43.

FEJEZET

ROWAN AZNAP NEM ENGEDTE FELKELNI. Tálcán hordta neki az ételt, megvárta, míg az utolsó falatig elfogyasztja a marharagut, a fél vekni kenyeret, egy tál első tavaszi bogyót és egy bögre gyömbérteát. Biztatásra nem volt szüksége, mert szinte éhen halt. Ha nem ismerte volna, akkor már-már fontoskodónak hihette volna.

Emrys és Luca egyszer eljöttek megnézni, hogy él-e, hal-e, vetettek egy pillantást Rowan közömbös arcára, hallgatták a morgását, és indultak is, mondván, jó kezekben van, továbbá megígérték, hogy visszajönnek, ha jobban lesz.

– Tudod – mondta Rowannek, az ágyban ülve a napi negyedik bögre teájával –, nagyon kétlem, hogy engem most bárki megtámadna. Mindenki láthatja, hogy már mennyi ideje használhatatlan vagyok.

Rowan, aki az asztalánál ülve újra a holttestek helyét jelző térkép fölé görnyedt, fel sem nézett.

– Ez nem vita tárgya.

Lehet, hogy elnevette volna magát, ha nem hasít a testébe gyötrelmes, vakító fájdalom. Leküzdötte, a bögréjébe kapaszkodott, a légzésére fókuszált. Ezért engedte meg neki, hogy fontoskodjon. Előző esti mágikus olvadásának hála minden átkozott testrésze fájt. Az állandó lüktetés, szúrás, facsarás, a fejfájás a homlokánál, a homályos látás... elég volt végignéznie a szobán, és már hasogatott a feje.

– Szóval azt akarod mondani, hogy ha valaki közel kerül a kiégéshez, akkor nem elég, hogy el kell viselnie ezt az egész borzalmat, de ha nő, akkor a környezetében lévő férfiak is megőrülnek?

Rowan letette a tollát és megfordult, hogy figyelmesen végigmérje.

– Ebben nincs semmi őrültség. Te meg tudod védeni magad fizikailag, amikor a mágiád éppen használhatatlan. Más tündérek nagyon sérülékenyek, ha ki vannak merülve és fájdalmaik vannak, és nem tudnak hozzáférni a mágiájukhoz, hiába vannak fegyvereik, és tanultak önvédelmet. Ez a sérülékenység egyeseket, igen, főleg a férfiakat, valahogy ingerültté teszi. Olyanok is vannak, akik ilyenkor gondolkodás nélkül, bármiféle észlelhető fenyegetés nélkül gyilkolnak.

– Milyen fenyegetés? Maeve országai békések. – Előrehajolt, hogy letegye a teáját, de Rowan már talpon volt, fürgén a bögréért nyúlt, mielőtt elérte volna az asztalt. Meglepő gyengédséggel vette el tőle, és újabb csészével töltött.

– Fenyegetés, mindegy, hogy kitől, más férfiaktól, nőktől, szörnyektől... Nem lehet megindokolni. Még ha nem is lenne benne a kultúránkban, akkor is élne bennünk egy ösztön, hogy megvédjük a védteleneket, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak, fiatalok vagy idősek. – Egy szelet kenyeret és egy tál marhahúslevest nyújtott felé. – Edd meg!

– Fájó ilyesmit kiejtenem a számon, de még egy kanál étel, és telehányok itt mindent. – Hú, tényleg óriási hűhót csapott, és bár nyomorult szívét ez melegséggel töltötte el, kezdett újra idegesítő lenni.

A rohadék mégis belemártott egy darab kenyeret a levesbe, és odanyújtotta neki.

– Kell az energia. Talán azért kerültél olyan közel a kiégéshez, mert félig üres volt a gyomrod.

