3.

FEJEZET

CHAOL MÁR EGY HÓNAPJA MINDIG UGYANAZT ÁLMODTA. Minden éjjel, újra és újra, és már ébren is azt az álmot látta.

A felnyögő Archer Finnt látta, ahogy Celaena a bordái közé döfi a tőrét, bele a szívébe. A lány úgy ölelte a jóképű férfikurtizánt, akár egy szerető, de amikor átnézett Archer válla felett, a szeme halott, a tekintete üres volt.

Aztán változott az álomkép, és Chaol nem tudott sem megszólalni, sem bármit is tenni, amikor az aranybarna haj feketére sötétült és a kínlódó arc már nem Archer arca volt, hanem Doriané.

A koronaherceg teste csak rázkódott, és Celaena még erősebben szorította, majd még egyszer, utoljára megforgatta benne a tőrét és hagyta, hogy Dorian lerogyjon az alagút szürke köveire. Dorian vére már patakokban folyt, túl gyorsan. De Chaol továbbra sem tudott megmozdulni, nem tudott odamenni sem a barátjához, sem a szeretett nőhöz.

Dorian sebei megsokszorozódtak, és a vér, a rengeteg vér csak ömlött. Ismerte ezeket a sebeket. Bár a testet soha nem látta, olvasta a részletes beszámolót arról, hogy Celaena a sikátorban mit tett a gazfickó orgyilkos Grave-vel, hogyan mészárolta le Nehemia meggyilkolásáért.

Celaena leengedte a csillogó pengét, és a lehulló vércseppek a lány körül összegyűlt vértócsát fodrozták. Hátrahajtotta a fejét, és vett egy mély levegőt. Belélegezte az előtte álló halált, befogadta azt a leikébe. Bosszú és vad izgalom keveredett össze benne, amikor ellenségét lekaszabolta. Igazi ellenségét, a Havilliard Birodalmat.

Az álomkép megint változott, Chaol a lány alá szorult, ő pedig felette vonaglott, a fejét most is hátraszegte, és a vértől összefröcskölt arcára az eksztázisnak ugyanaz a kifejezése volt írva.

Ellenség. Szerető.

Királynő.

Az álomkép szertefoszlott, amikor Chaol Dorianre nézett, aki a régi asztaluknál ült mellette a Nagy Csarnokban, és választ várt tőle. Chaol összerezzent, és bocsánatkérő arcot vágott.

A koronaherceg nem viszonozta a félmosolyát, helyette halkan így szólt:

– Rá gondoltál.

Chaol beleevett a bárányraguba, de nem érezte az ízét. Dorian túl jó megfigyelő volt. És Chaolnak egy kicsit sem állt érdekében, hogy Celaenáról beszéljen. Sem Doriannel, sem mással. Az az igazság, amit róla megtudott, nemcsak a lány életét sodorhatja veszélybe, hanem másokét is.

– Az apámon járt az eszem – hazudta. – Néhány hét múlva visszatér Aniellébe, és vele kell tartanom.

Ez volt az ára annak, hogy Celaena Wendlynbe és ezáltal biztonságba kerüljön. Ehhez az apja támogatását is megkapta, ő pedig cserébe hazatér az Ezüst-tóhoz és felveszi a címét, mint Anielle örököse. Az áldozatot készséggel vállalta, mert bármire kész lett volna azért, hogy biztonságban tudja Celaenát és a titkait. Még most is, amikor már tudta, hogy kicsoda, hogy ki ő valójában. Még azok után is, hogy a lány elmondta neki az igazságot a királyról és a rémkulcsokról. Ha ez az az ár, amit meg kell fizetnie, akkor legyen.

Dorian az emelvényen álló asztal felé nézett, ahol a király és Chaol apja vacsoráztak. A koronahercegnek velük kellett volna tartania, de ő inkább Chaol társaságát választotta. Nagyon régen beszéltek utoljára, akkor is inkább vitatkoztak, miután Chaolban megszületett a döntés, hogy Celaenát Wendlynbe kell küldeni.

