56.

FEJEZET

NÉHÁNY NAPPAL A RABSZOLGÁK MEGBOCSÁTHATATLAN, aljas lemészárlása után Sorscha épp végzett a barátjának szánt levél megírásával, amikor kopogtak a műhelye ajtaján. Felpattant, amitől a tinta elkenődött a lap közepén.

Dorian dugta be vigyorogva a fejét az ajtón, de a mosoly lehervadt az arcáról, amikor a levelet meglátta.

– Remélem, nem zavarok! – Belépett és becsukta maga után az ajtót. Amíg elfordult, a lány összegyűrte az elrontott papírt, és a szemetesbe dobta.

– Egyáltalán nem – mondta zavartan, míg a fiú hozzádörgölőzött a nyakához, a karjával pedig átkarolta a derekát. – Bárki bejöhet – tiltakozott, és kiszabadította magát az ölelésből. A fiú elengedte, de csillogó szeme mintha azt mondta volna, hogy amint este egyedül maradnak, nem szabadul ilyen könnyen. A lány elmosolyodott.

– Ismételd meg, kérlek! – suttogta Dorian.

Sorscha újra rámosolygott, majd elnevette magát. A fiú olyan zavartnak tűnt, hogy a lány megkérdezte:

– Mi a baj?

– Ez a legszebb dolog, amit valaha láttam – válaszolta.

Sorscha elkapta a tekintetét, valamivel el kellett foglalnia magát.

Csendben tették a dolgukat, mint mindig, amióta Dorian kezdett otthonosan mozogni a műhelyben. Szeretett besegíteni a gyógyitalok elkészítésében.

Arra kapták fel a fejüket, hogy az ajtónál valaki köhint egyet, mire Sorscha szíve a torkában dobogott. Észre sem vette, hogy a gárdakapitány benyitott és most ott áll.

A kapitány egyenesen bejött, Dorian pedig mozdulatlanná dermedt a lány mellett.

– Kapitány, segíthetek valamiben? – tudakolta Sorscha.

Dorian szokatlanul mogorva arckifejezéssel állt, egy szót sem szólt, gyönyörű szeme zavartnak és fáradtnak tűnt. Meleg tenyere végigsiklott a lány derekán és a hátán állapodott meg. A kapitány halkan becsukta az ajtót, és mintha az előtérből beszűrődő hangokat figyelte volna, mielőtt megszólalt.

Arca még a hercegénél is komorabb volt, széles vállát láthatatlan súly nyomasztotta. Aranybarna szeme viszont tisztán csillogott, ahogy találkozott Dorian tekintetével.

– Igazad volt.

Chaol szerint már az is kész csoda, hogy Dorian beleegyezett. A fiú arcán tükröződő bánat miatt megérezte, hogy ezúttal hajlandó lesz meghallgatni a kérését, és igent is fog mondani.

Dorian megvárta, míg Chaol részletesen beszámol nekik mindenről. Tartozott neki az igazsággal, a lánynak pedig joga volt megtudni, hogy miért vállal kockázatot.

Chaol halkan, de gyorsan beszélt, részletesen elmagyarázva az összes tudnivalót a mágiáról, a rémkulcsokról, a három toronyról, mindenről. Sorscha becsülettel végighallgatta anélkül, hogy összetört volna vagy kételkedett volna a szavaiban. Chaol nem tudta eldönteni, vajon a lány beleszédül-e a hallottakba, netán megharagszik-e Dorianre, amiért mindezt eltitkolta előle. Az arcáról azonban semmit nem tudott leolvasni, egy gyógyító edzettségével és önuralmával hallgatta őt végig. De a herceg figyelmesen nézte őt, mintha érezte volna, milyen indulatok forrnak benne az áthatolhatatlan maszk mögött.

Doriannekel kellett mennie valahova. Csókkal búcsúzott Sorschától, és súgott valamit a fülébe, mire a lány elmosolyodott. Chaol nem számított rá, hogy a fiút ilyen... boldoggá teszi gyógyítója jelenléte. Sorscha. Szégyellte, hogy eddig a lány nevét sem tudta. Ahogy ők ketten egymásra néztek, mindent elárult... örült barátja boldogságának.

Miután Dorian távozott, Sorscha még mindig mosolygott annak ellenére, amiket Chaoltól megtudott. A mosoly gyönyörűvé varázsolta, arca sugárzott.

