12.

FEJEZET

A GYŰLÉSRE A FEKETECSŐRŰEK KLÁNJA ÉRKEZETT utolsónak a Ferian-szorosba.

Ezért ők kapták a legkisebb és legtávolabbi szobákat az Omegába vájt útvesztőben, ami a Ruhnn-hegységben a hófútta szorost szegélyező csúcsok közül az utolsó, egyben a legészakibb volt.

A szoros túloldalán magasodott az Északi agyar, a Fehéragyar-hegység utolsó csúcsa, amit a király emberei szálltak meg, olyan termetes vadállatok, akik még mindig nem tudták igazán, hogy mit gondoljanak a szélrózsa minden irányából érkező boszorkányokról.

Egy napja érkeztek, és Manon még a nyomát sem látta a király által ígért wyverneknek. Hallani már hallotta őket, annak ellenére, hogy a szoros túloldalán, az Északi agyarban helyezték el őket. Mindegy, milyen mélyen járt az ember az Omega kőcsarnokaiban, a kövek visítástól és üvöltéstől rezegtek, a levegő lüktetett a bőrszárnyak morajától, és a padló is sziszegő hangot adott ki, ahogy a karmok a sziklákat karcolták.

Már ötszáz év is eltelt a három klán utolsó gyűlése óta. Akkor több mint húszezren voltak. Mára háromezren maradtak, és ez is nagyvonalú becslés volt. A valamikor hatalmas királyságból mindössze ennyien maradtak hírmondónak.

Az Omega csarnokai továbbra is veszélyes helynek számítottak. Már szét kellett választania Asterint és egy sárgalábú kurvát, aki még mindig nem tanulta meg, hogy a feketecsőrű őrszemek – főleg a Tizenhármak – nem veszik jó néven, ha legyávázzák őket.

Az arcukra kék vér fröccsent, és bár Manon nagy örömmel konstatálta, hogy a sokkal súlyosabb sérülést Asterin, a gyönyörű és pimasz Asterin okozta, mégis meg kellett büntetnie másodparancsnokát.

Három jól irányzott ütés. Egy a gyomrába, hogy érezze tehetetlenségét, a másik a bordái közé, hogy ezentúl minden egyes lélegzetvételnél eszébe jusson, mit tett, és egy az arcába, hogy a törött orra emlékeztesse rá, sokkal kellemetlenebb büntetést is kaphatott volna.

Asterin mindegyiket sikoltás, panasz vagy könyörgés nélkül viselte, éppúgy, ahogy a Tizenhármak bármelyik tagja tette volna.

Másodparancsnoka ma reggel dagadt és zúzódásos orrnyereggel jött reggelizni, és ádáz vigyorral nézett Manonra nyomorúságos reggelijük, a főtt zab miatt. Ha egy másik boszorkányról lett volna szó, Manon a nyakánál fogva ráncigálta volna előre és tett volna arról, hogy megbánja arcátlanságát, de Asterin...

Bár unokatestvérek voltak, mégsem voltak barátnők. Manonnak nem voltak barátnői. A boszorkányoknak, főleg a Tizenhármaknak nem voltak barátaik. De Asterin már száz éve a testőre volt, és a vigyora csak annak jele volt, hogy nem fog tőrt szúrni Manon hátába legközelebb, egy csata közepén.

Nem, Asterin kellően őrült volt ahhoz, hogy kitüntetésként hordja törött orrát, melynek görbületét külön imádni fogja hátralévő, nem is annyira halhatatlan élete során.

A sárgalábú trón örököse, Iskra, egy dölyfös és arrogáns boszorkány, a sértegető őrszemét csak figyelmeztetésben részesítette, hogy máskor fogja be a száját, és aztán leküldte a hegy gyomrába a gyengélkedőbe. Ostoba tyúk.