Dorian megértené, ha megtudná az igazságot. De nem tudhatja meg, hogy ki Celaena, vagy hogy valójában mik a király tervei. Túl nagy volt az esélye egy katasztrófának, és Dorian saját titkai is éppen eléggé életveszélyesek voltak.

– Hallottam a pletykákról, hogy elmész – szólt Dorian óvatosan. – De nem hittem, hogy igazak.

Chaol bólintott és azon töprengett, hogy mit mondhatna a barátjának.

A másik közös dolgukat még nem hozták szóba. Az is az igazság egy kis darabkája volt, ami azon az éjszakán derült ki az alagútban: Doriannek mágikus képessége van. Chaol semmit sem akart tudni erről. Ha a király ki akarja hallgatni... akkor reményei szerint ki tud tartani, ha erre bármikor is sor kerülne. Tudta, hogy a királynak az igazság kiderítésére a kínzásnál sokkal sötétebb módszerei is vannak. Így inkább nem kérdezett, és nem is hozta szóba a témát. Dorian sem.

Találkozott a tekintetük. Dorian szemében nem volt semmi kedvesség, amikor így szólt:

– Próbálkozom, Chaol.

Igyekszik, mert a bizalom megrendült közöttük, amikor Chaol nélküle tervezte kijuttatni Celaenát Adarlanból, és bár lehet, hogy Chaol ezt szégyellte, de Dorian ebben azért nem lehetett biztos.

– Tudom.

– Bármi is történt, abban teljesen biztos vagyok, hogy mi nem vagyunk ellenségek. – Dorian szája torz mosolyra húzódott.

Örökre az ellenségem leszel. Celaena ezeket a szavakat sikoltotta Chaolnak Nehemia halálának éjszakáján. Ezt kiáltotta tízévnyi meggyőződéssel és gyűlölettel, és ebben az évtizedben olyan mélyen őrizte magában a világ legnagyobb titkát, hogy teljesen más ember lett belőle.

Mert Celaena volt Aelin Ashryver Galathynius, Terrasen trónjának örököse és jog szerinti királynője.

Ez őt nemcsak Chaol, hanem Dorian halálos ellenségévé is tette. Chaol még mindig nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel. Azt sem tudta eldönteni, hogy mit jelent ez az életük szempontjából, amit a kettejük számára elképzelt. A jövő, melyről egykor álmodott, visszavonhatatlanul köddé vált.

Azon az éjszakán a katakombában a düh, a kimerültség és a szomorúság mellett meglátta a szemében a teljes közömbösséget. Látta a teljes összeomlás szélén, amikor Nehemia meghalt, és tudta, hogy mit tett megtorlásul Grave-vel. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy újra összeomolhat. A sötétség valósággal ragyogott benne, lényét végtelen mélység hasította ketté.

Nehemia halála törte össze. Chaol tudta, hogy amit ő tett, amilyen szerepet ő játszott Nehemia halálában, az szintén hozzájárult az összeomlásához. Csak imádkozni tudott, hogy a lány újra össze tudja szedni magát. Mert egy megtört, kiszámíthatatlan orgyilkosnő az egy dolog. De egy ilyen királynő...

– Úgy nézel ki, mint akiben betegség bujkál – szólt Dorian alkarjával az asztalra támaszkodva. – Mondd el, mi a baj!

Chaol tekintete újra a semmibe révedt. Egy pillanatra az egész titok súlya olyan erővel nehezedett rá, hogy már majdnem kimondta.

De a folyosón katonák tisztelegtek, visszhangzott a tisztelgésképpen a pajzsokhoz ütött kardok csörömpölése. Aedion Ashryver, Adarlan királyának hírhedt északi tábornoka és Aelin Galathynius unokatestvére lépett a Nagy Csarnokba.