Óriási. Bár nehéz lett volna ellenállni, olyan jó illata volt. Elvette a kenyeret és a levest is. Miközben evett, Rowan megbizonyosodott róla, hogy minden rendben: a tűz lángol (fullasztó forróság volt reggel óta, köszönhetően a hidegrázásának), csak egy ablak volt résnyire nyitva (ha hőhullámai vannak, akkor egy kis szellőt mégis beengedjenek), az ajtó csukva (és zárva), és még egy kanna tea várta (pillanatnyilag az íróasztalán ázott). Amikor megbizonyosodott róla, hogy semmilyen veszély nem leselkedik az árnyékban, ugyanilyen alapossággal végigmérte őt is: a bőrét (sápadt volt és a hőhullámok utóhatásaként fénylett a bőre), az ajkát (halvány és cserepes), a tartását (petyhüdt és szánalomra méltó), a szemét (a fájdalomtól a tekintete ködös és egyre ingerültebb). Rowan grimaszolt egyet.

Miután visszaadta neki az üres edényt, a hüvelyk– és mutatóujjával az állandósult fejfájás helyét dörzsölgette a szemöldöke fölött.

– Szóval, amikor fogyóban van a mágia, akkor le kell állni, különben kiégsz?

Rowan hátradőlt a székében.

– Nos, van egy olyan kifejezés, hogy carranam. – A régi nyelven kiejtett szó csodásan csengett, halála előtt biztos az lett volna az utolsó kívánsága, hogy beszéljen neki ezen az ősi nyelven, csak hogy ízlelgesse ezeket a különleges hangokat. – Nehéz megmagyarázni – folytatta Rowan. – Csak néhányszor láttam, ahogy csatákban bevetették. Ha a végsőkig ki vagy merülve, akkor a carranamodátengedi neked az erejét, amennyiben kompatibilisek vagytok, és vérségi kötelékben álltok.

Celaena oldalra billentette a fejét.

– Ha mi carranamok lennénk, és én neked adnám az erőm, akkor te továbbra is csak a szelet és a jeget használnád, és nem az én tüzemet, ugye? – Rowan komolyan bólintott. – Honnan tudod, hogy kompatibilis vagy-e valakivel?

– Ezt nem lehet előre megmondani, ki kell próbálni. A kötelék olyan ritka, hogy a tündérek többsége soha nem találkozik olyannal, aki kompatibilis lenne vele, vagy akiben eléggé megbízna ahhoz, hogy kipróbálják. Mindig megvan annak a veszélye, hogy a társad túl sokat vesz el tőled és ha gyakorlatlan, akkor komolyan károsodhat az elméd, vagy mind a ketten teljesen kiégtek.

Érdekes.

– Te tudtál korábban valakitől mágiát lopni?

– A kétes jellemű tündérek egykor megpróbálkoztak ilyesmivel, hogy csatát nyerjenek vagy növeljék az erejüket, de soha nem működött. Ha mégis, akkor csakis azért, mert az általuk túszul ejtett személy véletlenül kompatibilis volt velük. Maeve már az én születésem előtt szigorúan megtiltott minden erőszakkal létesített köteléket, de... Néha szoktam olyan megbízást kapni, hogy kutassak fel romlott tündéreket, akik a carranamjaikat rabszolgasorban tartják. Rendszerint ezek a rabszolgák annyira megtörnek, hogy soha nem jönnek helyre, és nekik is az a legjobb és legkönyörületesebb megoldás, ha kiiktatom őket.

Az arca és a hangja nem változott, de Celaena lágyabban folytatta.

– Ezt sokkal keményebb lehet megtenni, mint a háborúkat és az ostromokat végigcsinálni.

A tündér zord arcán árnyék suhant át.

– A halhatatlanság nem is annyira ajándék, mint ahogy a halandók hiszik. Olyan szörnyetegeket is ki lehet tenyészteni, amiktől már akkor rosszul lennél, ha csak tudnál róluk. Képzeld el a legszadistább lényt, akivel találkoztál, és aztán képzeld el, hogy valaki megezerszerezi a ravaszságát és a beteges vágyait.

Celaena beleborzongott.

– Ez a beszélgetés kezd így evés után túl szörnyű lenni – mondta, és visszasüppedt a párnáiba. – Azt mondd meg inkább nekem, hogy a kis csapatodból ki a leginkább jóképű, és vajon én bejönnék-e neki.

Rowan majdnem félrenyelt.

– Már maga a gondolat is megdermeszti a vérem.

– Annyira szörnyűek? A kis cuki barátod rendesnek tűnt.

