45.

FEJEZET

BECSÜLETÜKRE LEGYEN MONDVA, az őrszemek nem riadtak meg, amikor Rowan alakot váltott mellettük az oromzaton. Elég jó szemük volt, már akkor észlelték érkezését, mikor megjelent. Némi félelemszag áradt belőlük, de ez várható volt, még akkor is, ha ez Rowant most jobban aggasztotta, mint korábban. Kissé felbolydultak, amikor megkérdezte:

– Mióta van itt?

– Egy órája, herceg – mondta az egyik, és nézte a felvillanó lángokat.

– Ez hányadik reggel egyhuzamban?

– A negyedik, herceg – felelt ugyanaz az őr.

Az első három alkalommal, amikor a lány kiosont pirkadat előtt az ágyból, Rowan azt hitte, hogy a konyhába megy segíteni. De amikor tegnap edzettek, a lány... megmagyarázhatatlanul ügyesebb volt, ami persze érthető, ha éjjel is gyakorolt. Elismerte magában a találékonyságát.

A lány az őrköveken túl magával harcolt.

Lángtőr repült a kezéből két kő között, egy láthatatlan akadály félé, aztán egy másik, mintha az ellenfél fejébe röpítené. Egy fényvillanás jelezte, hogy eltalálta a mágikus falat, a tőr ekkor visszapattant, az erődöt körben védelmező varázslat lökte vissza. Amikor visszatért hozzá, ő kivédte: gyorsan, erősen, magabiztosan. Mint egy harcos a csatamezőn.

– Én még senkit nem láttam... így harcolni – mondta az őr.

Ez igazából kérdés volt, de Rowan nem törődött a válasszal. Semmi közük hozzá, és abban sem volt teljesen biztos, hogy a királynőjük örülne annak, ha egy féltündér megtanulná így használni az erejét. Lorcannek, a parancsnokának viszont beszámol majd róla – ő volt az egyedüli, aki Doranellében rangban felette állt –, hátha fel tudják használni a saját kiképzésükben.

A lány a fegyverek dobálásáról áttért a közelharcra: mágiájával ütött, és lánggal rúgott hatalmasakat. A lángjai csodálatosan változatosak lettek, arany, vörös és narancsszínben pompáztak. És a technikája, nem is maga a mágia, de a mozgása.... A mestere kétségkívül egy szörnyeteg lehetett. De ő is alaposan kiképezte. Kitért, fordult, pördült, fáradhatatlanul, intenzíven és...

Tőle megszokott szép káromkodást eresztett meg, amikor a fal egy rubinvörös lángnyelvet küldött vissza rá. Sikerült kivédenie, de így is a fenekére huppant. Az őrök közül senki sem nevetett. Rowan nem tudta, hogy miatta, vagy a lány miatt.

Egy pillanat múlva választ is kapott a kérdésére. Várta, hogy a lány majd kiabál, sikítozik vagy otthagyja az egészet. De a hercegnő csak feltápászkodott lassan, még a koszt és a faleveleket sem söpörte le magáról, hanem folytatta a gyakorlást.

A következő holttest egy hét múlva került elő. A csípős tavaszi reggel így elég vacak hangulatban indult, amikor Celaena és Rowan a helyszínre sietett.

Az egész hetet támadással, védekezéssel és a mágiája irányításával töltötték. A napirendjüket csak néhány előkelő tündér kellemetlen látogatása szakította meg, utána Celaena úgy érezte, talán nem is kéne annyira sietnie a doranellei útjával. Szerencsére a vendégek csak egy éjszakára maradtak, és alig zavarták meg az órákat.

Csak a tűzzel dolgoztak, nem foglalkoztak a gyengébb, vízzel kapcsolatos képességével. Újra és újra megpróbálta hívni a vizet, ivás vagy fürdés közben, vagy ha esett az eső, de eredménytelenül. Mindegy, ott volt a tűz. Tudta, hogy Rowan tud a hajnali gyakorlásairól, de ennek ellenére nem könnyített az edzéseken. Ugyanakkor esküdni mert volna rá, hogy időnként érezte, hogy a mágiájuk... összejátszik, a lángja olvasztgatta Rowan jegét, annak szele pedig táncoltatta az ő szikráit. De minden reggel előállt valami újdonsággal, valami keményebbel, valami kellemetlennel. Te jó ég, ez a Rowan tényleg óriási! Ravasz, gonosz és nagyszerű.