A csarnok elcsendesedett, beleértve Chaol apját és a királyt is az emelvényen álló asztalnál. Aedion még a terem feléig sem ért, de Chaol már ott termett a pódium végénél.

Nem lehetett azt állítani, hogy a fiatal tábornok maga tűnt volna fenyegetőnek. Sokkal inkább az volt fenyegető, ahogyan a király asztala felé vonult. Vállig érő aranyszőke haja csillogott a fáklyák fényében, és önelégült mosollyal nézett végig az egybegyűlteken.

Kevés lett volna egyszerűen annyit mondani, hogy jóképű. A lenyűgöző találóbb lett volna. Magas volt, izmos, minden ízében olyan, ahogyan a harcosok egymás között híresztelték. Még akkor is, ha a ruházata inkább praktikus volt, Chaol megállapította, hogy könnyű vértezetének bőre finom munka, művészien részletezett kidolgozású. Széles vállára fehér farkasbundát vetett, hátára kerek pajzsot szíjazott, egy réginek látszó karddal együtt.

De az arca. És a szemei... te szent egek!

Chaol a kezét a kardjára tette, uralkodott magán, hogy vonásai semlegesek, közömbösek maradjanak, még akkor is, amikor észak farkasa elég közel lépett ahhoz, hogy akár le is kaszabolja őt.

Olyan szemei voltak, mint Celaenának, mint az Ashryvereknek. Lenyűgöző türkizkék, körülötte arany gyűrűvel, ami olyan világos volt, mint a haja. A hajuk, még a hajuk árnyalata is megegyezett.

Akár ikrek is lehettek volna, ha Aedion nem lett volna huszonnégy éves és olyan barna a Terrasen hófödte hegyeiben töltött évektől. Miért hagyta a király életben őt annyi évvel ezelőtt? Miért volt fontos neki, hogy belőle kovácsolja egyik legkegyetlenebb tábornokát? Aedion az Ashryver királyi nemzetség hercege volt, a Galathynius udvarban nevelkedett, és mégis a királyt szolgálta.

A tábornok vigyora akkor sem hervadt le az arcáról, amikor az emelvény elé lépett és olyan hanyagsággal hajolt meg, hogy Chaolban azonnal megállt az ütő.

– Felséges királyom – mondta a tábornok, azokkal az átkozottan világító szemeivel.

Chaol az emelvényre nézett, hogy a király vagy bárki más észreveszi-e a hasonlóságot, ami nemcsak Aedion halálát jelentené, de egyben az övét, Dorianét és mindenkiét, aki fontos volt neki. Az apja csak kurta, elégedett mosolyt villantott a tábornokra.

Ám a király rosszallóan nézett.

– Egy hónappal ezelőttre vártam.

Aedionnak volt képe erre vállat vonni.

– Ezer bocsánat! Az Agancs-hegységre még lecsapott egy utolsó téli vihar. Ahogy tudtam, útnak eredtem.

A csarnokban mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. Aedion vérmérséklete és pimaszsága szinte legendaszámba ment, részben ez is volt az oka, hogy a messzi északon állomásozott. Chaol mindig is bölcs dolognak tartotta, hogy távol tartják Résvártól, főleg, mert úgy tűnt, hogy egy képmutató rohadék, és Aedion légiója, a Romlás, legendásan híres volt profizmusáról és brutalitásáról. De vajon miért hívatta őt a király most a fővárosba?

Az uralkodó fogta a kupáját, és a borát lötyögtette.

– Nem tájékoztattak a légiója érkezéséről.

– Nincsenek is itt.

Chaol készült a kivégzési parancsra, és azért imádkozott, hogy ne neki kelljen végrehajtania.

– Mondtam, hogy hozza őket magával, tábornok – szólt a király.

