26.

FEJEZET

CHAOL A SÍRKAMRÁBAN TÖRTÉNT TALÁLKOZÁSUK ÓTA nem látta sem a tábornokot, sem a herceget, és nem is hallott róluk. Az emberei szerint a herceg a gyógyítók katakombájában töltötte az idejét, és ott az egyik fiatal nőnek udvarolt. Chaol gyűlölte magát érte, de a lelke mélyén megkönnyebbülést érzett, hogy Dorian legalább beszél valakivel.

Volt értelme összeveszni vele. A herceg saját érdekében, még akkor is, ha soha nem bocsát meg neki. Celaenáért is megérte, még akkor is, ha soha nem jön vissza, még akkor is, ha azt kívánja, hogy maradjon Celaena, és ne Aelin legyen...

Aedionnal csak egy hét elteltével tudott sort keríteni egy újabb találkozóra, hogy megszerezze azt az információt, amit nem közölt vele, amikor Dorian megzavarta a beszélgetésüket. Ha ő ilyen könnyen rajtuk tudott ütni, akkor a sírkamra mégsem a legjobb találkozóhely. Volt ugyanakkor egy hely, ahol minimális kockázat mellett találkozhattak. Celaena a végrendeletében hagyta rá.

A titkos lakás a raktár tetején érintetlen volt, bár valaki szakított rá időt, hogy betakarja a díszes bútorokat. Ahogy lehúzogatta róluk a lepleket, olyan érzése volt, mintha egy kicsit többet fedezne fel Celaena Távolvég előtti életéből, bizonyítékát annak, hogy pazar ízlésének gyökerei mélyre nyúlnak vissza. Ő vette ezt a lakást, egyszer el is mondta, hogy azért, hogy valahol egyedül lehessen, legyen egy helye az orgyilkosok búvóhelyén kívül, ahol felnevelték. Szinte mindent fillérjét erre költötte, de ahogy mondta, szüksége volt rá, arra a kis szabadságra, amit a hely biztosított neki. Rajta hagyhatta volna a bútorokon a lepleket, talán rajtuk kellett volna hagynia, de... kíváncsi volt.

A lakás két hálószobából állt, külön fürdőszobákkal és egy konyhával. A nagyszobában egy puha heverő terpeszkedett a faragott márványkandalló előtt, a hatást két nagyméretű bársony karosszék fokozta. A szoba másik felét egy tölgyfa ebédlőasztal foglalta el, nyolc személynek is elegendő hellyel. A terítéket még nem vették le: a porcelántányérok és ezüst evőeszközök már régen megfakultak. Ez volt az egyetlen bizonyítéka, hogy a lakás már jó ideje érintetlen, amióta valaki, talán Arobynn Hamel lepecsételtette.

Arobynn Hamel, az orgyilkosok királya. Chaol a fogát csikorgatta, amikor végre elpakolta az összes fehér leplet az előszobaszekrénybe. Az elmúlt napokban sokat töprengett Celaena régi mesteréről. Arobynn okosan összerakta a képet, amikor egy majdnem vízbe fúlt árvára bukkant, közvetlenül azután, hogy Terrasen hercegnőjének nyoma veszett, de a holtteste nem került elő a félig befagyott Florine folyóból.

Ha Arobynn tudott minderről és ezt tette vele... Lelki szemei előtt felvillant Celaena csuklóján a heg. Saját kezűleg törte el. Számtalan más brutális tettéről biztosan csak nem számolt be neki. És a legrosszabb közülük, a legeslegrosszabb...

Soha nem faggatta, hogy miért, de amikor bajnoknak nevezték ki, az első célja nem az volt, hogy felkutassa a mesterét és miszlikbe aprítsa azért, amit a kedvesével, Sam Cortlanddel tett. Samet Arobynn parancsára kínozták és ölték meg, aztán pedig csapdát állított a lánynak, amivel Távolvégbe juttatta őt. Arobynn biztosan számolt azzal, hogy egyszer visszaszerzi a lányt, ezért hagyta a lakást érintetlenül. Biztosan azt akarta, hogy rohadjon meg Távolvégben, majd elhatározta, hogy felszabadítja, ő meg örökké hű szolgájaként visszakullogott hozzá.