Rowan szemöldöke az egekbe szökött.

– Nem hiszem, hogy az én kis cuki barátom vagy bárki a többiek közül tudna bármit is kezdeni veled. Valószínűleg vérontásba torkollna az egész. – Celaena csak vigyorgott, mire ő karba tette a kezét. – Nagyon kevés érdeklődést mutatnának az irányodban, mert megöregszel és hamarosan leépülsz, ezért nem éri meg az erőfeszítés, hogy meghódítsanak téged.

Celaena a szemét forgatta.

– Gyilkos humor.

Elhallgattak, Rowan többször ránézett (rendben van, tiszta a tudata, ha kimerült és szeszélyes is). Celaena nem volt annyira meglepve, amikor Rowan a csuklóját is megbámulta, mert az látszott ki egyedül a sok ráterített takarónak hála. Múlt éjjel nem beszélték át a témát, de tudta, hogy Rowan próbálja megemészteni.

Nem volt ítélkezés a tekintetében, amikor újra megszólalt:

– Egy ügyes gyógyító biztosan el tudná távolítani ezeket a sebhelyeket, a csuklódról biztosan, de a hátad nagy részéről is.

Celaena összeszorította a száját, de aztán nagyot sóhajtott. Bár tudta, hogy magyarázkodás nélkül is sok mindent megértene, így szólt:

– Cellák voltak a bánya gyomrában, amiket a rabszolgák büntetésére használtak. Olyan sötét volt bent, hogy ha felébredtél, azt hitted, megvakultál. Engem is odazártak néha, egyszer három hétre egyhuzamban. Csak az segített kitartani, hogy a saját nevemre emlékeztettem magam, újra és újra, újra és újra azt hajtogattam, hogy én vagyok Celaena Sardothien.

Rowan feszülten figyelt, ő pedig folytatta:

– Amikor kiengedtek, az agyam annyira eltompult abban a sötétségben, hogy egyedül a nevemre emlékeztem, Celaena. Celaena Sardothien, arrogáns, bátor és ügyes, Celaena, aki nem ismeri a félelmet és kétségbeesést, aki olyan fegyver, amit a Halál élesített. – Remegő kézzel a hajába túrt. – Rendszerint nem gondolok Távolvégnek erre a részére – vallotta be. – Miután kiszabadultam, voltak olyan éjszakáim, mikor felébredtem és azt hittem, hogy újra azokban a cellákban vagyok. A szobámban ilyenkor minden gyertyát fel kellett gyújtanom, hogy az ellenkezőjéről meggyőzzem magamat. Nem egyszerűen megölnek azokban a bányákban: megtörnek. Rabszolgák ezrei élnek Távolvégben, sokan Terrasenből valók. Függetlenül attól, hogy mi lesz a sorsom a származásom miatt, egyszer megtalálom a módját, hogy felszabadítsam őket. Fel fogom szabadítani őket. Őket és aztán az összes rabszolgát Calacullában is. A sebhelyeim erre emlékeztetnek.

Soha nem mondta ki, de így volt. Ha egyszer túl lesz Adarlan királyán, és az elpusztítása nem tesz pontot ezeknek a munkatáboroknak a végére, akkor ő fogja megtenni. Kőről kőre fogja megsemmisíteni őket, ha szükséges.

– Mi történt tíz évvel ezelőtt, Aelin?

– Nem akarok beszélni róla.

– Ha felteszed a koronát, akkor sokkal könnyebben felszabadíthatod Távolvéget, mint.

– Nem tudok beszélni róla.

– Miért?

Volt egy szakadék az emlékezetében, egy szakadék, amiből nem tudna kimászni, ha egyszer belezuhanna. Nem a szülei halála. Nagy vonalakban el tudná mesélni a meggyilkolásukat. A fájdalom még mindig hasogatóan erős volt, még mindig a nyomában járt. De nem ez törte össze teljesen Aelin Galathyniust, vagy ami lehetett volna belőle, amikor halott szülei között ébredt fel. Valahol a tudata mélyén, egy másik nő hangját hallotta, egyszerre volt kedves, de őrült is, egy másik nő, aki...