A boszorkánykörök vezetői azt az utasítást kapták, hogy tartsák kordában az őrszemeiket, és fojtsák el a klánok közötti összetűzéseket. Máskülönben a három királynő kalapácsként fog lesújtani rájuk. Ha nem büntetik meg, ha Iskra nem statuál példát vele, akkor a sértegető őrszem addig fogja játszani kisded játékait, míg a sárgalábú klán főboszorkánya fogja a lábánál fogva felakasztani.

Sárgalábú Bába tiszteletére előző este a tágas ebédlőben tartottak egy színjátékba illő megemlékező szertartást. Meggyújtottak néhány régi gyertyát a hagyományos feketék helyett, felvették azokat a csuklyákat, amiket találtak, és úgy mondták végig a háromarcú istennőhöz szóló szent szövegeket, mint akik receptet olvasnak fel.

Manon soha nem találkozott Sárgalábú Bábával, és nem különösebben foglalkoztatta a halála. Sokkal jobban érdekelte, hogy ki ölte meg és miért. Mindenkit ez izgatott és ezek voltak azok a kérdések, amik a veszteség és gyász elvárt mondatai között elhangoztak. Ahogy máskor, most is Asterin és Vesta beszéltek helyette, fecserésztek a többi boszorkánnyal, míg ő a közelből figyelt. De senki sem tudott semmit. Még az ebédlő sötét zugaiban rejtőző, két titkos felderítőjének sem jutott a fülébe semmi, pedig úgy végezték dolgukat, ahogy azt kellett.

Emiatt volt feszült a tartása is, amikor a folyosón felfelé tartott, oda, ahol a királynők és az összes boszorkánykor vezetője gyülekezett.

A feketecsőrű és sárgalábú boszorkányok utat engedtek neki. Rosszul viselte, ha nem tud valamiről, ami hasznos lehet, valami olyanról, ami a Tizenhármaknak vagy a feketecsőrűeknek előnyös lenne. Természetesen a kékvérűeket sehol sem lehetett látni. Elsőként a világtól elvonuló remete boszorkányok érkeztek meg, és az Omegában a legfelső szobákat kérték maguknak. Azt mondták, hogy szükségük van a hegyi levegőre, hogy végrehajtsák napi rituáléikat.

Feketecsőrű Anya mindig úgy beszélt róluk, mint vallási fanatikusokról, akik fennhordják az orrukat. De a klánokat öt évszázaddal ezelőtt a Háromarcú Istennő iránti esztelen odaadásuk hozta össze, valamint az álmuk egy vasfogúak által vezetett boszorkány-királyságról, még akkor is, ha a csatákat a feketecsőrű őrszemek nyerték meg nekik.

Manon úgy kezelte a testét, ahogy bármelyik más fegyverét: megacélozta és tisztán, készenlétben tartotta, hogy bármikor védjen és pusztítson. De a lélegzete a kiképzés ellenére is elállt, amikor elérte az átriumot az Omegát és az Északi agyart összekötő fekete hídnál. Meg sem kellett érintenie a kőfelületet ahhoz, hogy utálja. Rossz szaga volt.

Olyan szaga volt, mint annak a két rabnak, akiket a herceggel látott. Valójában az egész hely így bűzlött, valami természetellenes, nem e világi bűzzel.

Körülbelül ötven boszorkány gyűlt össze a hegy oldalában lévő hatalmas vájatban, mindegyik klánból a legmagasabb rangú boszorkánykör-vezetők. Manon azonnal kiszúrta a nagyanyját, aki a híd bejáratánál állt, minden bizonnyal a kékvérű és a sárgalábú királynőkkel.

Az új sárgalábú királynő feltehetőleg a Sárgalábú Bába féltestvére volt, ami a küllemén is meglátszódott. Barna palástba burkolózott, ami alól kikandikáltak sáfránysárga bokái. Fehér haját copfban fogta össze, így jól láthatóvá vált ráncos, brutális arca, amin nyomot hagyott a kor. Az előírás szerint a sárgalábúak a vasfogaikat és körmeiket állandóan láthatóan viselték, így az új főboszorkány csak úgy csillogott a fakó hajnali fényben.