– Én meg azt hittem, hogy az én kellemes társaságomat kívánja. – Amikor a király felmordult, Aedion így folytatta: – Nagyjából egy héten belül itt lesznek. Én sem akarok semmilyen mókából kimaradni. – Vállat vont. – Legalább nem jöttem üres kézzel. – Ujjával csettintett, és egy apród rohant be egy nagy zsákkal. – Ajándékok északról. Egy kis figyelmesség az utolsó lázadó tábortól, amit kifosztottunk. Örömét fogja lelni bennük.

A király a szemét forgatta és intett az apródnak.

– Küldje a lakosztályomba! A maga ajándékai, Aedion, sértőek egy finom társaságban. – Aedion halkan vihogott, és a király asztalánál ülők közül néhányan csatlakoztak hozzá. Ó, Aedion veszélyes terepre merészkedik! Celaenának legalább van annyi józan esze, hogy a király társaságában befogja a száját.

Figyelembe véve azokat a trófeákat, amiket a király Celaenától, a király bajnokától gyűjtött be, ez a zsák sem csupán aranyat és ékszereket rejthetett. De hogy Aedion a saját és Celaena honfitársainak a fejét és végtagjait gyűjtötte volna össze...

– Holnap tanácsülés lesz. Azt akarom, hogy maga is vegyen részt rajta, tábornok – szólt a király.

Aedion a mellkasára tett kézzel felelt:

– Az ön akarata az enyém is, felség.

Chaol uralkodott hirtelen támadt rémületén, amikor megpillantotta, hogy mi csillog Aedion ujján. Egy fekete gyűrű, ugyanolyan, mint a királyé és Perringtoné, és azoké, akiket az ellenőrzésük alatt tartottak. Ez megmagyarázta, hogy a király miért hunyt szemet az arcátlansága felett: ha úgy adódik, akkor a saját akaratát minden további nélkül rá tudja kényszeríteni.

Chaol arcvonásai akkor sem rezdültek, amikor a király őt egy kurta biccentéssel elbocsátotta. Némán meghajolt. Már nagyon vágyott vissza az asztalához, minél távolabb akart lenni a királytól, attól az embertől, aki az egész világ sorsát véres kezében tartotta. Távol az apjától, aki túl sokat tud, és a tábornoktól, aki most a tiszteletköreit rótta a csarnokban, vállon veregette a férfiakat és rákacsintott a hölgyekre.

Chaol úrrá tudott lenni a zsigereiben feltámadó irtózaton, és visszaült a székébe.

– Micsoda ajándékok! – fintorgott a herceg. – Te jó ég, hogy milyen elviselhetetlen ez az alak!

Chaol nem tiltakozott. A király fekete gyűrűje ellenére úgy tűnt, hogy Aedion önállóan gondolkodik, és nemcsak a csatamezőn viselkedik vadul és zabolátlanul. Mellette Dorian ártatlan kölyöknek tűnt, ha dorbézolásról volt szó. Chaol soha nem töltött el hosszabb időt Aedionnal, nem is akart, de Dorian már egy ideje ismerte. Azóta, hogy...

Gyerekkorukban találkoztak először, amikor Dorian és az apja Terrasenbe látogattak azokban a napokban, mielőtt a királyi családot lemészárolták. Dorian akkor találkozott először Aelinnel vagyis Celaenával is.

Jó, hogy Celaena most nincs itt, és nem látja, hogy mi lett Aedion-ból. Nem csak a gyűrű miatt. Hogy valaki a saját honfitársai ellen forduljon...

A tábornok vigyorogva a velük szemben lévő padra huppant. Mint egy zsákmányt sejtő ragadozó.

– Ti ketten ugyanennél az asztalnál ültetek, amikor utoljára láttalak benneteket. Jó látni, hogy bizonyos dolgok nem változnak.

Te jó ég, ez az arc! Celaena arca, az érme másik oldala. Ugyanaz az arrogancia, ugyanaz a kontrollálatlan düh. De míg Celaena ebbe beleroppant, úgy tűnt, Aedionban lüktet az élet. És az arcában volt valami szemtelenebb, valami sokkal keserűbb.