Még akkor is, ha a belét is kidolgoztatta. Minden egyes nap.

Nem gonoszságból, nem úgy, ahogy korábban, hanem azért, hogy bizonyítsa az igazát: az ellenségei sem lesznek hozzá könyörületesek. Ha leáll, ha az ereje gyengül, akkor a halál fia.

Így előfordult, hogy egy szélfuvallattal belelökte a sárba, a patakba vagy a fűbe. De ő felállt és lángnyilakat szórt. A pajzsa volt most a legerősebb szövetségese. Újra és újra, éhesen, kimerülten, esőtől, ködtől, verejtéktől ázva. Addig gyakoroltak, míg a védekezés már ösztönből ment, míg egyszerre tudott lángnyilakat és tőröket hajigálni, míg ő terítette le Rowant a földre. Mindig volt mit tanulni, a tűzzel élt, lélegzett és a tűzről álmodott.

Az álmai azonban néha egy tengerentúli birodalomban élő barna szemű fiúról szóltak. Néha felébredt, és a meleg férfitest felé nyúlt maga mellett, csak azért, hogy rájöjjön, az nem a kapitány, és a történtek után soha többé nem fog Chaol mellett feküdni. És amikor erre gondolt, akkor még a lélegzetvétel is fájt.

Nem volt benne semmi romantikus, hogy egy ágyban aludtak Rowannel. Mindketten megmaradtak a saját oldalukon. Az pedig végképp nélkülözött minden romantikát, amikor odaértek, ahol a holttest hevert, és Celaena a nagy meleg miatt levette az ingét. Fehérneműben állva a bőrét szinte harapta a csodásan hűs tengeri levegő, és még Rowan is kigombolta a vastag kabátját, amikor óvatosan megközelítették a helyszínt.

– Én most biztosan érzem a szagát – mondta Celaena lihegve. A nap járásából ítélve kevesebb, mint három óra alatt érték el a helyszínt. Még soha nem tett meg ilyen gyorsan ekkora utat, köszönhetően a tündéralaknak, amiben most már az edzéseit is végezte.

– Ez a test régebb óta rohad itt, mint a három nappal ezelőtti féltündér.

Celaena tudott volna mit mondani, de inkább lenyelte a válaszát. Hiába bukkantak egy másik féltündér holttestére is, Rowan azt nem engedte, hogy megnézze, mert neki egész nap gyakorolnia kellett, míg ő a helyszínre repült. De ma reggel látta, milyen tűz lobog a szemében és engedett.

Celaena óvatosan lépdelt a tűlevélszőnyegen, és a harcra vagy a támadóra utaló jeleket keresett. A talaj fel volt túrva, és a gyorsfolyású patak ellenére legyek zümmögtek egy kisebb kő mögül kikandikáló valami körül, ami ruhakupacnak tűnt.

Rowan káromkodott, halkan és ízesen, az alkarjával eltakarta az orrát és a száját, amikor nekiállt a maradványokat tüzetesebben is szemügyre venni. A féltündér arca eltorzult a rémülettől. Celaena talán ugyanezt tette volna, most viszont... most viszont...

Egy másik szagot is érzett. Nem volt olyan erős, mint az első helyszínen, de érezte. Próbálta elfojtani az emléket, ami a szag hatására fel akart támadni benne, az emlék, ami leterítette azon a napon a sírhalmoknál.

