60.

FEJEZET

MAEVE, ROWAN ÉS A BARÁTAI SEM ÉGTEK, bár a barátok pajzsát Celaena játszi könnyedséggel átszakította. De a folyó körülöttük gőzölgött. A palotában kiáltozás támadt, és a városban is, amikor a láng, ami bár nem égetett, és nem tett kárt semmiben, mindent elárasztott. Az egész szigetet futótűz borította.

Maeve felállt és lesétált az emelvényről. Celaena még több hőt engedett a lángjába szivárogni, ami melegítette Maeve bőrét, miközben ő közeledett hozzá. A tágra nyílt szemű Rowant barátai támogatták, a vére a köveken sistergett.

– Te akartad, hogy bemutatót tartsak – szólt Celaena halkan. Az izzadság csurgott a hátán, de tiszta erejéből kapaszkodott a mágiájába. – Egyetlen gondolatomba kerül, és ég az egész városod.

– Kőből van – vetette oda Maeve.

Celaena mosolygott.

– Az embereid nem.

Maeve orrlyukai finoman kitágultak.

– Ártatlan embereket ölnél, Aelin? Bár évekig ezt csináltad, ugye?

A lány mosolya nem hervadt le az arcáról.

– Tegyél velem próbát! Csak próbálj nyomás alá helyezni, nénikém és győződj meg róla, hogy mi lesz az eredménye! Ezt akartad, nem? Nem miattam, hogy tudjam kezelni a mágiámat, hanem miattad, hogy megtudd, mekkora a hatalmam. Nem arra voltál kiváncsi, hogy a testvéred véréből mennyi folyik az ereimben, hiszen már a kezdetektől fogva tudtad, hogy Mab hatalmából vajmi kevéssel rendelkezem. Te azt akartad tudni, hogy Brannontól mit örököltem.

A lángok felcsaptak, az emberek egyre hangosabban kiáltoztak, nem fájdalmukban, hanem rémületükben. A lángok senkiben nem tesznek kárt, amíg ő így akarja. Érezte, hogy mások mágiája harcol az övével, lyukakat szakít bele. A verandát körülnyaláboló tűz erősen lobogott.

– Soha nem adtad oda a kulcsokat Brannonnak. És nem tartottál Brannonnal és Athrillel, hogy visszaszerezd a valgoktól a kulcsokat – folytatta. Tűzkorona lobogott a fején. – Magadnak akartad ellopni, és meg akartad tartani őket. Amikor Brannon és Athril erre rájöttek, harcba szálltak ellened. Athril pedig... – Kivonta Goldrynt a hüvelyéből, a markolata most vérvörösen parázslott. – Nagyon szeretted őt, Brannon legdrágább barátját... De amikor Athril szembeszállt veled, megölted őt. Te ölted meg, nem a valgok. Bánatodban és szégyenedben eléggé meggyengültél ahhoz, hogy Brannon megszerezze tőled a kulcsokat. Nem valami ellenséges erő fosztotta ki a napistennő templomát. Brannon tette. Ő égetett fel minden nyomot maga után, minden nyomot, amerre csak járt, hogy te ne találd meg őt. Csak Athril kardját hagyta meg, barátja iránti tiszteletből. Abban a barlangban hagyta, ahol Athril kivájta annak a szerencsétlen tavi szörnyszülöttnek a szemét, de erről neked soha nem beszélt. Miután Brannon elhagyta ezeket a partokat, te nem merted követni őt, mert nála voltak a kulcsok, és mert a mágiája – az én mágiám – annyira erős volt.

Ezért rejtette el Brannon a rémkulcsot a családi örökségben, hogy további hatalommal ruházza fel őket. Nem a szokásos ellenségekkel szemben, hanem Maeve ellen, ha eljönne értük. Talán azért nem tette vissza a kulcsokat a kapuba, mert használni akarta az erejüket abban az esetben, ha Maeve egyszer úgy döntene, hogy a földkerekség úrnőjének kiáltja ki magát.

