44.

FEJEZET

A TIZENHÁRMAK TÖKÉLETES ÖSSZHANGBAN REPÜLTEK, és egyként vezették fel a feketecsőrű boszorkányköröket az égbe. Egyik edzés a másikat követte, esőben, napsütésben, szélben, mind barnára sültek, és a szeplőik is kijöttek. Bár Abraxos még nem csinálta meg az Átkelést, a pókselyemfoltozás jelentősen javított a repülésén.

Minden csodásan ment. Abraxos dominanciaharcba bonyolódott Lin bikájával, és győztesként került ki belőle, ezután sem az ő boszorkányköréből, sem a többiből nem merte senki provokálni. A Harci Játékok már a küszöbönálltak, és bár Iskra nem okozott bajt, mióta Manon majdnem megölte, azért résen voltak. Éberen figyeltek a fürdőkben, minden sötét sarkon, és minden gyeplőt és szíjat kétszer leellenőriztek, mielőtt nyeregbe szálltak.

Igen, minden csodásan ment, egészen addig, amíg Manont nem hívatta a nagyanyja.

– Miért van az – kérdezte a nagyanyja üdvözlésképpen, a szobájában járkálva, a fogai folyamatosan kint –, hogy az átkozott Cresseidától azt kell hallgatnom, hogy a te törpe növésű, haszontalan wyverned még nem csinálta meg az Átkelést? Miért van az, hogy egy megbeszélés kellős közepén, miközben úgy tervezem a Harci Játékokat, hogy te kerülj ki győztesként, a többi királynő azt mondja nekem, hogy te nem vehetsz részt rajta, mert a te állatod nem fogja megcsinálni az Átkelést, és ezért nem szabad a seregben a többiekkel együtt repülnöd?

Manon egy pillanatra látta csupán felvillanni a körmöket, azok máris végigszántottak a nyakán. Heg nem marad majd utánuk, de a seb elég mély volt, hogy a vére kiserkenjen.

– Te és az állatod nagyon kínos helyzetbe hoztok – sziszegte a nagyanyja, a fogait csattogtatva. – Én csak annyit akarok, hogy nyerd meg a Harci Játékokat, hogy királynőként is elfoglaljuk a bennünket megillető helyet, nemcsak főboszorkányokként. Mi leszünk a Pusztaság királynői, Manon. És te minden erőddel keresztbe teszel nekem.

– Manon továbbra is a földre szegezte tekintetét. A nagyanyja a mellkasába döfte a körmét, átvágta vörös köpenyét, és a szíve fölött beleszúrt. – Ellágyult a szíved?

– Nem.

– Nem? – gúnyolódott a nagyanyja. – Nem is tud ellágyulni, mert neked nincs szíved, Manon. Mi szív nélkül születünk, és örülünk neki.

– A kőpadlóra mutatott. – Miért van az, hogy ma közölték velem, Iskra elkapott egy átkozott crachant, aki utánunk kémkedett? Miért én vagyok az utolsó, aki megtudja, hogy a kém a tömlöceinkben van, és már két napja tart a kihallgatása?

Manon pislogott, meglepetésének ez volt az egyetlen jele. Ha a crochanok kémkednek utánuk... Újabb vágást kapott az arcába, ez most a másik felét csúfította el.

– Holnap megcsinálod az Átkelést, Manon. Holnap. Nem érdekel, hogy szétzúzod-e magad a sziklákon. Ha életben maradsz, akkor legjobb, ha imádkozol a sötétséghez, hogy te nyerd meg a játékokat. Mert ha nem... – Manon torkán húzta végig a körmét. A karmolástól kiserkent a vére.

Az ígérettől pedig felforrt.

Ezúttal mindenki eljött, hogy megnézze az Átkelést. Abraxost felnyergelték, a figyelem a barlang szájára szegeződött, amit nyitva hagytak éjszakára. Asterin és Sorrel ott voltak mögötte, de az állataik mellett álltak, nem ültek a nyeregben. A nagyanyja fülébe jutott, hogy mindenáron meg akarnák menteni, és megtiltotta nekik. Manonnak meg kell fizetnie saját ostobaságáért és büszkeségéért, mondta.

A boszorkányok felsorakoztak a kilátóteraszon, fent a magasból a főboszorkányok és örököseik figyeltek egy kis erkélyről. A szinte fülsiketítő zajban Manon Asterinre és Sorrelre pillantott, azok jéghidegen, ellenségesen, de feszülten néztek vissza rá.

– Maradjatok a fal mellett, hogy Abraxos ne ijessze meg a wyvernjeiteket – mondta nekik. Komoran bólintottak.

Mióta Abraxos szárnyára pókselymet erősített, Manon óvatos volt vele, kímélte, míg a gyógyulás nem lesz teljes. De az Átkelés, a zuhanással és a szelekkel... egy másodperc törtrésze alatt ripityára szakadhatnak a szárnyai, ha a selyem nem tart.

– Rád várunk, Manon! – kiabált a nagyanyja a magasból. A barlang szája felé intett. – De persze ne kapkodj!

Nevetés, a sárgalábúak felől, a feketecsőrűek felől, mindenhonnan. Igaz, Petrah nem mosolygott. És a Tizenhármak közül se senki, ők gyűltek össze a legközelebb a kilátóteraszon.

Manon Abraxos felé fordult és a szemébe nézett:

– Gyerünk! – Megrántotta a gyeplőt.

De az állat nem mozdult, nem félelemből vagy netalántán rettegésből. Lassan felemelte a fejét, megnézte, hol áll a nagyanyja, és mély, figyelmeztető morgást hallatott. Fenyegetést.