Dorian az asztalra könyökölt és kelletlenül elmosolyodott.

– Isten hozott, Aedion!

Aedion rá se hederítve egy sült báránycombért nyúlt, közben megcsillant a fekete gyűrűje.

– Tetszik az új heged, kapitány – mondta, és állával a Chaol arcán húzódó keskeny, fehér vonal felé bökött. A heg felé, amit Celaena ejtett rajta Nehemia halálának éjjelén, amikor megpróbálta megölni őt. Örök emlékeztetője mindannak, amit elveszített. Aedion nem állt meg: – Úgy tűnik, még nem szedtek teljesen szét. És végre kaptál egy nagyfiúknak való kardot is.

– Jó látni, hogy az a vihar nem tette borongóssá a kedélyedet – szólt Dorian.

– Amikor hetekig nincs semmi tennivaló, és az ember csak edz és az ágyasaival hancúrozik? Csoda, hogy erőt tudtam venni magamon és lejöttem a hegyekből.

– Nekem eddig nem tűnt fel, hogy erőt vettél volna magadon bármiért is, ami nem áll az érdekedben.

Halk nevetés.

– Jaj, ez a bájos Havilliard-szellemeskedés! – Aedion beletúrt az ételbe. Chaol már éppen megkérdezte volna, hogy minek ült oda hozzájuk, ha csak megszokásból és élvezetből kínozza őket, amikor a király éppen mással van elfoglalva, ám észrevette, hogy Dorian nagyon bámul valamit.

Nem egyszerűen Aedion termetét vagy vértezetét nézte, hanem az arcát, a szemét...

– Nem jössz el valamelyik partira? – fordult Chaol Aedionhoz. – Meg vagyok lepve, hogy itt lézengsz, amikor olyan jókat szórakozhatnál a városban.

– Ez most egy udvarias kérés, hogy hívjalak meg a holnapi összejövetelemre, kapitány? Meglepő. Mindig azt éreztetted, hogy felette állsz az általam látogatott partiknak. – Türkizkék szeme összeszűkült és sunyin, alattomosan Dorianre vigyorgott. – Neked viszont az utolsó parti, amit adtam, nagyon szerencsésen alakult. Vörös hajú ikrek, ha jól emlékszem.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én az ilyesmin már rég túlléptem – felelt Dorian.

Aedion újra az ételbe túrt.

– Annál több lány marad nekem.

Chaolnak ökölbe szorult a keze az asztal alatt. Celaena sem volt túl erényes az elmúlt tíz évben, de soha nem ölt meg egyetlen terraseni polgárt sem. Sőt, az ilyen megbízásokat meg is tagadta. Aedion pedig mindig is egy átkozott rohadék volt, de most... Tudja vajon, hogy mit visel az ujján? Erőszakos önteltsége, pökhendi arcátlansága ellenére tudja-e, hogy a király, amikor éppen úgy tartja kedve, rákényszerítheti az akaratát? Nem figyelmeztetheti a tábornokot, hiszen ha valóban lojális a királyhoz, akkor ezért nemcsak őt magát, de a hozzá közel állókat is megölnék.

– És mi újság Terrasenben? – érdeklődött, mert Dorian újra figyelmesesen tanulmányozni kezdte Aediont.

– Mire vagy kíváncsi? Hogy jól tápláltak vagyunk-e egy brutális tél után? Hogy nem vesztek-e oda sokan betegségekben? – Aedion horkantott egyet. – Szerintem mindig élvezetes lázadók után vadászni, ha egyszer már belekóstoltál. Remélem, őfelsége délre hívja a Romlást, hogy végre adjon nekik valami izgalmas feladatot.