– Ezért hagytad el a hegyek lábánál fekvő országodat, és hagytad, hogy az pusztulásnak induljon. Ezért építettél kővárost, amit víz vesz körül, hogy Brannon örökösei ne tudjanak visszajönni, és élve elégetni téged. Ezért akartál látni engem, és ezért alkudoztál az anyámmal. Tudni akartad, mekkora fenyegetést jelentek. Mi történik, ha Brannon vére keveredik Mab vonalával. – Kitárta a karját. Goldryn élénk fénnyel égett a kezében. – Lásd tehát hatalmamat, Maeve! Lásd, hogy mivel viaskodom a mély sötétségben, és mi tekereg a bőröm alatt!

Kifújt egy nagy levegőt, és minden lángot eloltott a városban.

A mágia lényegét nem a képesség vagy az ügyesség jelentette. A lényeg a kontroll volt, a hatalom önmaga kontrollálásában rejlett. Mindig is tudta, milyen hatalmas és halálos a tüze. Pár hónapja még bárkit és bármit megölt, feláldozott volna, hogy teljesítse az esküjét. De az nem erő, hanem egy megtört, felmorzsolódott ember dühe és bánata volt. Most megértette, mire gondolt édesanyja, amikor azon az éjjelen, amikor odaadta neki az amulettet, megpaskolta a szívét.

Amikor Doranellében minden fény kialudt, és a világ sötétségbe borult, odament Rowanhez. Elég volt egy pillantás, a fogai kivillantása, és az ikrek elengedték. Gavriel és Locran kezükben a véres korbáccsal nem mozdultak, amikor Rowan a nevét motyogva nekitántorodott.

Fények gyulladtak fel. Maeve nem mozdult, a ruhája foltos volt a koromtól, az arcán verejték csillogott.

– Rowan, gyere ide! – Rowan megdermedt, morgott a fájdalomtól, de odabotorkált az emelvényhez. A vér csorgott a hátán lévő hatalmas sebekből. Celaenán iszonyú ingerültség lett úrrá, de nem vette le a szemét a királynőről. Maeve csak futólag nézett rá, aztán dühöngve megszólalt. – Add ide azt a kardot és kifelé!– Goldrynért nyúlt.

Celaena a fejét rázta.

– Nem adom. Brannon azért hagyta a barlangban, hogy bárki megtalálhassa, csak a te kezedbe ne kerüljön. Most már az enyém, vér, tűz és sötétség volt az ára. – Az oldalán a hüvelyébe dugta Goldrynt. – Nem túl kellemes érzés, ha nem adják oda, amit akarsz, ugye?

Rowan csak állt, a sebei ellenére az arcán a nyugalom álarcával, de a szeme – mintha szomorúság csillogott volna benne? A barátai csendben figyeltek, készen álltak a támadásra, ha Maeve jelt ad. Csak próbálják meg!

Maeve szája elkeskenyedett.

– Ezért még megfizetsz!

De Celaena odament hozzá, megfogta a kezét és így szólt:

– Ó, nem hinném! – És a tudatát megnyitotta a királynő előtt.

Vagyis egy részét, azt a látomást, amiben Narrok részesítette, amikor megégette. Narrok tudta. Valahogy meglátta a lehetőséget, mintha rájött volna, amikor a valg hercegek átfésülték az emlékeit. Nem a jövő volt benne kőbe vésve, de a nagynénjével ezt nem tudatta. Az emléket úgy mutatta meg, mintha igaz lenne, mintha egy terv lenne.

A fülsiketítően ordító tömeg hangja visszhangzik Orynth királyi palotájának világos kőfolyosóin. Az ő nevét skandálják, szinte jajveszékelik. Aelin.

A két szótag szinte lüktet, ritmust ad lépéseinek, ahogy felfelé vonul az elsötétített lépcsőházban. Goldryn súlyosan nehezedik a hátára, a rubin parázslik a fenti lépcsőfordulóba beszivárgó fényben. A tunikája egyszerű, mégis gyönyörű. Acél páncélkesztyűje nemcsak díszes, hanem halált hozóan veszélyes is.

Eléri a lépcsőpihenőt és elsétál a termetes, izmos harcosok mellett, akik az árnyékban leselkednek a nyitott boltív mögött. Nem egyszerűen harcosok – az ő harcosai. Az ő udvara. Aedion is ott van és még néhányan, akiknek az arcát komorrá teszi az árnyék. A foguk halványan csillog amikor halálosan rávigyorognak. Udvar, ami az egész világot akarja megváltoztatni.

