy részét, mert ők is a feketecsőrűek ellen indítottak támadást, hogy megnézzék, több szárnynyal sikerül-e áttörni a páncélosok falát. Újabb hiba.

Tíz percen belül Manon és a Tizenhármak körülvették a kékvérűek fészkét, mire az őrzője átadta nekik a tojást.

A felhangzó harci kiáltás és füttyszó nem a Tizenhármak felől érkezett – ők rezzenéstelen arccal, de csillogó szemmel vették tudomásul az eredményt –, hanem a többi feketecsőrü irányából, a csapat hátramaradt harmadától, akik ott köröztek, majd csatlakoztak Manonhoz és visszatérő társaikhoz, hogy a köztük rekedt kékvérűeket és sárgalábúakat harcképtelenné tegyék.

A boszorkányok és wyvernjeik fel-alá szálldostak, de ez inkább látványos volt, mintsem hatékony, és Manon egy talpalatnyi területet sem engedett át nekik, hiába lökdösődtek minden irányból, satuban tartották őket, amitől a pánikba esett állatok kis híján ledobták magukról lovasaikat.

Ez volt az, amire Manon született. A seprűnyélen folytatott csaták nem voltak ilyen gyorsak, pompásan kivitelezettek és megsemmisítő erejűek. És ha egyszer szembekerülnek az ellenséggel, a szükséges fegyverek birtokában... Manon fülig érő szájjal tette be a kékvérűektől megszerzett tojást a feketecsőrűek fészkébe, amit a fennsíkon építettek.

Néhány perccel később Manon és Abraxos végigsiklott a csatázók felett, a Tizenhármak pedig hátulról közelítettek, hogy újra csatasorba rendeződjenek. Az aranyhajú Asterin volt az egyetlen, aki végig a közelében maradt, majd miközben unokatestvére elrepült az Északi agyar és az ott összegyűlt nézőközönség előtt, ő féktelen vigyorral felugrott a nyeregből, és nekifutásból egyenesen leugrott wyvernje szárnyáról.

Az alatta szálló sárgalábú boszorkány már csak arra eszmélt fel, hogy Asterin rázuhan és kezét a torkára szorítja, szerencséjére nem egy tőrrel tette ezt. Még Manon is csodálattal nézte, amint az ellenfél megadóan felemeli a kezét.

Asterin elengedte, és ő is kinyújtotta kezét, hogy wyvernje a karmai közé vehesse. Az állat feldobta a levegőbe, ő pedig egyenesen visszazuhant a nyergébe, majd szélsebesen felzárkóztak Manon és Abraxos mellé. Abraxos szárnyával végigsimította Asterin kék állatát, és a játékos, szinte kihívó mozdulatra a nőstény örömrivalgásban tört ki.

Manon csodálkozva nézett másodparancsnokára.

– Úgy látom, gyakoroltál – kiáltotta.

Asterin elmosolyodott.

– Nem azért lettem a másodparancsnokod, mert tétlenül ülök a fenekemen.

Asterin megint zuhanórepülésbe csapott át, de nem vált ki a kötelékből, csak kissé lemaradt. Abraxos felhorkant, mire a Tizenhármak alakzatba rendeződtek Manon körül, négy csapat pedig követte őket. Már csak a sárgalábúak tojását kellett elhozniuk a feketecsőrűek fészkébe, és vége.

Harcoló bandák felett cikázva érkeztek meg a sárgalábúak vonalához, ahol a Tizenhármak lelassítottak, majd visszavonultak, miközben a mögöttük haladó másik négy csapat nyílvesszőként száguldott előre, áttörve a védelmet, nyomukban a Tizenhármakkal.

Az Északi agyarhoz legközelebb eső fészket, a sárgalábúakét nem három, hanem négy csapat vette körbe, alaposan megnehezítve az őrzők feladatát. Amikor egyszerre szálltak fel a fészekről, Manon elmosolyodott magában.

Az ellenfelek összecsaptak, de a sárgalábúak kitartottak, csak azért is kitartottak... Manon füttyentett. Sorrellel ellentétesen szálltak fel és le, míg csapatuk három részre szakadt, éppúgy, ahogy begyakorolták. Mintha egyetlen élőlény végtagjai volnának, olyan szervezetten támadták meg a sárgalábúak védelmi vonalát, ahol a többi csapat tagjai közé vegyülve harcoltak, idegen boszorkányokkal és sárkányokkal, akiket eddig nem láttak közelről. A kavarodás csak tovább nőtt, mikor a Tizenhármak is befurakodtak, és megindult a lökdösődés. Parancsszavak hangzottak, neveket kiáltoztak, de teljes volt a zűrzavar.