– Tudja, hogy figyeljük – mondta. – Féltündérekre vadászik. Vagy üzenni akar valamit, vagy csak... jó ízük van. De... – Maga elé képzelte a térképet Rowan szobájában, ami részletesen ábrázolta azt a nagy kiterjedésű területet, ahol a holttesteket találták, és összerezzent. – Mi van akkor, ha több elkövető is van? – Rowan felvont szemöldökkel nézett vissza rá. Elhallgatott, és óvatosan, hogy ne zavarja össze a nyomokat, odament hozzá a holttest mellé. A gyomra felfordult, és mintha már epét érzett volna a torkában, de a rémületnek útját állta egy jégfallal, amit még a tüze sem tudott megolvasztani. – Te pokolian öreg vagy – mondta. – Biztosan eszedbe jutott, hogy többen vannak, tekintve, hogy mekkora a terület. De mi van akkor, ha nem is az a lény felelős ezekért a gyilkosságokért, amelyiket a sírhalmoknál láttunk?

Rowan hunyorgott, de biccentett. Celaena tanulmányozta a beesett arcot, az elszakított ruhákat.

A ruhái elszakadtak, a tenyerén mintha kis vágások lettek volna, mintha belevájta volna a körmeit. A többihez alig nyúltak, de ez...

– Rowan! – Elhessegette a legyeket. – Rowan, mondd már meg, hogy mi ez az egész!

Újabb cifra káromkodás. A tündér lekuporodott, és a tőrével visszatolt egy kis elszakított ruhadarabot a gallérnál.

– Ez a férfi...

– Harcolt. Harcolt ellene. Nem úgy, mint a többi, a jelentések szerint.

Annyira bűzlött, hogy majdnem térdre esett tőle. Leguggolt az oszló kéz és alkar mellé, ami valahogy belülről zsugorodott és aszalódott. Rowan tőréért nyúlt, mert még mindig nem volt sajátja. A tündér kicsit habozva nézett fel.

De csak ma délutánra, úgy tűnt, ezt morogja, amikor a markolatát a tenyerébe nyomta.

Celaena elvette a tőrt. Tudom, tudom, hogy még nem érdemeltem ki, hogy visszakapjam a fegyvereimet. Ne szívd fel annyira magad!

Szótlan beszélgetésüket megszakítva visszafordult a hullához. Rowan válaszképp csak mordult egyet. Celaena most a legkevésbé sem vágyott egy összezördülésre, még akkor sem, ha ez lett az egyik kedvenc elfoglaltsága.

Valami annyira ismerősnek tűnt az egészben. Amennyire csak tudta óvatosan, gyengéden, tisztelettel, a tőr hegyét végighúzta a férfi töredezett, koszos körmei alatt, aztán az egészet a saját kézfejére kente. Koszos, fekete... fekete...

– Mi az ördög ez? – erősködött Rowan, aki mellette térdelt és megszagolta a kinyújtott kezét. Visszahőkölt, és felmordult. – Ez nem kosz.

Nem, nem az. Feketébb volt az éjszakánál, és ezt a bűzt annál az obszidiánfekete, olajos vértócsánál érezte először, a könyvtár alatti katakombákban. Kicsit más, mint az itt terjengő borzalmas szag, de hasonló. Annyira hasonló.

– Ez lehetetlen – mondta és talpra ugrott. – Ez... ez... ez... – Járkált, szinte csak azért, hogy ne reszkessen. – Tévedek. Biztos, hogy tévedek.

Annyi cella volt abban az elfeledett tömlöcben a könyvtár alatt, a király rémkövekből épült óratornya alatt. A lénynek, akivel ott találkozott, emberi szíve volt. Azért hagyhatták ott, mert félresikerült.

Mi van akkor, ha a jól sikerült alanyokat valahová elszállították? Mi van akkor, ha... már elkészültek?

– Beszélj már! – mordult fel Rowan, alig lehetett érteni, hogy mit mond, úgy tűnt, alig tudja kontrollálni gyilkos ösztönét az erdőkben leselkedő fenyegetéssel szemben.

Celaena meg akarta törölni a szemét, de rájött, hogy valami maradt az ujján, és bele akarta törölni az ingébe. Ekkor észrevette, hogy nincs rajta ing, csak a fehér kötés a melle körül, és hogy teljesen át van fagyva. A patakhoz sietett, hogy lesikálja a rászáradt fekete vért, de még azt is gyűlölte, hogy a nyoma benne marad a vízben és a világban. Ezután gyorsan, halkan elmesélt mindent Rowannek a könyvtárban lévő lényről és a rémkulcsokról. Elmondta, hogy szerinte Maeve elhallgatta azt az információt, hogy hogyan lehet elpusztítani az erőt. Ezt az erőt a király teremtésre használja, olyan embereket keresve, akiknek a vérében mágia van. Ők lesznek ennek a dolognak a gazdatestjei.