– Amikor vízért nyúlt, Chaol futó pillantást vetett a kardja markolatára. A tompa fényű fémet horpadások és karcolások díszítették, a gombja repedezett, lekerekített szarv volt. Milyen egyszerű, sima kardja van Erilea egyik legnagyobb harcosának!

– Orynth kardja – szólt Aedion kimérten. – Őfelsége ajándéka volt az első győzelmem alkalmából.

Mindenki ismerte ezt a kardot. A terraseni királyi család örökségéhez tartozott, uralkodóról uralkodóra szállt. Jog szerint Celaenát illette meg, mert az ő apjáé volt. Aedion kezében ez a kard Celaena és családja arculcsapása volt, különösen annak fényében, hogy mit tett a karddal és kiknek az életét oltotta ki vele.

– Meg vagyok lepve, hogy ilyen érzelgős vagy – szólt Dorian.

– A szimbólumoknak ereje van, herceg – vetette oda Aedion szúrós tekintettel. Celaena is így szokott nézni, dacosan, kihívóan. – Meg lennél lepve, ha tapasztalnád, hogy ez a kard micsoda hatalmat gyakorol északon, mennyire meg tudja győzni az embereket arról, hogy ne szövögessenek vakmerő és meggondolatlan terveket.

Celaena képességei és agyafúrtsága talán nem voltak szokatlanok a nemzetségében. De Aedion egy Ashryver volt, nem Galathynius, azaz a dédanyja Mab, vagyis a három tündérkirálynő egyike volt, akit a mai generációk istennővé emeltek és Diánának, a vadászat istennőjének neveztek át. Chaol nagyot nyelt.

Elhallgattak, pattanásig feszült köztük a csend.

– Valami gond van kettőtök közt? – kérdezte Aedion, a sült combba harapva. – Hadd találjam ki: egy nő miatt? Netalán a király bajnoka miatt? Úgy hírlik, hogy... érdekes egy lány. Ezért komolyodtál meg, hercegecském? – Elnézett a teremben. – Azt hiszem, szeretnék találkozni vele.

Chaol alig tudta megállni, hogy ne markolja meg a kardját.

– Nincs itt.

Aedion nem rá, hanem Dorianre nézett kegyetlen mosollyal.

– De kár! Talán engem is meg tudott volna győzni arról, hogy komolyodjak meg.

– Válogasd meg a szavaidat! – mordult rá Chaol. Lehet, hogy nevetett volna, ha nem akarja annyira megfojtani. Dorian csak dobolt az ujjaival az asztalon. – Mutass némi tiszteletet!

Aedion csak nevetgélt és befejezte a bárányt.

– Őfelsége hű szolgája vagyok, és voltam is mindig. – Az Ashryver szemek újra Dorianen állapodtak meg. – Lehet, egy napon a te kurvád is leszek.

– Már ha megéled azt a napot – dünnyögte Dorian.

Aedion folytatta az evést, de Chaol még így is azt érezte, hogy szinte folyamatosan rájuk szegeződik a tekintete.

– Azt híresztelik, hogy a közelmúltban itt egy boszorkányklán királynője gyilkosság áldozata lett – vetette oda Aedion szinte mellékesen. – Eltűnt, bár a helyszín azt sejtette, hogy pokoli küzdelmet vívott.

– Miért érdekel ez téged? – kérdezte Dorian élesen.

– Úgy érzem, kötelességem tudni arról, ha a birodalomban a hatalom birtokosait eléri a végzetük.

Chaol hátán végigfutott a hideg. Nem tudott sok mindent a boszorkányokról. Celaena mesélt neki néhány történetet, és ő mindig csak remélni tudta, hogy a lány ilyenkor túlzásokba esett. De Dorian arcán valamilyen furcsa félelem árnyéka futott végig.

– Ez az ügy nem tartozik rád – szólt Chaol előrehajolva.

Aedion ezúttal sem méltatta figyelemre, és a hercegre kacsintott.