Joga volt hozzá, mondta Chaol magának. Joga volt ahhoz, hogy eldöntse, mikor és hogyan öli meg Arobynnt. Ehhez Aedionnak is joga van. Még a két terraseni lordnak is több joga van Arobynn fejéhez, mint neki. De ha ő egyszer találkozna vele, akkor nem biztos, hogy uralkodni tudna magán.

A rozoga falépcső a bejárati ajtónál megnyikordult, mire egy szempillantás alatt megragadta a kardja markolatát. Aztán halk, kettős füttyentés hallatszott, mire leheletnyit megnyugodott és visszafüttyögött. Kardját azért nem tette vissza a hüvelyébe. Aedion lépett be az ajtón, kivont karddal.

– Kíváncsi voltam, vajon egyedül leszel itt, vagy egy csapat árnyékban lapuló katonával vársz rám – szólt Aedion üdvözlésképpen és eltette a kardját.

Chaol ránézett:

– Én is így voltam vele.

Aedion beljebb lépett a lakásban, vad arcán óvatosság, csodálkozás és bánat váltakoztak. Chaolnak úgy tűnt, hogy Aedion most, ebben a lakásban látja először elveszett unokatestvérének egy darabkáját. Ezek az ő dolgai voltak. Mindent ő válogatott össze, a kandallópárkányt díszítő szobrocskáktól kezdve a konyha foltos, összekarcolt, öreg parasztasztalán lévő zöld szalvétákig.

Aedion megállt a szoba közepén, és alaposan szemügyre vett mindent. Talán meg akart győződni róla, hogy valóban kettesben vannak... Chaol motyogott valamit, hogy ki kell mennie a fürdőbe és egyedül hagyta, mert látta rajta, hogy arra van szüksége.

Ez tehát az ő lakása. Függetlenül attól, hogy a múltját elfogadta vagy gyűlölte, az ebédlőasztalt Terrasen királyi színeivel, zölddel és ezüsttel díszítette. Egyedül az asztal és a kandallópárkány szarvas szobrocskái bizonyították valamelyest, hogy talán emlékszik. Talán a szívén viseli a múltját.

Egyébként minden kényelmes, ízléses volt, mintha a lakás valóban csak a pihenést szolgálná, és a kandalló mellett töltött kellemes éjszakákra lenne kitalálva. És olyan sok könyv hevert mindenfelé, a polcokon, a heverő melletti kis asztalon, a nagy karosszék mellett kupacokban, a plafonig érő befüggönyözött ablakok előtt. Az ablakok a nagyszoba egész falát betöltötték.

Okos. Jó nevelést kapott. Művelt, legalábbis a lakásban található kis csecsebecsék alapján. Az egész királyságból látott tárgyakat, mintha mindenhonnan hozott volna valamit. A szoba a kalandjai térképe, egy teljesen új ember térképe volt. Aelin élt. Élt, látott és csinált dolgokat.

A konyha kicsinek, de otthonosnak tűnt és... Te jó ég! Hűtődoboza is van! A kapitány említette, hogy hírhedt orgyilkos, de azt nem, hogy gazdag. Az egész vérdíj, az összes tárgy itt csak azt bizonyítja, hogy a lány mi mindent veszített el. Mert ő nem tudta megvédeni.

Gyilkos lett. Átkozottul jó gyilkos, a lakása legalábbis erre utal. A hálószobája még extravagánsabb benyomást keltett. A hatalmas baldachinos ágy matraca úgy nézett ki, mint egy felhő, és a szomszédos márványcsempéjű fürdőszobába be volt vezetve a víz.

Nos, a ruhatára nem jelzett változást. Az unokahúga mindig is odavolt a csinos ruhákért. Kihúzott egy mélykék tunikát, a hajtókája körül aranyhímzéssel, a gombok csillogtak a fali gyertyatartókról sugárzó fényben. Női méretek. És az egész lakásban érződő illat is egy nőhöz tartozott, annyira hasonlított ahhoz, amire még gyerekkorából emlékezett, de amit már titkokba és titkos mosolyokba csomagoltak. Lehetetlen volt tündérérzékei számára, hogy ne vegye észre, és ne reagáljon rá.

A gardróbszoba falának dőlt, a köntösöket és a már porlepte ékszereket nézte. Nem akart azon töprengeni, hogy vele mit tettek a múltban, hány embert tett ő tönkre, hány csatából távozott idegen vérrel borítva. Úgy érezte, hogy azon a napon veszített el mindent, amikor Aelin meghalt. Megérdemelte a büntetést, amiért csúfos kudarcot vallott. De Aelin...