A skandálás csak fokozódik, az amulett pedig minden lépésnél ugrál a mellei között. Előrenéz, az arcán halvány mosollyal, amikor végül megjelenik az erkélyen. Tombolás, lehengerlő tombolás hallatszik, ahogy az eszeveszett tömeg, emberek ezrei a palota előtt, az utcákon a nevét skandálják. Az udvarban Mala fiatal papnői táncolnak nevének lüktetésére, fanatikusan imádkoznak.

Ez a hatalom, a megszerzett kulcsok, mindaz, amit a népének teremtett, a felállított hadsereg, amivel kiűzi az ellenséget, a magvak, amiket elvetett, az árnyak, amiket elűzött... mindez túlmegy minden csodán. Túl az emberin, több, mint királynő.

Aelin.

Imádott. Halhatatlan. Áldott.

Aelin.

Tűzhozó Aelin. Tűzszívű Aelin. Fényhozó Aelin.

Aelin.

Felemeli a karjait, a fejét hátrabillenti a napsütésbe, a kiáltásokba az egész Fehér Palota beleremeg. A homlokán a jel, Brannon vérvonalának szent jele, kéken izzik. A tömegre mosolyog, a népére, a világra. Készen állnak a hódításra.

Celaena elhátrált az elsápadó Maeve elől.

Megette a hazugságot. Nem tudta, hogy a királynői látomást Celaena nem azért kapta, hogy ezzel is gúnyolják, hanem figyelmeztetésképpen, hogy mi lehet belőle, ha tényleg megtalálja és megtartja a kulcsokat. Ajándékul kapta a férfitól, aki egykor Narrok volt.

– Azt javaslom – mondta Celaena a tündérkirálynőnek –, hogy nagyon alaposan gondolkodj el, mielőtt fenyegetni kezdesz engem vagy az embereimet, vagy bántani akarod Rowant.

– Rowan az enyém – sziszegte Maeve. – Azt teszek vele, amit akarok.

Celaena a hercegre nézett, aki elszántan állt, a szeme fakó volt a fájdalomtól. Nem a hátán lévő sebek miatt, hanem az elválás miatt, ami azóta került egyre közelebb hozzájuk, mióta közelebb és közelebb jutottak Doranelléhez.

Celaena lassan, óvatosan előhúzta a gyűrűt a zsebéből.

Nem Chaol gyűrűjét szorongatta az elmúlt napokban, hanem azt az egyszerű aranygyűrűt, amit Goldryn hüvelyében talált. Hetekig őrizte, Emryst folyton azzal nyaggatta, hogy meséljen történeteket Maevéről, és óvatosan összerakta róla az igazságot. Erre a pillanatra, erre a feladatra készült.

Maeve halálos mozdulatlanságba dermedt, amikor Celaena két ujja közé vette a gyűrűt.

– Gyanítom, hogy már régóta keresed.

– Nem a tied.

– Nem? Mégiscsak én találtam meg. Goldryn hüvelyében, ahol Brannon hagyta, miután lecsatolta Athril testéről. A családi gyűrű, amit Athril egy napon neked adott volna. És az azóta eltelt évezredek során te nem bukkantál rá, szóval... azt hiszem, hogy véletlenül most az enyém lett. – Az öklébe zárta a gyűrűt. – Ki gondolta volna, hogy ilyen érzelgős vagy!

Maeve ajka elkeskenyedett.

– Add ide!

Celaena felröhögött.

– Eszem ágában sincs odaadni. – A mosolya elhalványult. A Maeve trónja mellett álló Rowan kifejezéstelen arccal nézte a vízesést.

Minden, minden miatta történt. Rowanért, aki pontosan tudta, hogy azon a napon milyen kardot talált a hegyi barlangban, és a jégen át odadobta neki, mint a jövő zálogát. Ezt az egyetlen védelmet tudta nyújtani neki Maevével szemben, de csak ha elég okos ahhoz, hogy rájön.