Manon tudta, hogy meg kellene dorgálnia a tiszteletlensége miatt, de a tény, hogy megérezte, mi lebeg a csarnok levegőjében... ez szinte csodaszámba ment.

– Az éjszaka mindjárt leszáll! – kiáltott a nagyanyja, nem törődve az állattal, ami dühös tekintettel méregette.

Sorrel és Asterin egymásra pillantottak, Manon esküdni mert volna rá, hogy a másodparancsnoka megigazította a kardja markolatát. Nem azért, mintha bárki bántani akarta volna Abraxost, de... A Tizenhármak mindegyike finoman a fegyveréért nyúlt, hogy ki tudják verekedni magukat, ha a nagyanyja parancsot ad rá, hogy fogják el Manont és Abraxost. Hallották a kihívást Abraxos morgásában, és megértették, hogy az állat átlépett egy képzeletbeli vonalat.

Szív nélkül születtek, mondta a nagyanyja. Mindannyiuknak ezt mondták. Engedelmesség, fegyelem, brutalitás: nekik ezeket kellett becsben tartaniuk.

Asterin szeme elképesztő fénnyel csillogott, és Manon felé biccentett. Ugyanazt érezte, mint amikor Iskra Abraxost verte. Nem tudta volna leírni, de elvakította.

Manon megragadta Abraxos pofáját, és arra kényszerítette, hogy forduljon el a nagyanyjától.

– Csak egyszer – suttogta. – Csak egyetlenegyszer leugrasz, Abraxos, és aztán örökre elhallgattathatod őket.

A mélyből ekkor két dobbanás hangzott fel. A láncra vert csali állatok dobogása. Mint egy lüktető szív. Vagy verdeső szárnyak.

Egyre hangosabbak lettek, mintha a wyvernek lent a küzdőtéren tudták volna, hogy mi történik. A dübörgés elérte a barlangot, Asterin a pajzsáért nyúlt és ő is elkezdte. A Tizenhármak minden tagja átvette a ritmusos dobolást.

– Hallod? Ez neked szól.

A dobolás körülöttük lüktetett, mintha maga a hegy is verdesett volna nem létező szárnyaival, és Manon egy pillanatra azt gondolta, hogy ha a wyvernnel van, és nem egyedül, akkor nem is lesz olyan rossz meghalni.

– Te is tagja vagy a Tizenhármaknak – mondta neki. Mostantól, míg a sötétség el nem választ bennünket. Te az enyém vagy, én a tied. Mutasd meg nekik, hogy miért.

A wyvern Manon tenyerébe fújtatott, mintha azt mondta volna, hogy mindezt már tudja, és csak az idejét pocsékolja ezzel a szöveggel. Manon halványan elmosolyodott, még akkor is mosolygott, mikor Abraxos egy újabb kihívó pillantást vetett a nagyanyja felé. A wyvern leereszkedett a földre, hogy Manon fel tudjon mászni a nyergébe.

Meghökkent, hogy a távolság a bejáratig mennyivel rövidebbnek tűnt a nyeregben, mint gyalog, de most már rá kellett bíznia magát az állatra. A belső szemhéját a helyére pislogta, és visszahúzta a fogait. A pókselyem tartani fog, nincs más választásuk.

– Repülj, Abraxos! – mondta neki, és a sarkantyúját az oldalába vágta.

Mint egy üvöltő csillag, Abraxos nekilendült, robogott, Manon pedig együtt mozgott vele, erős testének minden mozdulatával, minden lépésével, egyszerre a hegy gyomrába zárt wyvernek dobolásával. Abraxos kitárta a szárnyát, csapott vele egyet, kettőt, sebességet gyűjtött, félelem nélkül, könyörtelenül, készült az ugrásra.

A dübörgés még nem állt el, sem a wyvernek, sem a Tizenhármak, sem a feketecsőrűek nem hagyták abba, akik szintén csatlakoztak, doboltak a lábukkal, és a kezükkel is verték a ritmust. A kékvérűek örököse a kardját verte a tőréhez, és a kékvérű boszorkányok követték vezérüket. Az egész hegy egyetlen ritmusra rázkódott.

Abraxos egyre gyorsabban száguldott a szakadék felé, Manon feszesen tartotta a gyeplőt. A barlang szélesre nyitotta a száját. Abraxos behúzta a szárnyait, hogy még egy utolsó lendületet vegyen, és aztán Manont magával rántva zuhanni kezdett.

Olyan gyorsan száguldottak a szoros alja felé, mint az égen cikázó villám.

Manon felemelkedett a nyeregben, kapaszkodott, mert a copfja kibújt a köpenye alól, aztán ki is bomlott, és a légáramlat fájón tépte, a szeme pedig a szemhéjai ellenére megtelt könnyekkel. Zuhanás közben az állat szorosan behúzta a szárnyait, a farkát kinyújtva, egyensúlyban tartotta.

Száguldottak lefelé a pokolba, az örökkévalóságba, abba a világba, ahol egy pillanatra Manon megesküdött volna, hogy valami összeszorította a mellkasát.

Nem csukta be a szemét, mikor a szoros holdfénytől csillogó kövei közeledtek, és egyre tisztábban ki tudta venni őket. Nem kellett becsuknia a szemét.

Abraxos szárnyai úgy tárultak szét, és nyíltak szélesre, mint egy hatalmas hajó vitorlái. Felfelé billentette, kifeszítette őket, a halál ellen, ami magával akarta rántani őket.

És ezek a szárnyak, a pókselyemtől csillogó szárnyak erősek voltak, szilárdak, és felemelték őket az Omega oldala mellett és azon túlra, fel a csillagos égbe.