– Azt hiszem – kezdte Chaol, mire a lány megfordult, hogy ismét munkához lásson. – Azt hiszem – ismételte meg, és halványan elmosolyodott –, ebben a királyságban elkelne egy olyan királynő, aki ért a gyógyításhoz.

Csalódottságára a lány nem viszonozta a mosolyát. Ehelyett mérhetetlen szomorúságot látott rajta, ahogy nekifogott a munkájának. Több szót nem váltottak, Chaol pedig távozott, hogy felkészüljön a kísérletre Doriannel – az egyetlen emberrel a kastélyban, sőt talán az egész világon, aki segíteni tudott rajta. Mindenkin.

Celaena egyszer azt mondta, Doriannek nyers ereje van, és ezt akarata szerinti formában tudja használni. Ez volt az egyetlen erő – se nem jó, se nem gonosz –, ami eléggé hasonlított a rémkulcsok hatalmára. A kristályok pedig, amikről Chaol egyszer Celaena varázskönyvében olvasott, jól vezetik a mágiát. Már szerzett is néhány ujjnyi hosszú, hófehér kristályt a piacon.

Majdnem minden készen állt, amikor végre Dorian is megérkezett a titkos alagútba, és leült a földre. Körülöttük gyertyák égtek, Chaol pedig – miközben elmagyarázta tervét – három kristály közé leszórta az utolsó, vörös színű homokcsíkot, ami a kereskedő állítása szerint a Vörös-sivatagból származott. A kristályok egymástól egyenlő távolságra helyezkedtek el, olyan alakzatban, mint amilyet Murtaugh rajzolt fel a kontinens térképére. A háromszög közepébe egy kis tál vizet tett.

Dorian szúrós pillantást vetett Chaolra.

– Ne engem hibáztass, ha összetörnek!

– Van tartalék. – Valóban volt. Tucatnyi kristályt vett.

Dorian az első kristályra meredt.

– Egyszerűen csak... minden erőmet összpontosítsam rá?

– Aztán az erődet vezesd végig a következő kristályig, majd megint a következőig, és képzeld el, ahogy megfagyasztod a vizet. Ennyi az egész.

Dorian meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Ez még bűbájnak is kevés.

– Viccelődj csak! – mondta Chaol. – Nem kértelek volna rá, ha lenne más megoldás is.

Beledugta az egyik ujját a tálba, és hullámokat keltett a víz felszínén. Valami belső hang azt súgta neki, hogy a varázslathoz talán nem kell több, mint erő és puszta akarat.

A herceg sóhaja betöltötte a kőcsarnokot, visszaverődött a kövekről és a boltozatos mennyezetről. Dorian az első kristályra emelte tekintetét, ami most nagyjából Résvárat jelképezte. Percekig nem történt semmi. Aztán Dorian izzadni és nyeldekelni kezdett.

– Jól vagy?

– Igen – válaszolta levegő után kapkodva, az első kristály pedig fehéren felragyogott.

A fény egyre erősödött, Dorian meg úgy izzadt és nyögött, mintha fájna valamije. Chaol már épp le akarta őt állítani, amikor hirtelen egy vonal jelent meg a következő kristályig – olyan gyorsan történt, hogy alig vették észre, leszámítva az enyhe fodrozódást a homokon. A kristály felvillant, majd egy újabb vonal lőtt ki belőle dél felé. Nyomában ismét felkavarodott a homok.

A víz még mindig folyékony volt. A harmadik kristály is felragyogott, majd amikor Dorian a háromszög utolsó oldalát is megrajzolta, egy kis ideig mindhárom kristály egyszerre világított. És ekkor... lassan, halk reccsenéssel megfagyott a víz. Chaol rémülten hőkölt hátra – félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el, mennyit fejlődött Dorian képessége, amivel erejét irányítani tudta.

Dorian bőre nedvesen csillogott az izzadságtól.

– Így csinálta, ugye?

Chaol bólintott.

– Tíz éve, azzal a három toronnyal. Évekkel korábban épültek, azért hogy pontosan ez történjen, amikor a megszálló csapatai már készen állnak, és így senki ne tudjon szembeszállni vele. Apád varázslata sokkal összetettebb, mint a vízfagyasztás, de alapvetően hasonlóképpen történhetett.

– Látni akarom, hol vannak azok a tornyok.

Chaol megrázta a fejét, de Dorian folytatta.

– Már minden mást elmondtál nekem. Mutasd azt az átkozott térképet!

Egy kézmozdulattal, mintha egy isten küldene pusztító csapást a világra, Dorian felborította az egyik kristályt, így az erő kiszabadult. A jég elolvadt, a hullámok nekicsapódtak a tál falának. Ennyi volt az egész. Chaol csak pislogott.