Meleg fuvallat vette körül, felmelegítette a csontjait és a vérét, megerősítette őt.

– Hogy került ide? – kérdezte Rowan, a vonásain most jeges nyugalom uralkodott.

– Nem tudom. Remélem, hogy tévedek. De ez a szag, amíg csak élek, soha nem fogom elfelejteni. Olyan, mintha belülről rohadna, a lényének veleje pusztult volna el.

– De valamennyire képes maradt a gondolkodásra. Akármi is ez, képes gondolkodni, ha ő dobálja szét a testeket.

Próbált nyelni, kétszer is, de teljesen ki volt száradva a szája.

– A féltündérek... kiváló gazdatestek lehetnek. Sokan képesek használni a mágiájukat, és Wendlynben vagy Doranellében senki nem törődik azzal, hogy élnek-e vagy halnak. De ha túszul akarja őket ejteni, akkor miért öli meg őket?

– Talán nem voltak kompatibilisek. És ha nem azok, akkor mi másra lehetne őket használni, mint hogy szárazra szívja őket?

– De mi értelme annak, hogy olyan helyen hagyja a tetemeket, ahol megtaláljuk őket? Hogy riadalmat keltsen?

Rowan a fogát csikorgatta. Bejárta a területet, megvizsgálta a talajt, a lakat, a sziklákat.

– Égesd el a testet, Aelin! – Levette az övét és a tőrnek a tokját, amit Celaena továbbra is a kezében lóbált, és odadobta neki. Elkapta. – Vadászni megyünk.

Nem találtak semmit, hiába váltott Rowan alakot, és körözött fent a magasban. Alkonyatkor a terület legnagyobb, legsűrűbb lombú fájára másztak fel. Egy hatalmas ágra kuporodtak, összebújtak, mivel Celaena még egy pislákoló lángocskát sem gyújthatott.

Amikor a körülményekre panaszkodott, Rowan felhívta rá a figyelmét, hogy az égen nem világít a hold, és az erdőben a vérfarkasoknál rosszabb lények is mászkálnak. Erre befogta a száját, majd Rowan arra kérte, hogy meséljen még neki arról a könyvtárbeli lényről, mondjon el minden részletet, mik lehetnek a gyengéi vagy az erősségei.

Miután befejezte a mondókáját, Rowan előhúzta az egyik hosszú kését, ami csak töredéke volt elképesztő fegyverarzenáljának, és elkezdte tisztogatni. Celaenának elég kifinomultak voltak az érzékszervei ahhoz, hogy a csillagfényben ki tudja venni az acélt, a kezeit, és a mozgó izmokat a vállában, ahogy törölgette a pengét, ő maga is egy gyönyörű fegyver volt, évszázadok óta tartó könyörtelen edzés és hadakozás formálták ilyenné.

– Gondolod, hogy tévedek? – kérdezte, amikor Rowan eltette a fegyvert és a ruhája alá rejtett másik késért nyúlt. Az elsőhöz hasonlóan ez sem volt piszkos, de Celaena ezt most nem akarta szóba hozni. – Tudod, a lénnyel kapcsolatban.

Rowan kibújt az ingéből, hogy jobban hozzáférjen a testére erősített fegyverekhez. Láthatóvá vált sebhelyekkel teli, széles, izmos háta. Nagyszerűen nézett ki, Celaena lelkében egy veleszületetten nőies rész elismeréssel adózott neki. Nem bánta, hogy félmeztelen. Rowan már minden porcikáját látta. Feltételezte, a barátjának sincs olyan testrésze, ami túl nagy meglepetést okozna neki, Chaolnak hála. De most inkább nem gondolt Chaolra, amikor végre kiegyensúlyozottnak érzi magát, jól van és képes tisztán gondolkodni.