Beletúrt a hajába, és visszament a nagyszobába. Aelin vissza fog jönni Wendlynből, nem számít, hogy mit hisz a kapitány. Aelin vissza fog jönni, és ha visszajött... Aedion minden lélegzetvételével úgy érezte, hogy az itt terjengő illat egyre szorosabban öleli a szívét és a lelkét. Ha visszajön, akkor soha nem engedi elmenni.

Aedion lehuppant az egyik karosszékbe a tűz elé.

– Nos, azt hiszem, eleget vártam, hogy végre elmondd, amit a mágiáról tudsz. Remélem, megérte várnom – szólt Chaol.

– Függetlenül attól, amit tudok, nem szabadna a mágiára építeni a fő védekezési vagy akcióterved.

– Láttam, hogy a királynőd a mágiájával képes volt a földet kettéhasítani. Mondd, hogy ez nem fordítaná meg az eseményeket egy csatában. Mondd, hogy neked erre nem lenne szükséged, sem más, hozzá hasonló emberekre.

– Ő soha nem fog az ilyen csatáknak még a közelébe se menni – fújtatott Aedion halkan.

Ebben Chaol komolyan kételkedett, de kívánta, hogy legyen így. Aedionnak valószínűleg hozzá kell majd kötöznie Celaenát a trónjához, ha vissza akarja tartani attól, hogy a frontvonalban harcoljon a népével.

– Beszélj inkább!

Aedion sóhajtott és a tűzbe bámult, mint aki a távolba mered.

– A városok felégetését és a kivégzéseket már a mágia eltűnése előtt megkezdték, szóval azon a napon, amikor ez történt, azt hittem, hogy a madarak csak menekülnek a katonák elől vagy dögökre vadásznak. A király parancsára bezártak az egyik toronyszobába. Többnyire nem mertem kinézni az ablakon, mert nem akartam látni, mi zajlik a városban, de a madarak miatt akkora volt a lárma, hogy azon a napon kilestem. – A fejét csóválta. – Valami miatt felrepültek az egyik irányba, majd a másikba. Aztán kezdődött a sikoltozás. Hallottam, hogy egyesek ott helyben meghaltak, ahol éppen voltak, mintha az ütőerüket vágták volna el.

Aedion kiterítette a dohányzóasztalon a térképet, és bőrkeményedéses ujjával Orynthra mutatott.

– A madarak két hullámban repültek, az elsőben északi, észak-nyugati irányba. – Ujjával egy körülbelüli vonalat rajzolt. – A toronyból elég messzire el lehetett látni. Sok madár jött dél felől, de a közelünkben lévők többsége nem mozgott sokat. A második hullám viszont az összeset észak és kelet felé lökte, mintha valami az ország közepéből arrafelé hajtotta volna őket.

Chaol Perranthra, Terrasen második legnagyobb városára mutatott.

– Innen?

– Jóval délebbről. – Aedion arrébb tolta a kezét. – Távolvégből vagy még annál is délebbről.

– Annyira messze nem láthattál el.

– Nem, de az udvaromban a harcoló nemesek kívülről bebifláztatták velem a Tölgyváld-erdő madarainak a nevét, a hangjukkal együtt, mondván, hogy ez a vadászathoz vagy még harcban is jól jöhet. És ezek a felénk repülő madarak csak a te országodban találhatóak meg. Számolgattam őket, csak mert unatkoztam... – Újabb szünet, mintha nem akarná folytatni. – Egyébként nem emlékszem, hogy hallottam volna madarat a három déli királyságból.

Chaol egy elnagyolt vonalat húzott, Résvártól a hegyek, a Ferian-rés felé.

– Mintha valami ebbe az irányba lőtt volna ki.

– A mágia csak a második hullámnál szűnt meg. – Aedion felvonta a szemöldökét. – Te nem emlékszel arra a napra?

– Itt voltam. Ha bárkinek fájt valamije, próbálta leplezni. A mágia már évtizedek óta illegálisnak számított Adarlanban. Mire akarsz kilyukadni ezzel az egésszel?

– Nos, Murtaugh és Ren is hasonló tapasztalatokról számolt be. – A tábornok ekkor egy másik történetbe kezdett, miszerint ő, Ren és Murtaugh azt tapasztalták, mintha az állatok megzavarodtak volna, és a mágia eltűnésének napján mindannyian valaminek a kettős hullámát érezték. De ők akkor a kontinens déli részén tartózkodtak, éppen csak megérkeztek a Koponya-öbölbe.