Dorian orrlyukai kitágultak, ez volt az egyetlen jele a felszín alatt háborgó haragnak. És az, hogy megváltozott a teremben a levegő, élénkebb lett. Mágikus.

Chaol a barátja vállára tette a kezét.

– Mennünk kell, elkésünk – hazudta, de Dorian megértette a jelzést. El kell innen ráncigálnia Doriant, és meg kell próbálnia megfékezni azt a hatalmas erejű vihart, ami érlelődött. – Jó pihenést, Aedion! – Dorian nem szólt egy szót sem, zafírkék szeme szinte befagyott.

– Ne felejtsd el a holnapi bulit Résvárban, ha egy kis nosztalgiázásra vágysz, herceg! – szólt Aedion vigyorogva. Ó, a tábornok pontosan tudta, hogy mely gombokat kell megnyomnia, és fütyült rá, hogy milyen felfordulást okoz ezzel. Ez tette őt veszélyessé, halálossá.

Különösen, hogy az ügy Doriant és a mágiáját is érintette. Chaol külön odafigyelt rá, hogy jó éjszakát kívánjon az embereinek, és lazának, gondtalannak tűnjön, amikor áthaladtak az ebédlőn. Aedion Ashryver éppen elkerülte, hogy Résvárban belefusson rég elvesztett unokahúgába.

Ha tudná, hogy Aelin életben van, ha tudná, mi lett belőle, vagy hogy mit tudott meg a király titkos hatalmáról, akkor vajon mellé állna vagy elpusztítaná? Az eddigi tevékenysége, az általa viselt gyűrű alapján ítélve... Chaol minél távolabb akarta tudni a tábornokot Celaenától. És Terrasentől.

Arra azért kíváncsi lett volna, hogy mennyi vér fog folyni, ha Celaena megtudja, mit tett az unokatestvére.

Chaol és Dorian a hercegi toronyhoz vezető út nagy részét hallgatásba burkolózva tette meg. Amikor egy üres folyosóra fordulva megbizonyosodtak afelől, hogy senki sem hallja őket, Dorian megszólalt:

– Ne avatkozz közbe máskor, nincs szükségem rá!

– Aedion egy rohadék – mordult fel Chaol. Itt befejezhették volna a társalgást, és a lelke mélyén hajlott is volna erre, de erőt vett magán és folytatta: – Aggódtam, hogy elveszted a fejed. Ahogy ez már a katakombában is megtörtént. – Nagyot sóhajtott. – Jól vagy? Minden rendben?

– Hol jobban, hol rosszabbul. Úgy tűnik, hogy a bosszúság vagy a félelem felszítja a mágiát.

Arra a folyosóra léptek, aminek a végén a Dorian tornyába vezető boltíves faajtó állt, de Chaol megállt, és a kezét barátja vállára tette.

– Nem kell részletezned – mormogta, hogy a Dorian ajtajánál álló őrök ne hallják. – Nem akarom, hogy fel lehessen használni ellened azokat az információkat, amiket tudok rólad. Tudom, hogy követtem el hibákat, Dorian, hidd el, tudom jól. De mindig arra törekedtem és most is arra törekszem, hogy megvédjelek.

Dorian egy hosszú pillanatig csak nézte, kissé oldalra billentett fejjel. Chaol pont olyan nyomorultul nézhetett ki, ahogy érezte magát, mert a herceg hangja szinte gyengéden csengett, amikor megszólalt:

– Valójában miért küldted Wendlynbe?

Erős, nyers és borotvaéles fájdalom hasított belé. De akármennyire is égett a vágytól, hogy beszéljen a herceggel Celaenáról, és megossza a titkait, hogy betöltse a benne tátongó hiányt, nem tehette. Ezért csak ennyit mondott:

– Azért küldtem el, hogy megtegye, amit meg kell tennie.

Ezután visszaindult a folyosón. Dorian nem szólt utána.