47.

FEJEZET

CELAENA HANGTALANUL KÁROMKODVA KÉMLELTE A FÁKAT. Hova az ördögbe tűnhetett? Újra esni kezdett, de a hullaszag még mindenhol ott terjengett. Felemelte Rowan felé a hosszú tőrét, jelet kért, hogy még életben van. Muszáj, hogy így legyen, nincs más alternatíva. A penge olyan tiszta volt, hogy meglátta benne az arcát, a fákat, az eget és...

És a lényt, aki mögötte állt.

Celaena megpördült és az oldalába vágott. Az egyik penge a bordáiba fúródott, a másikkal a nyakába vágott. Ezt a mozdulatot évekig, hosszú évekig gyakorolta, olyan könnyedén ment, mint a levegővétel.

De a szörnyszülött fekete, feneketlen kút mélységű szeme a tekintetébe fúródott, mire kővé dermedt. A testében, a tudatában, a lelkében. A mágiája sercegve aludt ki.

Alig hallotta leeső pengéi tompa puffanását. Egyszerre az arcán csordogáló eső is távolinak tűnt.

A sötétség szétterjedt körülöttük, hívogatta, átölelte. Vigasztalta. A lény lehúzta a csuklyáját.

Fiatal, földöntúlian tökéletes férfiarca volt. Sötét nyakéke csillogott az esőben, Celaena halványan emlékezett rá, hogy rémkőből van. A halál istene testesült meg benne. Nem halandó ember mosolya terült szét az arcán, és nem is e világi hangon szólította meg:

– Te lány.

Kénytelen volt ránézni. Sikolyok voltak a sötétségben, sikolyok, amelyeket annyi évig elfojtott. De most hívták.

A férfi mosolya szélesebb lett, előtűntek túl fehér fogai, és a kezét nyújtotta, hogy elkapja a torkát.

Olyan gyengéd, jeges ujjai voltak, a hüvelykujjával a nyakát simogatta, a fejét oldalra billentette, hogy jobban a szemébe tudjon nézni.

– A fájdalmadnak olyan volt az íze, mint a bornak – mormogta és lényének legmélyébe kémlelt.

Szél tépte az arcát, karjait, gyomrát, és a nevét üvöltötte. De a szemében örökkévalóság és nyugalom volt, édes sötétség ígérete, és nem tudta elvonni a tekintetét. Áldott megkönnyebbülés lesz a távozás. Csak át kell adnia magát a sötétségnek, ahogy kérte. Vedd el, akarta mondani, próbálta mondani. Vegyél el mindent!

Felvillanó ezüst és acél szúrta át az őt körülvevő koromsötét fátyolt, és egy másik lény, egy agyarakból, dühből és szélből álló szörnyeteg termett ott és rángatta el. Belekarmolt, de ő jég volt... Rowan jött érte.

A tündér ráncigálta, kiáltotta a nevét, de ő nem tudta elérni, nem tudott ellenállni a lény vonzásának.

Fogak szúrtak a nyaka és válla közé, megrándult, úgy kapaszkodott a fájdalomba, mint egy kötélbe, ami kirántja a kábulat tengeréből, felfelé, felfelé...

Rowan egyik karjával szorította, a másikban a kardját tartotta. Celaena vére csepegett az álláról, ahogy hátrált a fánál meglapuló lény elől. A reggel talált holttest tehát a fájdalom miatt volt úgy összeroncsolódva. A féltündér a fizikai fájdalom révén próbált kiszabadulni, tudatni akarta a testével, hogy mi valóságos és mi nem az.

A lény nevetésszerű hangon fújtatott.

Te jó ég! A rabjává tette.

Milyen gyorsan, milyen könnyedén! Semmi esélye sem volt ellene, Rowan pedig nem támadott, mert...

Mert a sötétben még Rowan is tehetetlen volt, néhány fegyverrel egy olyan ellenség ellen, aki pengék nélkül is képes gyilkolni. Egy igazi harcos tudja, hogy mikor fújjon visszavonulót.

– Fussunk innen! – zihálta Rowan.

Újabb halk nevetés, és a lény közelebb lépett. Rowan távolabb ráncigálta Celaenát.

– Próbálkozni lehet – szólt a lény túlvilági hangon.

Ennyi elég volt neki. Kivetette a mágiáját.

Egy lángfal tűnt fel, ők pedig elrohantak. A védőpajzsába beleöntötte minden csepp akaratát, rettegését és szégyenét, és nem törődött a következményekkel. A lény sziszegett, de Celaena nem tudta, azért-e, mert a fény bántja a szemét, vagy csak ideges.

Nem érdekelte. Időt nyertek, egy teljes percet, hogy felfelé száguldjanak a fák között. Aztán csattanást hallottak maguk mögött, és a sötétség bűzös foltja úgy terült szét, mint egy pókháló.

Rowan ismerte az erdőt, tudta, hogyan rejtse el a nyomaikat, ezzel időt és távolságot nyertek. A lény követte őket, még akkor is, ha Rowan mágikus szelével fújta el a szagukat.

Mérföldeken át rohantak, Celaena már úgy érezte, minden lélegzetvétel egy üvegszilánk a tüdejében, és úgy tűnt, hogy még Rowan is fárad. Nem az erődbe mentek, nem, ezt a valamit nem fogják az erőd közelébe vezetni.

Inkább a Kambrium-hegység felé vették az irányt. A levegő egyre hűvösebb, a hegyek pedig meredekebbek lettek. Továbbra is a nyomukban volt.