A kékvérű királynő, nem meglepő módon, magas volt és karcsú, sokkal inkább papnőnek nézett ki, mint harcosnak. A hagyományos mélykék palástot viselte, és a homlokán vascsillagokból font hajpántot hordott. Ahogy Manon közeledett a tömeghez, látta, hogy a csillagok végei hegyesek. Ez sem volt meglepő.

A legenda szerint a vasfogakat és körmöket a Háromarcú Istennő adományozta a boszorkányoknak, hogy idehorgonyozza őket ehhez a világhoz, amikor a mágia azzal fenyegetett, hogy magával rántja őket. A vaskorona feltehetőleg azt bizonyította, hogy a mágia a kékvérűek nemzetségében olyan erős, hogy a vezetőnek többre van szüksége, több vasra és fájdalomra, hogy ehhez a birodalomhoz láncolja.

Ostobaság. Főleg, hogy a mágia az elmúlt tíz évben eltűnt. Egyes híresztelések szerint a kékvérűek az erdeikben és barlangjaikban olyan szertartásokat végeznek, melyekben a fájdalom a kapu a mágiához, az érzékeik megnyitásához. Orákulumok, misztikusok, fanatikusok.

Manon végigvonult a feketecsőrű boszorkánykörök egybegyűlt vezetői között. Ők érkeztek a legnagyobb számban, húsz vezető, akik felett Manon uralkodott a Tizenhármakkal. Tisztelete jeléül valamennyi vezető megérintette két ujjal a homlokát. Manon nem törődött velük, a tömeg elejére figyelt, ahonnan nagyanyja elismerően pillantott rá.

Megtiszteltetés, ha egy főboszorkány elismer valakit. Manon fejet hajtott, két ujját a homlokának szorította. A feketecsőrű klánban az engedelmesség, a fegyelem és a brutalitás voltak a legkedveltebb szavak. Minden egyebet habozás nélkül fel kellett számolniuk magukban.

Fejét még mindig felszegve tartotta, kezét hátratette, amikor kiszúrta, hogy a két másik trónörökös is őt nézi.

A főboszorkányokhoz Petrah, a kékvérű trónörökös állt a legközelebb, csoportja a tömeg közepén helyezkedett el. Manon tartása merevvé vált, de állta a pillantását.

Szeplős arca olyan sápadt volt, mint Manoné, copfban összefogott haja olyan aranyló, mint Asteriné, sötétebb, rézhez hasonló színe csillogott a szürkületben. Gyönyörű volt, mint oly sokan közülük, de komor. Kék szeme felett, a vascsillag korona helyett egy elnyűtt bőr hajpánt feszült a homlokán. Képtelenség lett volna megmondani a korát, de nem lehetett idősebb Manonnál, ha így nézett ki, annak ellenére, hogy a mágia eltűnt. Nem sugárzott agressziót, de nem is mosolygott. A boszorkányok ritkán mosolyogtak, kivéve, ha vadásztak vagy gyilkoltak.

A sárgalábúak trónörököse, ugyanakkor... nos, Iskra olyan idegborzolóan kihívó módon vigyorgott Manonra, hogy ő is égni kezdett a vágytól, hogy felvegye a kesztyűt. Iskra nem felejtette el őrszemeik tegnapi folyosói összetűzését. Ha másból nem is, de a barna szemű boszorkány tekintetéből úgy tűnt, hogy az az összetűzés kihívás volt. Manon azon tűnődött, mekkora galibát okozna magának azzal, ha szétcincálná a sárgalábúak trónörökösének torkát. Ezzel véget vetne az őrszemeik közötti összetűzéseknek is.

Ha viszont ok nélkül támad, azzal a saját halálos ítéletét is aláírja. A boszorkányok igazságszolgáltatása egyszerű volt: dominanciaharcok végződhetnek egy élet kioltásával, de kell hozzá jogalap. Ha Iskra nem provokálja őt bizonyíthatóan, akkor az ő keze is meg van kötve.