Újra a szemöldökét dörzsölte.

– Itt van ez... a düh – mondta rekedten. – Ez a kétségbeesés, gyűlölet és düh, ami él és lélegzik bennem. Semmi józanság nincs benne vagy gyengédség. Ez egy szörny, ami a bőröm alatt él. Az elmúlt tíz évben mindennap, minden órában azon dolgoztam, hogy bezárva tartsam. És abban a pillanatban, ha beszélek arról a két napról, arról, hogy mi történt előtte és utána, a szörny kezd kiszabadulni, és én már nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért. Így voltam képes Adarlan királya elé állni, így voltam képes barátkozni a fiával és a kapitányával, így voltam képes élni abban a palotában. Mert nem adok egy parányi teret sem annak a dühnek, azoknak az emlékeknek. És most keresem az eszközöket, amik elpusztíthatják az ellenségemet. Nem engedhetem ki magamból a szörnyet, mert akkor ugyan a király ellen fogom használni, de ha nem fogom vissza, lehet hogy gonoszságból az egész világot tönkreteszem vele. Ezért kell Celaenának lennem, nem Aelinnek, mert Aelinnek lenni azt jelenti, hogy szembe kell néznem a dolgokkal és ki kell engednem a szörnyet. Érted?

– Akármennyit is ér a világ, nem hiszem, hogy gonoszságból pusztítanád el. – A tündér hangja ezúttal keményen csengett. – Szerintem te szeretsz szenvedni. Gyűjtögeted a hegeket, mert bizonyítani akarod, hogy megfizetsz minden egyes elkövetett bűnödért. Jól tudom, mit beszélek, mert én ugyanezt az átkozott dolgot csinálom már kétszáz éve. Mondd csak, te valami áldott másvilágra mész, vagy az égő poklot várod? A poklot reméled, mert hogyan is tudnál szembenézni velük a másvilágon? Jobb szenvedni, elátkozva lenni mindörökre és...

– Elég – suttogta. Nyomorúságos és gyenge volt a hangja, pont ahogy érezte magát, mert Rowan visszafordult az asztalhoz. Celaena behunyta a szemét, a szíve kalapált.

Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el így. Egy idő után a matrac nyögve felemelkedett, és egy meleg test simult az övéhez. Nem ölelte magához, csak feküdt mellette. A lány nem nyitotta ki a szemét, de belélegezte az illatát, a fenyőt és a havat, és a fájdalma kicsit enyhült.

– Legalább ha a pokolba mész – szólt Rowan, közben a lány érezte a mellkasának a remegését –, akkor együtt leszünk.

– Akkor nem irigylem a sötét istent. – Rowan nagy kezével beletúrt a hajába, Celaena majdnem dorombolt. Nem is tudatosult benne, mennyire hiányzott neki az érintés, bárkitől, egy baráttól vagy egy szeretőtől. – Ha majd rendbe jövök, akkor ugye rám kiáltasz, ha majdnem kiégek?

Rowan halkan elnevette magát, és tovább simogatta a haját.

– Ez nem is kétséges.

Celaena a párnába mosolygott, Rowan keze egy pillanatra megállt, aztán tovább simogatta.

Hosszú idő után ezt dünnyögte:

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy képes leszel egy napon felszabadítani a munkatáborokban élő rabszolgákat, és nem számít, hogy ezt milyen néven fogod megtenni.

Celaena szeme égett a szemhéja alatt. Még jobban belebújt az érintésébe, a kezét a mellkasára tette, és élvezte egyenletes, biztos szívverését.

– Köszönöm, hogy gondoskodsz rólam – mondta. Rowan morgott, elfogadta, vagy elutasította a köszönetét, nem tudta. Az álom magával vonta, ő pedig követte a feledésbe.

Rowan hagyta, hogy még néhány napig a szobájába zárkózzon. Amikor kijelentette, hogy nagyszerűen érzi magát, akkor is még egy fél napra visszaparancsolta az ágyba. Celaena a lelke mélyén azt érezte, jó hogy van valakije, még ha egy túlféltő, morgolódó tündér is az, akit nem hagy hidegen, hogy él-e, hal-e.