Csak akkor értette meg, mit tett, és hogy végig tudott mindent, amikor hetekkel ezelőtt említette neki a gyűrűt, és Rowan azt mondta, reméli, hogy a hasznára lesz egy napon. Rowan akkor még nem tudta, őt nem hozza lázba, hogy hatalmat, biztonságot vagy szövetséget vegyen érte.

Ezért így szólt:

– Én mégis üzletet ajánlok neked. – Maeve a homlokát ráncolta. Celaena felszegte az állát. – Odaadom imádott gyűrűdet Rowan szabadságáért cserébe. Mentesítsd hűségesküje alól!

Rowan megdermedt. Barátai is felkapták a fejüket.

– A véreskü az idők végezetéig szól – vágott vissza Maeve. Celaena úgy érezte, hogy Rowan barátai is lélegzet-visszafojtva figyelnek.

– Nem érdekel. Szabadítsd őt fel! – Újra felé nyújtotta a gyűrűt. – Te döntesz. Szabadítsd fel, vagy itt nyomban megolvasztom a gyűrűt.

Nagy volt a tét, hetekig kalkulált, tervezgetett és reménykedett titokban. Rowan még most sem fordult meg.

Maeve tekintete továbbra is a gyűrűre szegeződött. Celaena értette, hogy miért, ezért is mert ebbe belevágni. Hosszú csend után Maeve kiegyenesedett, a ruhája suhogott. Arca sápadt és feszült volt.

– Jól van. Az elmúlt néhány évtizedben már úgyis ráuntam a társaságára.

Rowan lassan felé fordult, mintha nem hinné, amit hall. Nem Maeve, hanem Celaena szemébe nézett, a szeme csillogott.

– A véremmel, mi benned folyik, nem gyalázat vagy árulás okán, de felmentelek téged, Rowan Whitethorn a véresküd alól.

Rowan csak szótlanul figyelte, Celaena pedig alig hallotta Maeve régi nyelven mondott szavait. Ekkor Rowan elővett egy tőrt, megszúrta magát, és egy csepp vért cseppentett a kőre. Celaena korábban még nem hallott olyasmiről, hogy egy vérszerződést felbontottak volna, de most mégis kockáztatott. Talán az egész világtörténelem során nem fordult elő, hogy valaki a becsületét megőrizve mentesült volna egy ilyen eskü alól. Rowan barátai tágra nyílt szemmel, szótlanul figyeltek.

– Ezennel szabad vagy, Rowan Whitethorn herceg – szólt Maeve.

Celaena ennyit akart hallani. Odadobta a gyűrűt a nagynénjének. Rowan odaszaladt hozzá, kezébe vette az arcát, homlokát odaérintette az övéhez.

– Aelin – motyogta, nem dorgálóan, de nem is köszönetképpen, hanem mint egy... imát. – Aelin – súgta újra, vigyorogva és homlokon csókolta, majd térdre borult előtte.

Amikor a kezéért nyúlt, a lány kissé hátrált.

– Szabad vagy, szabad vagy, Rowan!

Mögöttük Maeve figyelt, felvont szemöldökkel. De Celaena ezt nem tudta elfogadni, nem tudott ezzel egyetérteni.

A véreskü teljes alárendeltséget jelent.

Bármit odaadna neki, az életét, minden tulajdonát, a szabad akaratát.

Rowan arca nyugodt volt, de határozott, magabiztos.

Bízz bennem!

Nem akarom, hogy a rabszolgám legyél. Nem akarok olyan királynő lenni.

Nincs királyi udvarod, védtelen vagy, nincs országod, szövetségesed. Lehet, hogy ma szabadon kisétálhatsz innen, de holnap már utánad ered. Tudja, hogy milyen erős vagyok, és tudja, hogy mi ketten együtt még erősebbek vagyunk. Ez elbizonytalanítja.

Kérlek, ne tedd! Bármit megadok neked, amit csak kérsz, de ezt ne!

A barátod vagyok, Aelin. Akármi is történjen.

Lehet, hogy folytatták volna a hangtalan vitatkozást, de az a furcsa, női melegség, amit reggel érzett a táborban, újra körülvette, mintha arról akarná biztosítani, hogy nyugodtan akarhatja ezt, már-már kínzó vággyal. Azt is súgta neki, hogy megbízhat a hercegben, sőt, ami mindennél többet ér, bízhat magában. Ezért amikor Rowan újra meg akarta fogni a csuklóját, már nem ellenkezett.

