29.

FEJEZET

CSAK EGY CSÓK VOLT, MONDOGATTA SORSCHA MAGÁNAK. Egy röpke csók, amitől a feje tetejére állt a világ. A melaszban lévő vas működött, bár Doriannek elég fejfájást okozott, hogy elkezdtek játszani az adagolással... és próbálták valahogy leplezni is az egészet. Ha rajtakapják, hogy óránként mindenféle porokat nyeldekel, az kérdéseket vethet fel.

Ezért egy naponta fogyasztandó fogamzásgátló oldat lett belőle, men ezen – főleg az eddigi híre alapján – senki nem akadna fenn. Sorscha az aznapi adaggal éppen Dorian tornyának ajtajához ért, és útközben arról próbálta meggyőzni magát, hogy a csók csak egy egyszerű köszönömöt jelentett.

Kopogott, mire a herceg behívta. Az orgyilkos kutyája az ágyban terpeszkedett, a herceg pedig ócska kis kanapéján heverészett. Felült, jellegzetes mosolyával fogadta.

– Azt hiszem, hogy találtam egy jobb összetételt, mentával kellemesebb íze lesz, mint zsályával – mondta és felé nyújtotta a vöröses folyadékot tartalmazó üvegcsét. Dorian közelebb lépett, de volt valami a járásában, valami merevség, kimértség, amitől ledermedt. Főleg amikor Dorian letette az üvegcsét és hosszan, mélyen a szemébe nézett.

– Mi a baj? – kérdezte Sorscha halkan, egy lépést hátrébb lépve.

Dorian megfogta a kezét, annyira nem erősen, hogy fájjon, de annyira igen, hogy ne tudjon tovább hátrálni.

– Tisztában vagy a következményekkel, mégis segítesz nekem. Miért?

– Mert így helyes.

– Apám törvényei mást mondanak.

Sorscha arcát elöntötte a forróság.

– Nem tudom, hogy mit akar hallani tőlem.

Dorian megsimogatta az arcát, a keze hűvös volt, a bőrkeményedései finoman karcolták.

– Csak köszönetet akarok mondani – mormogta felé hajolva. – Hogy találkozol velem, és nem menekülsz előlem.

– Én... – Szinte égette valami a belsejét, és hátrahúzódott, elég határozottan ahhoz, hogy Dorian elengedje. Amithynek igaza volt, még ha csak gonoszkodott is vele. Valóban rengeteg gyönyörű nő van itt, és rossz vége lenne, ha túllépnének egy kis flörtön. Dorian a koronaherceg, ő meg egy senki. A serlegre mutatott. – Ha nem jelent túl nagy gondot őfelségének... – Dorian összerezzent a tituluson –, akkor üzenje meg egy-két szóban, hogy milyennek találja a hatását.

Még annyit sem mert kinyögni, hogy engedelmével vagy Isten önnel, mert az is egy pillanattal meghosszabbította volna az itt-tartózkodását. És Dorian sem próbálta feltartóztatni, amikor kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

A keskeny lépcsőpihenőn a kőfalnak támaszkodott, és kalapáló szívére szorította a kezét. Okosan viselkedett, így volt helyes. Olyan sok mindent túlélt, és csak úgy fogja túlélni az előtte álló utat, ha továbbra is észrevétlen, megbízható és csendes marad.

De nem akart már észrevétlen maradni, főleg nem az ő számára és örökre.

Miatta nevetni akart, dalolni, azt akarta, hogy a hangjába beleremegjen a világ.

Az ajtó hirtelen kitárult, és ott állt Dorian, komolyan és visszafogottan.

Talán nincs jövőjük, és nem is reménykedhet semmi többen, de ebben a pillanatban, ahogy meglátta, önző, buta és vad akart lenni.

Lehet, hogy holnap minden a semmibe vész, de tudni akarta, hogy milyen az, ha csak egy kicsit, hogy milyen tartozni valakihez, érezni, hogy valaki akarja őt, és gyengéd hozzá.

Dorian nem mozdult, nem csinált semmit, csak nézett, pontosan úgy, ahogy ő nézte. Sorscha megragadta a fiú tunikájának a hajtókáját, magához húzta az arcát, és vadul megcsókolta.