Egyre közelebb jutottak a fészekhez, amikor a semmiből előbukkant a kékvérűek négy csapata, akiket maga Petrah vezetett Keelie nyergében. Szinte szabadesésben zuhant a fészek felé, ami őrizetlenül állt, míg a feketecsőrűek és a sárgalábúak dulakodtak. Manon ugrásra készen várt rá.

Ahogy Petrah odaért, Manon hangos csatakiáltással utánavetette magát. Sárga szín villant, dühös rikoltás hallatszott, mire Abraxos Manonnal a hátán lefékezett és irányt változtatott, így Iskra hirtelen elhúzott a fészek mellett – és egyenesen Petrah-nak ütközött.

A két trónörökös és wyvernjeik egymást karmolva, harapva bukdácsoltak a levegőben. A hegyről őket néző és a körülöttük repkedő boszorkányok egyaránt kiáltozásban törtek ki.

Manon levegő után kapkodott, és próbálta legyűrni a szédülést, ahogy Abraxos hirtelen magasságot váltott és lecsapni készült a fészekre, hogy bezsebelje a győzelmet. Manon már épp jelezni akart az állatnak, hogy indulhat, mikor meghallotta Petrah sikolyát. Nem harci kiáltás volt ez, fájdalmában üvöltött.

Olyan velőtrázó, haldokló torkából feltörő hangot Manon még sosem hallott, mint amikor Iskra wyvernje belemélyesztette fogait Keelie nyakába.

Iskra győzelmi mámorban úszott, hím wyvernje vadul rázta Keelie-t, míg Petrah a nyeregbe kapaszkodott.

Most itt volt az alkalom, hogy Manon felkapja a tojást. Oldalba bökte Abraxost.

– Gyerünk!– sziszegte előrehajolva, felkészülve a zuhanásra.

Abraxos nem mozdult, habozott, Keelie-t figyelte, aki reménytelenül küzdött és csapkodott a szárnyával, Petrah pedig újra felsikoltott. Kegyelemért esedezett – könyörgött Iskrának, hogy hagyja abba.

– Most, Abraxos! – Manon sarkantyújával ösztökélte. De az továbbra sem mozdult.

Aztán Iskra parancsszót kiáltott a wyvernjének... és az állat elengedte Keelie-t.

Ekkor hangzott fel egy második sikoly, a hegyek felől. A kékvérű királynő volt az, a lánya zuhanni kezdett a sziklák felett. A többi kékvérű hiába igyekezett, túl messze voltak, wyvernjeik pedig túl lassúak ahhoz, hogy megakadályozzák a halálos becsapódást.

Kivéve Abraxost.

Manon nem tudta, hogy valóban kiadta-e a parancsot, vagy csak gondolta, de a sosem hallott anyai sikoly felhangzott, és ő azonnal cselekedett. Abraxos csillogó szárnyával meteorként száguldott a föld felé.

Egyre lejjebb és lejjebb, hogy elérje a sebesült állatot és a hátán még életben lévő boszorkányt.

Ahogy közeledtek, és a szembeszél Manon arcába vágott, a ruháját pedig majd letépte, észrevette, hogy Keelie is lélegzik. Még mindig lélegzett, és keményen küzdött, hogy visszanyerje egyensúlyát. Nem azért, hogy túlélje. Keelie tudta, bármelyik pillanatban meghalhat. Ő a hátán ülő boszorkányt akarta megmenteni.

Petrah már eszméletlen volt, félrecsúszva hevert a nyeregben, talán a zuhanás vagy a légszomj miatt. Ernyedten lógott, míg Keelie utolsó erejével igyekezett a zuhanást lassítani vagy simábbá tenni. Szárnya rángatózott és vonyított a fájdalomtól.

Abraxos végre utolérte, kitárt szárnyakkal próbált mellé férkőzni, de vészesen közeledtek a szurdokhoz. A második próbálkozásnál, amikor már majdnem sikerült megérinteni az állat véres bőrét, Manon megértette.

Nem állíthatják meg Keelie-t – túl nehéz Abraxoshoz képest. De Petrah-t még megmenthetik. A wyvern is látta, amikor Asterin leugrott. Valahogy ki kell venni az eszméletlen boszorkányt a nyeregből!

Abraxos rámordult Keelie-re, és Manon esküdni mert volna, hogy valami furcsa nyelven szól hozzá, utasítást ad neki, mire Keelie még utoljára megtámasztotta lovasát, és vízszintes pozíciót vett fel. így Manon pont ráugorhatott.

Az én Keelie-m – így mondta egyszer Petrah. És közben mosolygott.

Manon azt gondolta magában, ezzel csupán a szövetségüket fejezte ki. Hogy a hatás kedvéért szólította így.

De a haldokló wyvern szemében feltétel nélküli szeretetet látott, mikor kicsatolta magát, és a nyeregből kiemelkedve leugrott Abraxos hátáról.