– Együtt, Tűzszívű lány – mondta és felhajtotta a tunikája ujját. – Együtt megoldjuk. – Felnézett. – A királyi udvar, ami megváltoztatja a világot – ígérte.

Ő pedig bólintott. Bólintott és mosolygott is, amikor Rowan a csizmájából előhúzta a tőrét és felajánlotta neki.

– Mondjad, Aelin!

Remélte, hogy nem remeg meg a keze Maeve és Rowan elképedt barátai előtt, elvette a tőrt és a csuklója fölé tartotta.

– Megígéred nekem, Rowan Whitethorn, hogy mostantól halálod napjáig az udvaromat fogod szolgálni? – Nem ismerte a megfelelő szavakat a régi nyelven, de a véreskü nem a szép szavakról szólt.

– Megígérem. Utolsó leheletemig, a világ végéig. Akármi is történjen.

Celaena legszívesebben megkérdezte volna, hogy tényleg ezt akarja-e, de nem tette, mert Maeve még ott állt, mint egy leselkedő árny. Rowan ezért tette ezt most és itt, így Celaena nem tudott tiltakozni, és nem tudta lebeszélni.

Annyira jellemző volt Rowanre, amit tett, olyan csökönyös volt, hogy csak vigyorgott, amikor a lány vérnyomot hagyva végighúzta a tőrt a csuklóján, és felé nyújtotta a karját.

A tündér meglepő gyengédséggel fogta meg a kezét, és érintette ajkát a bőréhez.

Egy pillanatra mintha valami élénk, villámszerű fény csapott volna bele. Egy fonal kötötte össze kettejüket, egyre szorosabban, ahogy Rowan szívott a véréből. Három kortyot, a szemfogai csípték a bőrét. Aztán felemelte a fejét, az ajkán csillogott a vére, a szeme ragyogott, tele volt élettel és keménységgel.

Szavakkal nem lehetett volna leírni, ami ekkor történt kettejük között.

Maeve megkímélte őket attól, hogy a megfelelő kifejezések után keresgéljenek, és felszisszent:

– Most pedig, hogy még jobban megsértettetek, kifelé! Mind.

Rowan barátai azonnal eltűntek az árnyékban, és nyomorult korbácsaikat is magukkal vitték.

Celaena felsegítette Rowant, összeforrasztatta vele a saját csuklóján és a Rowan hátán lévő sebeket.

Ekkor vállvetve még egyszer a tündérkirálynőre néztek.

De csak egy fehér gyöngybagoly rebbent fel a holdfényes éjszakába.

Sietve távoztak Doranelléből, csak három mérföld után álltak meg egy kis, félreeső város csendes fogadójában. Rowan még a lakosztályába sem mert beugrani, hogy összeszedje a dolgait, azt állította, hogy amúgy sincs semmije, amit érdemes lenne magával hoznia. A barátai nem jöttek utánuk, nem búcsúzkodtak, ők pedig átosontak a hídon, bele az éjszakába. Órákig menekültek, ezért Celaena csak bezuhant az ágyba és úgy aludt, mint akit fejbe kólintották. Hajnalban azonban arra kérte Rowant, hogy vegye elő a tűit és a tintáját.

Megfürdött, közben Rowan előkészített mindent. Celaena durva fürdősóval addig sikálta magát a fogadó apró fürdőszobájában, míg nem csillogott a bőre. Rowan egy szót sem szólt, amikor visszament a hálószobába, szinte csak futólag pillantott rá, amikor levette a köntösét, és félmeztelenül hasra feküdt az asztalon. Rowan korábban kérte, hogy hozzanak be egyet a szobába. A tűk és a tinta már az asztalon voltak. Ingujját könyökig felhajtotta, a haját hátul összefogta. Tetoválásának elegáns, brutális vonalai csak még láthatóbbá váltak.

– Vegyél egy mély levegőt – mondta. Szót fogadott, az állával a kezére támaszkodott, és a tűzzel játszott, a saját lángjait lobogtatta a parazsak között. – Eleget ettél és ittál?