Chaol az elmúlt napokban alig tudott koncentrálni a találkozó miatt, amitől már csak néhány pillanat választotta el. A vártnál tovább tartott, míg Ren és Murtaugh végre hajlandóak voltak találkozni vele. Ez lesz az első alkalom a nyomornegyedben történt találkozásuk óta. Chaolnak ki kellett várnia a következő szabad estéjét, Aedionnak egy biztonságos helyszínt kellett találnia, és az egészet még egyeztetni kellett a két terraseni lorddal is. Ő és a tábornok külön hagyták el a kastélyt. Chaol gyűlölte magát, amiért hazudott az embereinek arról, hogy hová megy, gyűlölte, hogy azok jó szórakozást kívánnak neki, és megbíznak benne, miközben ő a halálos ellenségeikkel találkozik.

A félhomályos sikátor felé közeledve elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Néhány tömbnyire volt már csak megbeszélt találkozóhelyüktől, egy omlatag fogadótól. Csuklyás köpenye alatt a szokásosnál komolyabban fel volt fegyverkezve. Úgy érezte, alig kap levegőt. Kettős fütty hangzott az utca végéből, amit ő megismételt. Aedion tűnt elő az Avery felől alacsonyan szálló ködből, arcát csuklyája alá rejtette.

Nem viselte orynthi kardját. Helyette pengék és harci kések egész arzenálja volt a testére szíjazva, ezzel a felszereléssel a pokolból is vigyorogva sétált volna ki.

– A többiek? – kérdezte Chaol halkan. A nyomornegyedben ma síri csend honolt, valahogy túl nagy volt a csend. Az öltözékét látva kevesen mertek volna kikezdeni vele, de a girbegurba, sötét utcákon mégis nyugtalanító volt végigsétálni. Az itt uralkodó szegénység és kétségbeesés az embereket veszélyessé tette, bármit képesek lettek volna kockára tenni azért, hogy valahogy túl legyenek egy újabb napon.

Aedion a mögöttük lévő omladozó téglafalnak támaszkodott.

– Ne izgulj már annyira! Hamarosan itt lesznek.

– Már eleget vártam.

– Mire fel ez a nagy sietség? – kérdezte Aedion elnyújtva, miközben a sikátort fürkészte.

– Néhány héten belül elhagyom Résvárat, hogy visszatérjek Aniellébe. – Nem látta Aedion szemét, de érezte, hogy merőn figyeli őt sötét csuklyája alól.

– Akkor mentsd ki magad, mondd azt, hogy el vagy foglalva!

– Megígértem, hogy megyek – felelte Chaol. – Már kértem plusz időt... de mielőtt elmegyek, szeretnék tenni valamit a hercegért.

A tábornok ekkor felé fordult.

– Azt hallottam, hogy elhidegültél az apádtól. Mi ez a hirtelen váltás?

Egyszerűbb lett volna hazudni, de Chaol így felelt:

– Az apám nagy hatalmú ember, az udvarnál és a királyi tanácsban is számos befolyásos emberrel tanácskozik.

Aedion erre halkan elnevette magát.

– Már jó néhány katonai tanácsülésen összeakadt a bajszunk.

Chaol jó pénzt fizetett volna azért, hogy ennek a szemtanúja lehessen egyszer, de nem mosolygott, amikor felelt:

– Csak így tudtam Wendlynbe küldeni Celaenát. – Tőmondatokban elmondta az üzletet, amit kötött, és amikor befejezte, Aedion nagyot sóhajtott.

– A rohadt életbe! – dünnyögte a fejét csóválva. – Nem hittem volna, hogy Adarlanban még léteznek ilyen becsületes emberek.

Chaol feltételezte, hogy ez bók volt, ami nem volt semmi, főleg nem Aediontól.

– És mi újság a te apáddal? – kérdezte, csak hogy elterelje a beszélgetést, mert megint megfájdult a szívében támadt űr. – Azt tudom, hogy az anyád rokonságban állt Celaenával, de az apád? Róla mit lehet tudni?

– Az anyám soha nem vallotta be, hogy ki volt az apám, még a halálos ágyán sem – mondta Aedion közömbös hangon. – Nem tudom, hogy miért. Szégyellte, vagy maga sem emlékezett volna rá? Az is lehet, hogy engem akart valahogy megkímélni. Aztán idekerültem, és már nem is érdekelt különösebben. De inkább ne legyen apám, mint olyan legyen, mint a tied.