Archer Finn csak hat hónappal később csalta őket a hazugságaival a városba, azzal, hogy Aelin újra felbukkant. Ekkor kezdtek újra a mágiára gondolni, azon tanakodtak, hogyan tudnák a királynőjükért megtörni a király hatalmát, összehasonlították a feljegyzéseiket a többi résvári lázadóéval, és ekkor vált világossá számukra, hogy a többiek is hasonló jelenségeket észleltek. Mivel teljes képet akartak, ezért találkoztak egy Sivatagföldről érkező kereskedővel is, és a xandriai származású férfi meglepően őszintén beszélt velük ahhoz képest, hogy az üzletét csempészárukra építette.

Egy aszterionkancát loptam a xandriai lordtól.

Természetesen Celaena járt Sivatagföldön is. És ott is csak a bajt kereste. Fájó szívvel bár, de Chaol elmosolyodott az emléken, amikor Aedion felidézte Murtaugh szavait a kereskedő beszámolójáról.

A mágia nem is kettő, hanem három hullámban tűnt el a sivatagban.

Az első észak felől söpört végig. A kereskedő a xandriai lorddal éppen magasan a város felett, a lord erődjében tartózkodott, amikor egyszer csak azt látta, hogy a vörös homok remegni, táncolni kezdett. A második hullám délnyugat felől úgy söpört végig rajtuk, akár a homokvihar. A végső lüktetés ugyanabból a szárazföldi forrásból jött, amire Aedion emlékezett. Másodpercekkel később a mágia eltűnt, az emberek sikoltoztak az utcákon, és a xandriai lord egy héttel később parancsot kapott rá, hogy hallgattassa el az összes ismert vagy nyilvántartott mágiahordozót a városában. Akkor a sikoltozás is megváltozott.

Aedion alattomosan rávigyorgott, amikor befejezte.

– De Murtaugh még ennél is többre jött rá. Három nap múlva találkozunk, és elmondja neked az elméletét.

Chaol felállt a székéből.

– Ez minden? Ez minden, amit tudsz? Ezzel hitegettél engem hetek óta?

– Te is többet tudsz, mint amit elmondtál, így én miért mondjak el neked mindent?

– Én egy létfontosságú, a világ rendjét megváltoztató információt mondtam el neked – sziszegte Chaol. – Te meg ilyen történetecskékkel jössz itt nekem?

Aedion szemében halálos fenyegetés villant fel.

– Hallgasd meg Rent és Murtaugh-t is. – Chaol nem akart ennyit várni, de még előtte állt két állami bankett és egy hivatalos vacsora, és mindegyiken részt kellett vennie. És a királynak még be kell számolnia róla, hogyan fogja biztosítani a védelmét ezeken az eseményeken.

Aedion egy pillanatra elhallgatott, aztán megszólalt:

– Hogy bírod ki, hogy neki dolgozz? Hogy bírsz úgy tenni, mintha nem tudnád, hogy ez a rohadék miben sántikál, mit tett ártatlan emberekkel, és azzal a nővel is, akit te állítólag szeretsz?

– Azt teszem, amit tennem kell. – Nem hitt benne, hogy Aedion meg fogja érteni.

– Áruld már el, hogy a testőrkapitány, Adarlan egyik lordja miért segít az ellenségének! Ma csak ennyit szeretnék tőled megtudni.

Mivel már annyi mindent elmondott neki, valójában azt akarta felelni, hogy átkozottul nincs kedve semmiről se beszélni. De ehelyett így válaszolt:

– Engem úgy neveltek, hogy mi hozunk békét és civilizációt a földrésznek. Amit mostanában látok, az ébresztett rá arra, hogy ez hatalmas hazugság.

– De hiszen tudtál a munkatáborokról és az öldöklésekről!

– Könnyen elhiszed a hazugságokat, ha az áldozatok közül senkit sem ismersz személyesen. – De Celaena hegei és Nehemia és az emberei, akiket lemészároltak... – Könnyű elhinni, amikor a királyod azt mondja, hogy azok az emberek Távolvégen megérdemlik a sorsukat, mert bűnözők vagy lázadók, akik ártatlan adarlani családokat akartak lemészárolni.