– Most, hogy így egybegyűltünk – szólalt meg Cresseida, a kékvérű királynő, magára vonva Manon figyelmét –, megmutassuk, hogy mit is fogunk itt csinálni?

Feketecsőrü Anya a híd felé intett. A jeges szélben csak úgy gomolyogtak a fekete palástok.

– Sétálunk egyet a levegőben, boszorkányok.

Manonnak még önmaga előtt is kellemetlen volt beismernie, hogy a fekete hídon történő átkelés kísértetiesebbnek bizonyult, mint ahogy képzelte. Először is ott rengett a lába alatt az a nyomorult kő, és csak úgy áradt belőle a bűz, de ezt valahogy senki más nem vette észre. Másrészt pedig a rikoltó szél hol innen, hol onnan támadott, és próbálta letaszítani őket a faragott korláton keresztül.

A szoros alját nem is lehetett látni. A köd mindent fátyollal vont be a híd alatt, és nem oszlott fel azóta, hogy felbaktattak a szorosig. Gyanította, hogy ez a király trükkje. Ha ezen merengett, akkor csak újabb kérdései támadtak, melyek közül egyet sem mert kimondani vagy alaposabban foglalkozni vele.

Mire átértek az Északi agyar barlangszerű átriumába, Manon fülei már lefagytak és az arca is nyirkos volt. Mindenféle időben repült már nagy magasságban, de soha nem hosszú ideig. És nem üres gyomorral, a hasában hús nélkül, ami melegen tartotta volna.

Folyt az orra, beletörölte vörös köpenyének vállrészébe. Látta, hogy a többi boszorkánykor vezetője sóvárogva, haraggal és irigységgel nézi a karmazsinvörös anyagot. Iskra bámulta a leghosszabban, gúnyos mosoly kíséretében. Jó lenne, tényleg átkozottul jó lenne, ha egy napon le tudná nyúzni a sárgalábúak trónörökösének az arcát!

Elérték a barlang tátongó száját, ami az Északi agyar felső szakaszára nyílt. A kőzetet itt karcolások, vésetek tarkították, és valamivel tele volt fröcskölve, de csak a Háromarcú Istennő tudja, hogy mivel. A szaga alapján vérrel. Emberi vérrel.

A három királynőt öt férfi fogadta komor biccentéssel, úgy néztek ki, mintha ők maguk is a forradásos kőből lennének kivésve. Manon a nagyanyja mögött haladt, egyik szemével a férfiakat, a másikkal a környezetet figyelte. A másik két trónörökös ugyanígy járt el. Legalább ebben megegyeztek.

Trónörökösként legfőbb kötelességük az volt, hogy még az életük árán is megvédjék a főboszorkányokat. A hegy árnyékába lépve Manon a sárgalábú királynőre nézett, akinek éppolyan büszke volt a tartása, mint a másik kettőnek. Manon egy pillanatra sem engedte el Szélhasítót, a kardját.

A kiáltozás, a szárnyverdesés és a fémcsörömpölés itt sokkal hangosabb volt.

– Itt tenyésztjük és képezzük őket, amíg meg tudják csinálni az Omega-átkelést – mondta az egyik férfi, és a sok kisebb barlang szája felé intett, melyek mellett a hatalmas csarnokon keresztülhaladva elmentek. – A keltetők a hegy gyomrában vannak, egy szinttel a fegyverkészítő kovácsműhelyek felett, hogy melegen tartsuk a tojásokat. Az odúk pedig a keltetők feletti szinten találhatók. Nem és típus szerint elkülönítve tartjuk őket. A bikákat a saját karámjaikban tartjuk, a párzási időszakot kivéve. A ketrecükben bárkit megölnek. Ezt a saját káromon tanultam meg. – A férfiak vihogtak, a boszorkányok nem.