A szülinapja is eljött, a tizenkilencedik – valahogy olyan semmilyennek tűnt ez most a számára –, és egyedüli ajándéka az volt, hogy Rowan néhány órára magára hagyta. Azzal a hírrel jött vissza, hogy egy újabb féltündér holttestére bukkantak a partok közelében. A lány kérte, hadd nézze meg, de ő kerek perec visszautasította (vagyis inkább letorkolta), és kijelentette, hogy ő már utánajárt. Mindig ugyanaz a séma: megszáradt orrvérzés, teljesen kizsigerelt test, a holttest hanyagul félrelökve valahol. Rowan még a városba is visszament, ahol a lakosok nagyon megörültek neki, mivel most is vitt nekik aranyat és ezüstöt.

Celaenának csokoládét hozott, mivel állítása szerint meg volt sértve, hogy Celaena a távollétét rendes szülinapi ajándéknak tartotta.

Celaena megpróbálta megölelni, de Rowan nem akarta, és ezt meg is mondta neki. Azért később a fürdőszobából kijövet a széke mögé lopózott, és egy cuppanós csókot nyomott az arcára. Rowan elhessegette, és morgolódva törölgette az arcát, de Celaenának az volt a gyanúja, hogy a védőbástyái mögé engedte őt.

Hiba volt azt gondolni, hogy nagy élvezet lesz végre kimenni.

Egy mohával borított tisztáson állt Rowannel, a térde kissé behajlítva, a keze lazán ökölben. Rowan nem mondta neki, de ő védekező pozíciót vett fel, mikor meglátta a halvány fényt a szemében.

Rowan csak akkor nézett így ki, ha éppen pokollá akarta tenni az életét. És mivel nem a templomromokhoz mentek, feltételezte, hogy a tündér szerint a Beltanéi események ellenére legalább egy elemet elsajátított a mágiájából. Ami azt jelentette, hogy jó úton haladnak a következő felé.

– A mágiádnak nincs formája – szólalt meg végül Rowan, aki olyan mozdulatlanul állt, hogy irigyelte. – És mivel nincs formája, ezért kevés kontrollod van felette. Támadáshoz a tűzlabda vagy a lánghullám hasznos lehet. De ha egy ügyes harcossal szemben akarod használni az erődet, akkor meg kell tanulnod harcolni vele. – Celaena sóhajtott. – De – tette hozzá Rowan élesen – van egy olyan előnyöd, amivel a mágiahordozók többsége nem rendelkezik: tudsz fegyvert forgatni.

– Először csoki a szülinapomra, aztán most egy valódi bók?

Rowan hunyorgott, és a szokásos hangtalan párbeszéd következett. Minél többet szövegelsz, annál nagyobb árat fizetsz érte pillanatokon belül.

Celaena kissé elmosolyodott. Bocsánat, mester. A tiéd. vagyok, csak mondd, mit tegyek.

Elkényeztetett fruska. A tündér az állával felé bökött.

– A tüzed bármilyen formát fel tud venni, amilyet csak kívánsz – az egyetlen határa a képzelőerőd. És a neveltetésed alapján, valószínűleg támadásba fogsz lendülni...

– Azt akarod, hogy kardot csináljak a tüzemből?

– Vagy nyilakat, tőröket... te irányítod az erőd. Képzeld el és használd, mintha te magad lennél a halálos fegyver.

Celaena nyelt egyet.

Rowan vigyorgott.

Félsz a tűzzel játszani, hercegnő?

Nem fogsz örülni, ha megpörkölöm a szemöldöködet.

Tégy próbára!

– Amikor kiképeztek orgyilkosnak, mi volt az első dolog, amit megtanultál?

– Az önvédelem.

A válaszát hallva megértette, miért tűnt olyan vidámnak az elmúlt percekben:

– Jól van.

Nem meglepő módon iszonyú kellemetlen volt, hogy Rowan jégtőröket hajigált rá.

Egyik mágikus tőrt a másik után repítette felé, és a tűzpajzs, amit sikertelenül próbált meg elképzelni, persze nem ért semmit.

Ha meg mégis megjelent, akkor is túl messze volt jobbra vagy balra.