– Nem fog megállni – zihálta Celaena, amikor szinte négykézláb vonszolták felfelé magukat egy iszonyatos emelkedőn. Nem sok választotta el attól, hogy térdre esve elhányja magát. – Olyan, mint egy vadászkutya, ami szagot kapott. – Az ő szagát. Lent a mélyben jött utánuk.

Rowan ezúttal nem villantotta ki a fogait, az eső lecsorgott az arcán.

– Akkor addig fárasztom, amíg holtan nem esik össze.

Villámlás világította meg a szarvasok ösvényét a hegy tetején.

– Rowan – zihálta. – Rowan, van egy ötletem.

Celaena azon gondolkodott, vajon még mindig meg akar-e halni.

Vagy talán a halál istene csak túlzottan szeret vele játszani.

Felmászott a hegyre, fel a fákhoz, amiknek a kérge le volt csupaszítva. Egy félreeső út mentén rakott magának egy vidám kis tábortüzet, és fáklyát is gyújtott. A csupasz törzsű fák között világított a fény.

Imádkozott, hogy Rowan lent a mélyben foglalja le a lényt úgy, ahogy mondta neki, vezesse körbe-körbe a tunikája szagával.

Egy nagy szikla tetejére telepedett, és egy kővel köszörülte a tőrét, a köszörűkő csikorgott. Szüntelen remegése ellenére a kés fenése közben egy szimfóniát dúdolgatott, aminek az előadására minden évben elment Résvárban, mielőtt Távolvégbe került. Odafigyelt a légzésére, számolta a perceket, kíváncsi volt, menyi ideig tud egy helyben maradni, mielőtt valami mást kell kitalálnia. Csikorgás.

Rothadó szag töltötte be az orrát, és a már amúgy is csendes erdő mozdulatlanságba dermedt.

Csikorgás. De nem a saját pengéje csikorgón, amit élesített, hanem egy másik, szinte válaszul az övére.

Szinte megkönnyebbült, és a köszörükövet még egyszer végighúzta a tőrén, majd határozottan felállt. Nem hátrált meg, amikor észrevette, hogy öten állnak a csupasz fák mögött, magasak, soványak, kezükben gonosz eszközökkel.

Rohanj sikoltotta a teste, de ő szilárdan állt. Felszegte a fejét, és a sötétségbe mosolygott.

– Örülök, hogy eljutott hozzád a meghívásom. – Hangnak vagy mozgásnak semmi jele. – Négy barátod úgy döntött, hogy meghívás nélkül jön a legutóbbi tábortüzemhez, és a dolog véget ért a számukra. De biztos vagyok benne, hogy már tudsz erről.

Még egy lény köszörülte a pengéjét, a tűz fénye megcsillant a recés fémen.

– Tündérkurva! Nem fogjuk elsietni veled, sokáig jól fogjuk érezni magunkat. Meghajolt, bár majdnem öklendezett a hullaszag miatt, és úgy integetett a fáklyájával, mintha karmesteri pálca lenne.

– Ó, remélem, hogy így lesz! – búgta.

Mielőtt körülvehettek volna, futásnak eredt.

Celaena tudta, hogy közel vannak, nem a bokrok zörgése vagy a pengék suhogása, hanem a bűzük miatt, amitől felfordult a gyomra.

A fáklyát az egyik kezében tartotta, a másikkal pedig egyensúlyozott, ahogy botladozva rohant lefelé a meredek úton, kerülgetve a sziklákat, a tüskés bokrokat és a köveket.

Nagyjából másfél mérföldre volt az a hely, ahová Rowant kérte, hogy vezesse a lényt. Őrült repülés a sötétben. A bokája és a térde lehorzsolódott, ugrált és rohant, a vérfarkasok pedig úgy közeledtek, ahogy a farkasok üldözik a szarvast.

Az a lényeg, hogy ne essen pánikba, a pániktól csak ostobaságokat csinál az ember. A pánik megöl. Egy fültépő kiáltás, egy sólyom rikoltott. Rowan pontosan ott volt, ahol megbeszélték, a király teremtménye talán egy perc lemaradásban lopakodott a bokrokon át. Ott volt a pataknál, ahol ő eldobta a fáklyáját. Ott, ahol az út megkerült egy hatalmas gömbölyű követ.

Ő másik irányba ment, nem az úton. A szél elsüvített mellette, az út irányába. Egy fa mögé lapult, kezét a szájára tette, hogy a szél ne vigye el ziháló lélegzetének a szagát.

Egy pillanat múlva egy kemény test fogta át, védőn és oltalmazón. Az öt mezítlábas alak pedig lefelé csúszkált az úton, a szag után, ami hirtelen összesürűsödött, abba a lénybe, amelyik éppen beléjük rohant.

Az arcát Rowan mellkasába nyomta. A tündér karjai olyan kemények voltak, mint a védőfalak, és a fegyverarzenálja is megnyugtatta.

A tündér megrántotta az ingujját, bökdöste, hogy másszon fel. Néhány ügyes mozdulattal felhúzta magát a fára, egy széles ágra, majdnem a fa tetején. Rowan egy pillanattal később mögötte termett, a törzsnek támaszkodva leült. Magához húzta, hátával a mellkasának támaszkodott. A tündér köré fonta a karját, és elrejtette a szagát a lent őrjöngő szörnyegetek elől.

Az ordítás egy perce kezdődött. Bégető visítozás, kiabálás és üvöltés két különbözőféle szörnytől, akik tudták, hogy eljött a haláluk, és az nem lesz szép.

A lények majd fél órán át harcoltak az esőben, a sötétben, aztán a nyomorult visítás diadalittassá vált, a földöntúli üvöltések pedig elhallgattak.

Celaena és Rowan szorosan egymáshoz bújtak, és egész éjjel nem merték lehunyni a szemüket.