A különböző típusokkal folytatta: a bikák voltak a legjobbak, de egy nőstény is lehet éppolyan ádáz, és akár kétszer olyan okos. A kisebbek lopakodásra jók, őket vagy tiszta feketére tenyésztették, hogy belesimuljanak az éjszakai égbe, vagy a nappali őrjáratokhoz halványkékre. Az átlagos wyvernek színe miatt nem aggódtak különösképpen, mivel azzal pont halálra tudták rémíteni az ellenségeiket, állította a férfi.

Leereszkedtek a kőbe vájt lépcsőkön, és ha a vér és a hulladék szaga már nem tompította volna el minden érzéküket, akkor ezt most a wyvernek lármája tette volna meg. Kísérőjük szavait elnyomta az üvöltés, rikácsolás, a szárnyak dübörgése és a szikláknak csapódó testek robaja. De Manon továbbra is a nagyanyjára és a többiekre figyelt. Tudta, hogy Asterin egy lépéssel mögötte ugyanezt teszi, csak őrá figyel ilyen összeszedetten.

A férfi egy hatalmas csarnok kilátóteraszára vezette őket. A talapzat legalább tizenkét ölnyi mélységben volt, a csarnok egyik vége teljesen nyitva állt a sziklafal felé, a másik le volt zárva egy vasráccsal, pontosabban ajtóval.

– Ez az egyik küzdőtér – magyarázta a férfi. – A veleszületett gyilkosokat könnyű kiválogatni, de rájöttünk, hogy sokan a küzdőtéren mutatják meg lelkesedésüket. Mielőtt a hölgyek – próbálta leplezni, hogy a hölgy szóra kissé összerezzent – meglátják őket, ők itt lesznek, hogy harc közben döntsék el, ki a jobb.

– És mikor fogjuk kiválasztani őket? – kérdezte Feketecsőrű Anya szúrós tekintettel.

A férfi nyelt egyet.

– Egy fiatalabb és szelídebb példányt már kiképeztünk arra, hogy megtanítsa önöknek az alapokat.

Iskra felhorkant. Lehet, hogy Manon is felszisszent volna a célozgatásra, de a kékvérű királynő megelőzte.

– Vajon lovagolni nem úgy tanulunk meg, hogy egy csataló hátára pattanunk?

A férfi hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől.

– Ha önöknek nem okoz gondot a repülés...

– Mi a szelek szárnyán születtünk – szólalt meg az egyik boszorkánykör-vezető a háttérből. Elismerő moraj. Manon a feketecsőrü vezetőkhöz hasonlóan csendben maradt. Engedelmesség. Fegyelem. Brutalitás. Nem ereszkednek le odáig, hogy dicsekedjenek.

A férfi nyugtalanul izgett-mozgott és továbbra is merőn figyelte Cresseidát, mintha ő lenne az egyedüli biztos pont, még akkor is, ha szöges csillagkoronát visel. Idióta. Manon néha azt gondolta, hogy a kékvérűek mindnyájuk közül a leghalálosabbak.

– Mihelyt készen állnak – szólt a férfi –, elkezdhetjük a kiválogatási folyamatot. Nyeregbe szállhatnak és elkezdhetik a tréninget.

Manon megkockáztatta, hogy nagyanyja helyett kicsit a küzdőteret tanulmányozza. Hatalmas láncokat rögzítettek az egyik falba, a köveket pedig óriási, sötét vérfoltok borították, mintha az egyik bestiát nekivágták volna. Középen egy hatalmas pókhálószerű repedés. Akármi is ütközött a falnak, keményen odacsaphatták.

– Mire szolgálnak a láncok? – bukott ki belőle a kérdés. A nagyanyja figyelmeztetően ránézett, de ő a férfira figyelt. Amint az várható volt, szépsége láttán az illető szeme tágra nyílt, és úgy is maradt, amint megpillantotta a szemében leselkedő halált.

– A láncok a csalétek állatoknak vannak – magyarázta. – Arra használjuk őket, hogy megmutassuk a többieknek, hogyan kell harcolni, hogyan lehet az agressziót fegyverré változtatni. Parancs tiltja a megölésüket, még a vakarcsokat vagy a sérülteket sem szabad, így a gyengéket is felhasználjuk.