– És a honfitársaid közül hányán szegülnének szembe vele, ha ők is megtudnák az igazságot? Ha elgondolkodnának azon, hogy milyen lenne, ha az ő családjukat, az ő falujuk népét tennék rabszolgává vagy gyilkolnák le? Hányan állnának ki, ha tudnák, hogy a hercegük milyen hatalmat birtokol, ha a hercegük is felkelne, hogy velünk harcoljon?

Nem tudta a választ, és abban sem volt biztos, hogy tudni akarja. Dorian... nem, nem kérhet ilyet a barátjától. Nem várhatja el ezt tőle. A célja az volt, hogy őt biztonságban tudja. Nem akarta őt is belekeverni, még ha ez a barátságukba is fog kerülni. Soha.

Az elmúlt hét egyszerre volt ijesztő és csodás Dorian számára.

Ijesztő, mert két újabb személy szerzett tudomást a titkáról, és mert a mágiáját illetően egy nagyon keskeny határon egyensúlyozott, ami ráadásul napról napra egyre illékonyabbnak tűnt.

De csodálatos is volt ez a hét, mert minden délután felkereste azt a kicsi, észrevétlenül megbúvó műhelyt, amit Sorscha a katakombáknak egy mélyebben fekvő szintjén fedezett fel, és ahol senki nem bukkanhatott rájuk. Isten tudja, honnan, de könyveket vitt oda, gyógy– és egyéb növényeket, mindenféle sót és porokat. Mindennap együtt kutattak, gyakoroltak és töprengtek.

Nem létezett sok könyv az övéhez hasonló mágikus erő elfojtásáról, Sorscha azt mondta, hogy sokat elégettek. A lány úgy tekintett a mágiára, mint egy betegségre: ha meg tudná találni a megfelelő csatornákat a blokkolására, akkor kordában tudná tartani. De ha nem, hangoztatta, akkor valamilyen gyógyszerhez folyamodnak, csak hogy kicsit kiegyensúlyozottabbá tegyék. Ez egyiküknek sem tetszett igazán, bár annak tudata vigasztaló volt, hogy van választási lehetősége.

Naponta egy órát tudtak együtt tölteni. Ezalatt, függetlenül attól, hogy milyen törvényeket szegnek meg, Dorian újra önmaga lehetett. Nem sodródott, botorkált és botladozott a sötétségben, hanem úgy érezte, partot ért. Nyugodt volt. Bármit mondott el a lánynak, ő soha nem ítélkezett vagy árulta el őt. Chaol ezt egyszer megtette. Még most is, amikor a mágiája előjött, még most is látta Chaol szemében a félelmet és az árnyalatnyi undort.

– Te tudtad – kérdezte Sorscha az asztalától –, hogy mielőtt a mágia eltűnt volna, sajátos módszereket kellett arra is kitalálni, hogy megfékezzék a tehetséges fogvatartottakat?

Dorian felnézett a könyvéből; egy kerti gyógynövényekről szóló haszontalan kötetet tanulmányozott. Mielőtt a mágia eltűnt... az apja keze nyomán és az ő rémkulcsai által. Felfordult a gyomra.

– Mert arra használták a mágiájukat, hogy kijussanak a börtönből?

Sorscha a könyvébe pillantott.

– Sok régi börtönben ezért használnak nagy mennyiségben vasat, az ugyanis immunis a mágiára.

– Tudom – felelte és Sorscha felvonta a szemöldökét. Lassan kezdett magára találni a környezetében, de Dorian is megtanulta jobban értelmezni finom jelzéseit. – Amikor a mágiám először megjelent, megpróbáltam egy vasajtón keresztül bevetni, de nem igazán működött.

– Hm – Sorscha az ajkát harapdálta. Dorian most is meglepődött, hogy ez mennyire leköti a figyelmét. – De vas folyik az ereidben is. Akkor mégis hogy működik az egész?

– Azt hiszem, hogy az istenek így akarták megakadályozni, hogy túl nagy hatalomra tegyünk szert: ha a mágia túl hosszú ideig áramlik bennünk, akkor elájulunk vagy valami még rosszabb történik.

– Kíváncsi vagyok, hogy mi történne, ha növelnénk a vasat az étrendedben, mondjuk nagy mennyiségben adnánk melaszt az ételedhez. A melaszt vashiányos pácienseknek szoktuk adni, de ha neked nagyobb adagban adnánk... borzalmas íze van és veszélyes is lehet, de...

