32.
FEJEZET
MANONNAK NEM MARADT RÁ IDEJE, hogy közelgő halálán elmélkedjen.
Túlzottan el volt foglalva, hogy tartsa magát a nyeregben. Minden pörgött-forgott, a szél süvített, de az is lehet, hogy Abraxos adta ki ezt a hangot, ahogy zuhantak lefelé a sziklafal mellett.
Manon megfeszítette magát. Reszketett, a szíjakba kapaszkodott, ez volt az egyetlen, ami védte a haláltól, amihez Abraxos sérült testének minden pördülésével egyre jobban közeledtek.
Odalent a fák kezdtek kivehető alakot ölteni, akárcsak a hegyes, szélvéste sziklák. Ahogy egyre gyorsabban száguldottak, a sziklafal szürke és fehér foltokká mosódott el.
Talán az állat teste felfogja az esést, és ő megússza.
De az is lehet, hogy a becsapódástól mind a ketten szétzúzódnak.
Vagy pedig az állat megpördül, és Manon fog elsőnek a sziklákra csapódni.
Remélte, hogy az egész túl gyorsan történik majd ahhoz, hogy felismerje, ez már a halál, és azt sem fogja érezni, melyik csontja törik el először. Zuhantak lefelé. A hegyes sziklák között egy folyócska csordogált.
Alulról beléjük kapott a szél, az áramlat felfelé lökte Abraxost, de még mindig pörögtek, zuhantak.
– Nyisd ki a szárnyad! – sikoltotta a szélben, lüktető szívvel. De a szárnyak nem nyíltak ki.
– Nyisd ki és fékezz! – üvöltötte, már látta a folyón a zuhatagokat, és nyomban rájött, hogy gyűlöli a sötétség rá váró ölelését, és már semmi nem akadályozhatja meg, hogy ők a kövön szétloccsanjanak, és ez legyen a végzetük...
Már a tobozokat is látta a fenyőfákon.
– Nyisd már! – Egy utolsó buzdító csatakiáltás a sötétséggel szemben.
Csatakiáltás, amit egy fültépő sikítás követett, mivel Abraxos kitárta a szárnyait, elkapta a függőleges légáramlatot és felröppentek.
A torkából a gyomra egyenesen a fenekébe szállt le, de emelkedtek felfelé, a szárnyak ütemesen csapkodtak, és a suhanás az eddigi legszebb hangnak tűnt, amit valaha is hallot nyomorult élete során.
Az állat emelkedés közben behúzta maga alá a lábait. Manon lehajolt a nyeregben és a meleg irhába kapaszkodott, Abraxos pedig csak repítette őt a szomszédos hegy felé. A csúcsok olybá tűntek, mintha felemelt kezek lettek volna, de csak imbolygott tovább, keményen verdesve a szárnyaival. Manon, lélegzetét visszafojtva, vele együtt emelkedett és süllyedt, ahogy elhaladtak a legmagasabb hófödte csúcs mellett, és Abraxos örömében, dühében vagy ki tudja, mi miatt, havat és jeget kapott fel a karmaival, hogy aztán elszórja mögöttük, és ez a lehulló hó és jég a nap fényében olyan volt, mintha csillagösvényt húznának maguk után.
Elérték a nyílt eget, a nap vakítóan sütött, és már csak a felhők vették körül őket. Hatalmasak voltak, mint a messze alattuk lévő hegyek, és mintha fehér, lila, kék kastélyok és templomok lettek volna.
És a kiáltás, amit Abraxos hallatott, amikor elérték a felhők csarnokát, ahogy elérte a repülési magasságot és elkapott egy villámgyors áramlatot és ösvényt húzott rajta...
Manon egészen mostanáig nem értette, hogy milyen lehetett számára egész életét a föld alatt, leláncolva, megverve és megnyomorítva leélni.
Addig nem értette, amíg meg nem hallotta a vegytiszta, makacs öröm hangját.
És ő a fejét hátravetve, a felhőknek nekisimulva visszhangozta a wyvern kiáltását. Felhőtengeren vitorláztak, Abraxos beléjük mártotta a karmait, és megbillent, hogy felszáguldjon egy szélformázta felhőoszlopra. Egyre magasabbra, fel a csúcsig, az állat kitárta szárnyait a jéghideg, ritka levegőben, és a világ egy pillanatra megállt.
Manon, mivel senki nem látta, és mert nem törődött most senkivel, szintén kitárta a karját, és élvezte a szabadesést, ahogy a szél a fülében, összetöpörödött szívében énekelt.
A nap a hátuk mögött a horizont fölé siklott, a szürke égbolt kezdett megtelni fénnyel.
Manon vörös köpenyébe burkolózva ült Abraxos hátán. Kissé homályosan látott a belső szemhéjától, amit már a helyére pislogott.
Közben azért figyelte a Tizenhármakat, wyvernjeik hátán, a kanyonkifutó torkolatánál. Két hatos sorban gyülekeztek, Asterin és halványkék állata Manon mögött vezette az első sort, Sorrel pedig a második közepén foglalt helyet. Mindannyian frissek voltak és éberek, bár egy kissé össze voltak zavarodva. Abraxos sérült szárnyai még nem álltak készen rá, hogy megcsinálja a szűk Átkelést. Ezért a hátsó ajtónál találkoztak, majd állataikkal gyalogolva tettek meg körülbelül három mérföldet az első kanyonig, úgy meneteltek, mint egy rendes katonai egység, sorban, csendben.
A kanyon torkolata elég széles volt, hogy Abraxos a levegőbe vesse magát, és könnyedén tudjon siklani. A probléma a felszállással volt, megtépázott izmai és az állandó ütlegeléstől még gyenge szárnyai miatt. Annak is volt esélye, hogy soha nem lesznek igazán erősek.
De Manon nem magyarázkodott a Tizenhármaknak, mert semmi közük nem volt hozzá, és nem is érdekelte őket túlzottan.
– Mától kezdve a Harci Játékokig – mondta Manon, a szélvájta kanyont alkotó szurdok boltozatos labirintusát fürkészve – minden reggel itt találkozunk, és reggeli előtt edzeni fogunk. Délután pedig a többi boszorkánykörrel lesz edzés. A reggeli gyakorlásról senkinek egy szót se. – Korán el kellett kezdenie a napot, hogy repülhessen Abraxosszal, míg a többiek megcsinálják az Átkelést.
– Azt akarom, hogy maradjunk mindig egymás közelében. Nem érdekel, mit gondolnak az emberek arról, hogy mi külön tartjuk az állatainkat. Hagyjuk, hogy a wyvernek megvívják a saját dominanciaharcaikat, hagyjuk őket civakodni, de aztán keményen, fegyelmezetten, szoros alakzatban fognak repülni. Itt nem lesz széthúzás, és nincs helye az egyénieskedésnek. A kanyont együtt repüljük át, vagy egyáltalán nem repülünk.
Egyenként belenézett a boszorkányok és az állatok szemébe. Abraxos meglepetésére ugyanezt tette a többi wyvernnel. Ami a méretéből hiányzott, azt puszta akarattal, sebességgel és ügyességgel pótolni tudta. Még azelőtt érzékelte az áramlatokat, hogy Manon észrevette volna őket.
– Ha megcsináltuk, ha túléljük az egészet, akkor odaát találkozunk, és újra végigcsináljuk. Amíg nem lesz tökéletes. Az állatok meg fogják tanulni, hogy bízzanak egymásban és kövessék a parancsokat. – A szél arcon csókolta őket. – Ne maradjatok le! – mondta, és Abraxos már zuhant is a kanyonba.