Mint a kutyaviadalok. Újra a fröccsenésre és a falon lévő repedésre nézett. A csalétek állatot valószínűleg odakente egy nagyobb. És ha a wyvernek így tudják dobálni egymást, akkor mit csinálhatnak egy emberrel... A mellkasa összeszorult a rossz előérzettől, főleg, mikor a férfi így szólt:

– Meg akarnak nézni egy bikát?

Vaskörmök csillantak, amikor Cresseida udvariasan intett a férfinak, hogy folytassa. Az éleset füttyentett. Senki nem szólalt meg, amikor láncok csörgése és korbács csattogása közepette a küzdőtérre vezető vaskapu nyikorogva felemelkedett. Ezután pedig korbácsokkal és lándzsákkal felszerelkezett férfiak bejelentették a wyvern megjelenését.

Mindenki, még Manon is lélegzet-visszafojtva figyelt.

– Titus az egyik legnagyszerűbb példányunk – szólt a férfi, érezhető büszkeséggel a hangjában.

Manon képtelen volt levenni a szemét az elképesztő bestiáról. Foltos, szürke bőre volt, és masszív hátsó lábai alkarnyi méretű karmokkal. Hatalmas szárnyai is karmokban végződtek, ezekkel – mint valami elülső végtagokkal – hajtotta előrefelé magát.

Egy háromszögletű fej forgott ide-oda, a szájából csorgott a nyál, közben kilátszódtak sárga, görbe tépőfogai.

– A farka mérges tüskékkel van felszerelve – jelentette ki a férfi, mire a wyvern teljesen felemelkedett a küzdőtérről, és a férfiakra morgott. A morgás visszhangot vert a kőfalakon, bekúszott Manon csizmájába, fel a lábán, egészen egy burokig, egy szívnek a burkáig.

A hátsó lábát lánc fogta össze, nyilvánvalóan azért, hogy ne szálljon fel a küzdőtérről. A farka, ami olyan hosszú volt, mint az egész teste, és két görbe tüskében végződött, ide- oda verdesett, mint egy macska farka.

– Naponta több száz mérföldet képesek megtenni, és utána is készek a harcra – mondta a férfi, és a boszorkányok egyszerre felszisszentek. Micsoda sebesség és kitartás!

– És mit esznek? – tudakolta Petrah, szeplős arca továbbra is nyugodt és komor volt.

A férfi a nyakát dörzsölte.

– Bármit megesznek. De szeretik a frisset.

– Mi is – szólt Iskra vigyorogva. Ha nem a sárgalábú örökös mondta volna, akkor Manon csatlakozott volna a körülötte vigyorgókhoz.

Titus hirtelen megrándult, és nekirontott a hozzá legközelebb álló férfinak, pompás farkával leverte a mögötte emelkedő lándzsákat. Csattant a korbács, de már elkéstek.

Vér, kiáltások, csontropogás. A férfi lábai és feje a földre zuhantak. A torzót egyben nyelte le. A vér szaga betöltötte a levegőt, a vasfogú boszorkányok mélyen belélegezték. Az előttük álló férfi eltúlzott lazasággal arrébb lépett.

A bika a küzdőtéren felnézett rájuk, a farkát továbbra is a földnek csapkodva.

A mágia eltűnt, de mégis lehetséges volt ilyen nagyszerű állatokat teremteni. A mágia eltűnt, Manon mégis érezte a pillanat bizonyosságát, ami szétáradt a testében. Neki itt kellett lennie. Neki Titus kell, senki más.

Mert szenvedne, ha nem a legádázabb teremtmény lenne az övé, az, akinek a feketesége az övéért kiáltott. Amikor a tekintete találkozott Titus szemének végtelen sötétségével, a wyvernre mosolygott.

Esküdni mert volna, hogy az visszamosolygott rá.