Rowan most nem lángkutat, hanem egy kis pajzsot akart, amit uralni is tud. És nem érdekelte, hányszor karcolta meg a tőr a kezét, a karját vagy az arcát, mint ahogy az sem, hogy az alvadt vér miatt mennyire viszket az arca. Egyetlen pajzs, ennyi volt a feladat, és akkor abba is hagyhatta volna.

Izzadt, zihált, már az is felmerült benne, hogy egyszerűen belelép a következő tőrbe, úgy vet véget a szenvedéseinek, amikor Rowan felmordult:

– Igyekezz jobban!

– Próbálkozom – vetette oda, és megpördült, amikor két csillogó jégtőrt küldött a fejére.

– Úgy csinálod, mintha a kiégés szélén táncolnál.

– Lehet, hogy így is van.

– Ha egy pillanatig is azt hiszed, hogy egy óra gyakorlás után már közel vagy egy kiégéshez, akkor...

– A Beltanén is olyan gyorsan történt az egész.

– Az nem az erőd vége volt. – A következő jégtőr a feje mögül repült elő. – Engedtél a mágia csábításának, és hagytad, hogy azt tegyen, amit akar, hogy felemésszen. Ha józan maradtál volna, akkor hetekig, sőt hónapokig égtek volna azok a tüzek.

– Nem. – Ennél okosabbat nem tudott válaszolni.

Rowan orrlyukai kissé kitágultak.

– Tudtam. Azt akartad, hogy gyenge legyen a mágiád és megkönnyebbültél, amikor azt hitted, hogy csak ennyid van.

Figyelmeztetés nélkül küldött rá egy tőrt, aztán a következőt, és még egyet. Celaena felemelte a bal karját, mintha pajzsot emelne, elképzelte a lángot, ami körülveszi a karját, megállítja a tőröket, megsemmisíti őket, de...

Olyan hangosan káromkodott, hogy a madarak is abbahagyták a csiripelést. Az alkarjához kapott, ahogy kibuggyant belőle a vér, és átáztatta a tunikáját.

– Fejezd be! Felfogtam.

De akkor jött még egy tőr. És még egy.

Félrehajolt, kitért, újra és újra, fogcsikorgatva és káromkodva emelte maga elé véres karját. Életveszélyesen pörgő tőr repült felé, és nem tudott elég gyorsan mozogni, hogy elkerülje, és a tőr az arc-csontját karcolta. Felszisszent.

Igaza volt, mindig igaza volt, és ő gyűlölte ezt. Majdnem annyira gyűlölte az erőt is, ami elárasztotta, és azt tett vele, amit akart. Neki kellett uralnia az erőt, nem volt más választása. Nem a rabszolgája. Senkinek a rabszolgája nem többé. És ha Rowan még egy átkozott tőrt dob az arcára, akkor...

Dobott.

A jégkristály nem érte el az alkarját, mert szertefoszlott a sistergő gőzben.

Celaena csak nézte a karja előtt tömören, vörösen égő láng pislákoló szélét. Olyan alakja volt, mint egy pajzsnak.

Rowan lassan elmosolyodott.

– Mára végeztünk. Menj, egyél valamit!

A kör alakú pajzs nem égette meg, bár a lángja örvénylett és sistergett. Ahogy parancsolta. Működött.

Ezért Rowanre nézett és így szólt:

– Nem megyek. Csináljuk újra!

Egy hétig gyakorolt: különböző méretű és hőmérsékletű pajzsokat csinált, képes volt egyszerre többfélét is égő állapotban tartani, sőt egy külső támadás esetén az egész szurdokot körül tudta volna venni minimális gondolati erőfeszítéssel. És amikor egyszer még pirkadat előtt felébredt, hirtelen maga sem tudta volna megmondani, hogy miért, de kiosont a közös szobájukból és lement az őrkövekhez.

Amikor áthaladt a boltíves kapun, ami kicsit meg is bizsergette a bőrét, akkor nemcsak a hajnali hidegtől reszketett. De az oromzatról egyik őr sem állította meg, miközben elhaladt a hatalmas, faragott sziklák mellett, míg nem talált egy kis területet, ahol gyakorolni tudott.