Chaol erre elnevette magát és talán tovább is kérdezősködött volna, de a sikátor túlvégén a kövön csizmák nyikorogtak, és valaki zihálva kapkodta a levegőt.

Aedion két harci kését, Chaol pedig a kardját kapta elő azon nyomban. Átlagos, teljesen jellegtelen kard volt, még a laktanyából emelte el. A sötétből egy ember botorkált elő.

Az egyik karját maga előtt tartotta, a másikkal egy elhagyatott épület téglafalának próbált támaszkodni. Aedion azonnal mozdult, de a késeit eltette.

– Ren? – kérdezte röviden, és Chaol is a fiatalember felé sietett.

A holdfényben Ren tunikáján vérfolt csillogott.

– Hol van Murtaugh? – sürgette Aedion és átkarolta.

– Biztonságban – zihálta a halálsápadt Ren. Chaol a sikátor két végét fürkészte. – Követtek bennünket, de megpróbáltuk lerázni őket. – Chaol inkább csak hallotta, mint látta, hogy Rennek megrándult az arca. – Engem sarokba szorítottak.

– Hányan? – kérdezte Aedion halkan, bár Chaol szinte érezte a belőle sugárzó erőszakot.

– Nyolcan – felelte Ren és felszisszent a fájdalomtól. – Kettőt megöltem, és el tudtam szabadulni, de követnek.

Ezek szerint hatan. Ha sértetlenek, akkor már nagyon közel lehetnek. Chaol a Ren mögötti kövekre pillantott. A hasán lévő seb nem lehet mély, ha nem maradt vérnyom utána. De az biztos, hogy borzasztóan fájhat, és akár végzetes is lehet, ha olyan helyen szúrták meg.

Aedion megmerevedett, hallott valamit, amit Chaol nem hallhatott. Halkan, gyengéden áttette Rent Chaol karjába.

– Tíz lépésre innen három hordó van – közölte halálos nyugalommal, a sikátor bejárata felé fordulva. – Bújjatok el ott és fogjátok be a szátokat!

Chaol azonnal fogta Rent, a nagy hordókhoz vonszolta, és letette a földre. Ren elfojtott egy nyögést, de mozdulatlan maradt. Két hordó között volt egy kis rés, Chaol onnan látta a sikátort és a hat férfit, akik szorosan egymás mellett jöttek. Alig tudott kivenni valamit, csak sötét tunikákat és köpenyeket látott.

Megálltak, amikor észrevették a csuklyás Aediont. A tábornok kihúzta harci késeit, és így szólt:

– Innen nem juttok ki élve.

Ez így is történt.

Chaol ámulva nézte Aedion ügyességét, sebességét, ruganyosságát és elképesztő magabiztosságát: olyan volt, mintha egy brutális, könyörtelen táncot járna.

A harc már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna. A támadók láthatólag jól bántak a fegyverrel, de tehetetlennek bizonyultak egy olyan ellenféllel szemben, akinek tündérvér csörgedezik az ereiben.

Nem csoda, hogy Aedion ilyen gyorsan került magas pozícióba. Chaol nem látott még senkit így harcolni. Csak Celaena közelítette meg. Nem tudta volna megmondani, hogy melyikük nyerne, ha egymás ellen küzdenének, de együtt... Az ereiben megfagyott a vér a gondolatra. Hat halott pillanatok alatt, hat.

Aedion nem volt jókedvű, amikor visszajött, és ledobott eléjük egy rongycafatot a földre. Még az összeszorított foggal ziháló Ren is odanézett.

Fekete, súlyos anyag volt, sötét cérnával volt rávarrva valami, amit csak a holdfény világított meg: egy wyvern. A királyi pecsét.

– Nem ismerem ezeket az embereket – mondta Chaol, inkább csak magának, mint hogy védje ártatlanságát. – Soha nem láttam ezt az egyenruhát.

– A hangjuk alapján – szólt Aedion és a harag még mindig ott remegett a hangjában, amikor a fejét a hangok felé hajtotta, amiket Chaol emberi füleivel nem hallhatott – többen vannak, és a nyomornegyedet ajtóról ajtóra átfésülik Ren után. El kell bújtatnunk.

Ren annyira még éppen öntudatánál volt, hogy képes legyen megszólalni:

– Tudom is, hogy hol.