– De talán ha van belőle a szervezetemben, amikor a mágia felébred... – Grimaszolt. Felidéződött benne annak az elképesztő fájdalomnak az emléke, amikor megpróbálta tartani azt a vasajtót, de... Mégsem tudott nemet mondani neki. – Van itt belőle? Csak amennyit valami innivalóhoz hozzá lehetne adni?

Nem volt, de szerzett. Egy negyedórán belül Dorian mondott egy fohászt Silbához, és lenyelte, össze is rázkódott a borzalmas édességétől. Semmi.

Sorscha a kezében lévő zsebórára nézett. Számolt. Várta, hogy lesz-e valamilyen válaszreakció. Egy perc is eltelt. Aztán már tíz. Doriannek lassan mennie kellett, és neki is. Egy idő után csendesen így szólt:

– Próbáld meg! Próbáld meg felébreszteni! A vas már a véredben kell, hogy legyen. – Dorian behunyta a szemét, Sorscha hozzátette: – Akkor reagál, ha nyugtalan vagy dühös vagy, ha félsz vagy ha szomorú vagy. Gondolj valami olyasmire, amitől így érzed magad!

Mindenét kockára tette, a munkáját, és az életét is. Miatta, annak az embernek a fia miatt, aki parancsot adott a hadseregének a faluja elpusztítására, aztán a családja és más nemkívánatos emigránsok lekaszabolására, akik Résvárban húzták meg magukat. Nem érdemelte meg a jóságát.

Vett egy nagy levegőt. Kifújta. Sorscha nem egy olyan világot érdemelt, ami tele van bajjal, amiket ő okozott, vagy ő fog okozni minden alkalommal, amikor eljön hozzá. Mindig megérezte, ha megtetszett egy nőnek, és most is az első pillanattól tudta, hogy a lány is vonzónak találja őt. Remélte, hogy ez nem változott, de most... Gondolj valamire, ami nyugtalanít!

Minden nyugtalanította. Nyugtalanította, hogy a lány az életét kockáztatja, és hogy neki sincs más választása, mint hogy veszélybe sodorja őt. Még akkor is, ha az ágyába vinné, amit annyira akart, mégiscsak ő... a koronaherceg. Örökre az ellenségem leszel, mondta Celaena egyszer.

Nem tud elmenekülni a korona elől. Sem az apja elől, aki lefejeztetné Sorschát, máglyára vettetné, és a szélbe szóratná hamvait, ha rájönne, hogy segített neki. Az apja, akinek az elpusztításán dolgoznak a barátai. Ezért hazudtak neki, és hanyagolták őt. Mert veszélyt jelentett a számukra, Sorscha számára és...

Elképesztően erős fájdalom támadt a teste mélyén, jött fel a torkában, hogy öklendezett tőle. Egy hűvös szellő hulláma megpróbálta megcsókolni az arcát, de eltűnt, mint a köd a nap alatt, amikor a fájdalomtól összerázkódott. Előrehajolt, erősen csukva tartotta a szemét, amikor a fájdalom és a hányinger hullámai újra átsuhantak rajta. És újra.

De aztán csend lett. Kinyitotta a szemét, és Sorschát látta, az okos, állhatatos, csodálatos Sorschát, ahogy ott állt az ajkát harapdálva. A lány tett egy lépést felé, most az egyszer felé, és nem el tőle.

– Na...?

Dorian olyan gyorsan felpattant, hogy a szék feldőlt mögötte, és egy pillanattal később már a kezében tartotta a lány arcát.

– Igen – lehelte és megcsókolta. Gyorsan történt, de a lány elpirult, tágra nyílt a szeme, amikor Dorian kissé elhúzódott. Az ő szeme is tágra nyílt – átkozottak legyenek az istenek –, és a hüvelykujjával simogatta Sorscha finom arcát. Felmerült benne, hogy közelebb megy a lányhoz, mert még nem voltak elég közel.

De ő visszahúzódott, visszatért a munkájához. Mintha... mintha nem történt volna semmi, csak éppen zavarban volt egy kicsit.

– Holnap? – mormogta a lány, de közben nem nézett rá.

Alig tudta kinyögni, hogy igen, aztán kibotorkált. A lány úgy nézett rá, hogy ha nem sikerül kijutnia, akkor valószínűleg újra megcsókolja.

De az is lehet, hogy nem akarja, hogy megcsókolják.