Bólintott. Az egész reggelit felfalta, és csak utána ment fürödni.

– Szólj, ha fel akarsz kelni! – mondta Rowan. Megtisztelte azzal, hogy nem kritizálta a döntését, és nem figyelmeztette, hogy fájni fog. Ehelyett biztos mozdulattal végigsimított hegekkel borított hátán, akár egy művész a vásznán. Erős, bőrkeményedéses ujjait vizsgálódva végighúzta a forradásain. Celaena belebizsergett.

Aztán elkezdte felrajzolni a minta körvonalát, amit az elkövetkező órákban követni fog. Reggeli közben már felvázolt néhány tervet, hogy a beleegyezését kérje. Annyira tökéletesek voltak, mintha Celaena lelke mélyéből származtak volna. Ami persze egyáltalán nem lepte meg.

Amíg ő kiment a fürdőszobába, Rowan befejezte a vázlatot.

– Mostantól ne mozogj! Elkezdem csinálni.

Beleegyezése jeléül hümmögött egyet, tekintetét a tűzre szegezte, a parázsra, miközben a tündér forró teste felette keringett. Hallotta, ahogy finoman levegőt vesz, aztán...

Az első szúrás fájt. Te jó ég, a só és a vas miatt, nagyon fájt! Összeszorította a fogát, leküzdötte, üdvözölte a fájdalmat. Rowan azt mondta, a só az ilyen tetoválásoknál azt szolgálja, hogy emlékeztesse a tetoválás viselőjét a veszteségekre. Jól van, jól van, ezt hajtogatta magában, ahogy a fájdalom pókhálószerűen szétáradt a hátán. Jól van.

Amikor Rowan a második jelet rajzolta, imádkozni kezdett.

Ezeket az imákat tíz évvel ezelőtt kellett volna elmondania. A szavak a régi nyelven áradtak belőle az istenekhez. Beszámolt nekik a szülei, nagybátyja és Marion haláláról. Négy életet oltottak ki azokban a napokban. Rowan tűjének minden szúrásával könyörgött az arctalan halhatatlanokhoz, hogy vigyék szerettei lelkét a paradicsomukba, biztonságba. Elmondta nekik érdemeiket, beszélt a jócselekedeteikről és szerető szavaikról, bátor tetteikről. Nem állt meg, csak amikor levegőt vett, mondta az imákat, amikkel tartozott nekik mint lánygyermek, barát és örökös.

Rowan órákig dolgozott, mozdulatai átvették az imái ritmusát, Celaena kántált és énekelt. Rowan nem beszélt, kis kalapácsa és tűi a dobszót adták énekéhez, egymásba fonódtak. Nem szégyenítette meg, hogy vizet kínált volna neki, amikor a hangja rekedtté vált, majd a torka kiszáradt, hogy már csak suttogni volt képes. Terrasenben napkeltétől napnyugtáig énekelt volna, kavicson, térden állva, étlen-szomjan, pihenés nélkül. Most addig akart énekelni, míg elkészülnek a rajzok, és a hátfájását is felajánlja az isteneknek.

Amikor Rowan elkészült, a háta sebes volt, lüktetett és többszöri próbálkozásra tudott csak felkelni az asztalról. Rowan követte őt az éjszakába, egy közeli sötét mezőre mentek. Együtt térdelt vele a fűben, amikor a fejét hátrabillentve, arcát a hold felé tartva elénekelte az utolsó éneket, udvarának szent dalát, a tündér siratóéneket, amivel már tíz éve tartozott szeretteinek.

Rowan egy szót sem szólt, miközben ő énekelt. Hangja megtört volt és karcos. A mezőn maradt vele pirkadatig, olyan állandó volt már a jelenléte, mint a rajzok a hátán. Három sor vonult végig a három legnagyobb hegen.

Szerelmének és veszteségeinek története most már a testére volt írva. Egy vonal a szüleinek és nagybátyjának, egy Lady Marionnak és egy az udvarának és a népének.

A kisebb, rövidebb sorok Nehemia és Sam történeteit mondták el. Imádott halottjai.

Már nem tartja őket a szívébe zárva. Már nem gyötri őt a szégyen.