– Egy ravasz és veszélyes ragadozóval van dolgunk, függetlenül attól, hogy honnan jön vagy hány van belőle – szólt Rowan. Azt a kis tőrt tisztogatta, amit a mellkasára szíjazva viselt. Celaena követte a tetoválása vonalát le az arcán, nyakán, vállain és a karján. Micsoda kemény, brutális rajzolat! Vajon Chaol arcán begyógyultak a hegek, vagy ott maradtak emlékeztetőül, hogy mit tett vele? – Ha tévedsz, azt áldásnak fogom tartani.

Celaena a fatörzsnek dőlt. Már kétszer is eszébe jutott Chaol. Arra gondolt, hogy biztosan teljesen ki van merülve, mert a másik lehetőség az volt, hogy csak egyszerűen még nyomorúságosabban akarja érezni magát.

Nem akarta tudni, hogy Chaol mit csinált ezekben a hónapokban, vagy hogy mit gondol róla. Ha eladta az ő múltjára vonatkozó információt a királynak, akkor az is lehet, a király küldte ezt a lényt a nyakára, hogy kapja el. És Dorian, te jó ég, annyira belemerült a saját nyomorába, hogy alig gondolt rá. Vajon meg tudta őrizni a titkát, hogy mágikus erővel rendelkezik? Imádkozott érte, hogy biztonságban legyen. Míg ő gyötrő gondolataiba merült, Rowan el is készült a fegyvereivel, aztán elővette a vizes kulacsot, és leöblítette a kezét, nyakát, mellkasát. Celaena oldalról nézte, ahogy a víz a csillagok fényében csillog a bőrén. Nagy szerencse volt, hogy Rowan sem érdeklődött úgy iránta. Mert amilyen kis buta és meggondolatlan, a Chaol-probléma megoldását is láthatta volna a Rowannel való ágybabújásban.

Még mindig hatalmas űr tátongott a szívében, és egyre csak nőtt benne, mert senki sem tudta betölteni. Még az sem segítene rajta, ha Rowant az ágyába vinné. Voltak napok, amikor az ametisztköves gyűrűt érezte a legértékesebb tulajdonának, máskor csak arra figyelt, hogy ne olvadjon el a saját maga által teremtett lángban. Talán bolond volt, hogy olyan férfiba lett szerelmes, aki a királyt szolgálja, de Chaol volt az, akire Távolvégből kiszabadulva és Sam elvesztése után szüksége volt.

De mostanában... nem tudta, hogy mire van szüksége. Mit akar. Őszintén szólva halvány fogalma nem volt arról, hogy ki az ördög is ő. Annyit tudott csak, hogy aki kikecmergett a kétségbeesés és gyász szakadékából, az nem ugyanaz a személy, mint aki belezuhant. És ez talán jó dolog volt.

Rowan felöltözött, és háttal nekitámaszkodott a fatörzsnek. A teste meleg és szilárd volt az övéhez képest. Üldögéltek egy darabig a sötétben, majd Celaena halkan megszólalt:

– Egyszer azt mondtad, hogy ha megtalálod a párod, akkor képtelen lennél fizikailag bántani őt. Akkor már inkább magadat bántanád.

– Igen, miért?

– Én megpróbáltam megölni. Szétkarmoltam az arcát, aztán egy tőrt szegeztem a szívének, mert azt hittem, hogy ő a felelős Nehemia haláláért. Megöltem volna, ha valaki nem állít meg. Ha Chaol az igazi párom lett volna, akkor képtelen lettem volna erre, nem?

Rowan hosszasan hallgatott.

– Tíz évig nem öltötted magadra a tündér alakodat, így az is lehet, hogy az ösztöneid nem tudtak megerősödni. Néha egy pár együtt lehet intim kapcsolatban, és csak később jön létre a valódi kötelék.

– Felesleges dolog reménykedni a ragaszkodásban.

– Akarod tudni az igazságot?

Celaena az állát a tunikájába mélyesztette, behunyta a szemét és így felelt:

– Ma még nem.