Ha legalább az egyik tornyot sikerülne ledönteniük... De ez nagyon kockázatos terv. Biztosra kell menniük. Chaol előhúzta a Murtaugh által bejelölt térképet, amit senkinek nem mert odaadni.

– Itt, itt és itt – mutatott rá Résvárra, Amarothra és Nollra. – Ezekről a tornyokról tudunk. Őrtornyoknak épültek, de mindhármon ugyanazok a jellegzetességek látszanak: fekete kövek, vízköpők...

– Azt akarod mondani, hogy a kertben álló óratorony is közéjük tartozik?

Chaol bólintott, és nem vett róla tudomást, amikor a hitetlenkedő Dorian nevetésben tört ki.

– Szerintünk igen.

A herceg egyik kezével a földnek támaszkodva a térkép fölé hajolt. Követte a Résvártól Amarothig vezető vonalat, aztán a másikat Résvár és Noll között.

– Az észak felé húzódó vonal metszi a Ferian-szorost; a dél felé tartó pedig pont átvág Morathon. Azt mondtad Aedionnak, hogy szerinted az apám Rolandot és Kaltaint Morathba küldte az összes olyan nemessel együtt, akiknek mágia csörgedezik az ereiben. Mennyi annak az esélye, hogy mindez csupán véletlen egybeesés?

– És a Ferian-szoros... – Chaol nyelt egyet. – Celaena úgy hallotta, szárnyak vannak odalenn. Nehemia azt mesélte, hogy a felderítői sosem tértek vissza onnan. Valami készülődik ott.

– Két olyan hely, ahol kifejlesztheti a saját hadseregét, felhasználva ezt az erőt, ami keresztüláramlik rajtuk.

– Három – mutatott Chaol a Holt-szigetekre. – Furcsa dolgokat jelentettek onnan is... valamit létrehoztak ott, aztán elküldték Wendlynbe.

– De az apám odaküldte Celaenát! – A herceg szitkozódott. – Nem figyelmeztethetnénk őket valahogy?

– Már próbáltuk.

Dorian letörölte homlokáról a verejtéket.

– Szóval összedolgozol velük, az ő pártjukon állsz!

– Nem! Nem is tudom. Csak információt cserélünk. De ezek az információk mind minket segítenek! Téged!

Dorian tekintete rideggé vált, Chaol pedig összerezzent a betörő hűvös fuvallattól.

– Mire készülsz? – kérdezte Dorian. – Csak... ledöntöd az óratornyot?

Az óratorony elpusztítása felérne egy hadüzenettel – túl sok életet tennének kockára vele. Onnan már nem lenne visszaút. Még Aedionnak és Rennek sem akart szólni erről, mert félt a reakciójuktól. Valószínűleg gondolkodás nélkül felgyújtanák az egészet, közben pedig lehet, hogy a kastély összes lakója az életét vesztené.

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Ebben igazad volt.

Szeretett volna még mondani valamit Doriannek, de nehezére esett megszólalni. Gárdakapitányként az utódja keresésével volt elfoglalva, hétről hétre egyre több utazóládát küldött Aniellébe, még a saját embereire is alig tudott odafigyelni. Ami pedig Doriant illeti... sok elintézetlen dolguk volt.

– Erre most nincs időnk – mondta Dorian csendesen, mintha olvasott volna a gondolataiban.

Chaol nagyot nyelt.

– Csak szeretném megköszönni. Tudom, mekkora kockázatot vállalsz ezzel...

– Mindannyian kockáztatunk valamit. – Már alig hasonlított egykori önmagára, a jó barátra, akivel Chaol együtt nőtt fel. A herceg rápillantott a zsebórájára. – Mennem kell. – Elindult a lépcső felé, arcán nem látszott félelem vagy kétség. – Ma elmondtad nekem az igazságot, ezért én is elárulok neked valamit: ha ez azt is jelentené, hogy újra barátok lehetünk, akkor sem fordítanám vissza az időt – nem akarok az lenni, aki voltam. Ez meg... – Fejével a szétszóródott kristályok és a tál víz felé bökött. – Szerintem ez is egy jó változás. Ne félj tőle!

Dorian távozott, és Chaol hiába próbált mondani valamit, nem jött ki hang a torkán. A döbbenettől. Mert amikor Dorian beszélt hozzá, már nem egy herceg nézett vissza rá.

Hanem egy király.