50.

FEJEZET

CELAENA NYAKÁN HŰS SZELLŐ SIMÍTOTT VÉGIG. Az erdő elcsendesedett, mintha a madarak és a rovarok is elhallgattak volna, ahogy mágiájával megrohamozta a láthatatlan védőfalat. A védőfal elnyelte ráirányított mágiájának minden szikráját, és most úgy tűnt, friss erő morajlik benne.

Hirtelen fenyő és hó illata vette körül, megfordult, és Rowan állt ott egy közeli fának dőlve. Már egy ideje ott lehetett, hagyta, hogy a kimerülésig dolgozzon.

De nem volt fáradt. És még nem volt kész. Még mindig volt tűz a tudatában, gyötrő, végtelen, megsemmisítő tűz. Hagyta, hogy parázzsá tompuljon, a szomorúságot és a rémületet is hagyta csillapodni.

– Most érkezett a hír Wendlynből, hogy nem jön erősítés – szólt Rowan.

– Tíz éve sem jöttek – mondta, a torka kapart, bár már órák óta meg sem szólalt. Hideg, ragyogó nyugalom áramlott az ereiben. – Most miért vesződnének a segítségnyújtással?

Rowan szeme felvillant.

– Aelin. – A lány csak a sötétedő erdőbe nézett, a tündér viszont hirtelen megszólalt: – Nem kell itt maradnod, elmehetünk ma este Doranellébe, és megtudhatod Maevétől, amit akarsz. Áldásom rád.

– Ne sérts meg, hogy arra kérsz, menjek el! Én harcolni akarok. Nehemia is maradt volna. A szüleim is.

– Nekik megvolt az a luxusuk, hogy tudták, nem ér véget velük a nemzetségük.

Celaena a fogát csikorgatta.

– Neked megvan a tapasztalatod, rád szükség van itt. Te vagy az egyedüli, aki esélyt tudsz adni a féltündéreknek a túlélésre, bíznak benned és tisztelnek. Ezért én is maradok. Mert rád szükség van, és mert én követlek, akármi is lesz a vége. – És ha a lények felfalják a testét és a lelkét, az sem érdekli. Megérdemelné ezt a sorsot.

Rowan egy hosszú pillanatig hallgatott. De a szemöldökét kissé összehúzta.

– Akármi is lesz a vége?

Celaena bólintott. Tudta, nem kell szóba hoznia a mészárlást, és arra sincs szükség, hogy Rowan vigasztalja. Tudta, hogy szavak nélkül is megérti.

A mágiája dübörgött a vérében, ki akart törni, többet akart. De várni fog, várnia kell, míg eljön az idő. Míg Narrok és a lényei megjelennek.

Rájött, hogy Rowan minden gondolatát látja, és még többet is, amikor a tunikája alá nyúlt, és előhúzott egy tőrt. Az ő tőrét. Átnyújtotta, hosszú pengéje csillogott, mintha ezekben a hónapokban titokban fényesítette és gondját viselte volna.

És amikor megfogta a tőrt, könnyebbnek tűnt, mint amire emlékezett, Rowan a szemébe nézett, bele a lelke mélyébe, és azt mondta neki:

– Tűzszívű lány.

Wendlynből nem jött erősítés, nem gonoszságból, hanem mert Adarlan légiója megtámadta az északi határt. Háromezer katona érkezett hajókon, és frontális támadásba lendült. Wendlyn az összes katonáját egytől egyig az északi partokhoz küldte. A féltündéreknek egyedül kell szembeszállniuk Narrokkal és csapataival. Rowan higgadtan menekülésre buzdította az erőd harcképtelen lakóit.

De senki sem menekült el. Még Emrys sem akart, Malakai pedig csak annyit mondott, hogy ahová a párja megy, oda megy ő is.

Órákon keresztül próbálták a terveiket aszerint módosítani, hogy a hiányzó erőket hogyan pótolják. Végül szerencsére nem sok mindenen kellett változtatniuk. Celaena hozzájárult a tervezéshez, amivel tudott, de hagyta, hogy Rowan mesteri stratégiája szerint utasítson mindenkit. Próbált nem gondolni Távolvégre és Calacullára, de a tragikus hír ott szunnyadt és forrt benne a hosszú órák alatt, míg a terveket vitatták.

Addig tanácskoztak, míg Emrys a konyhából bevonszolt egy fazekat, és elkezdte egy kanállal ütögetni. Ágyba parancsolta őket, mert közel volt a hajnal.

Visszamentek a szobáikba, Celaena egy perc alatt levetkőzött, és beugrott az ágyába. Rowan nem kapkodott, lehámozta magáról az ingét, és a mosdóhoz ment.

– Sokat segítettél ma a tervezésben.

Celaena nézte, ahogy az arcát, nyakát mossa.

– Úgy tűnik, meg vagy lepve.

Rowan megtörölte az arcát egy törülközővel, aztán a komódnak dőlt, a kezét a két széléhez támasztotta. A fa felnyögött, de az ő arca mozdulatlan maradt.

Tűzszívű lány, így hívta. Tudta, hogy mit jelent az ő számára ez a név? Meg akarta kérdezni, még annyi mindent meg akart kérdezni tőle, de most, a nap hírei után, alvásra volt szüksége.

– Üzentem nekik – szólt Rowan, elengedte a szekrényt, és az ágy felé jött. Celaena az ágy lábánál hagyta a hegyi barlangból elhozott kardot. Parázsló rubinja ott csillogott a félhomályban, ahogy egy ujjal végigsimított az arany markolaton. – A kis csapatomnak, ahogy hívod őket.

Celaena félkönyökölt.

– Mikor?

– Néhány nappal ezelőtt. Nem tudom, hol vannak éppen, és hogy időben megérkeznek-e. Lehet, hogy Maeve nem engedi el őket, de az is lehet, hogy meg sem kérdezik. Ok eléggé... kiszámíthatatlanok. Az is lehet, hogy engem meg visszarendelnek Doranellébe és...

– Tényleg kértél segítséget?

Rowan hunyorgott. Hiszen most mondtam, hogy igen.

Felállt, és Rowan is tett egy lépést felé. Miért gondoltad meg magad?

Vannak dolgok, amikért megéri kockáztatni.

Rowan nem hátrált, amikor Celaena közelebb lépett hozzá, és így szólt:

– Rowan Whitethorn, engem nem érdekel, hogy mit mondasz rá, vagy tiltakozol-e ellene, de én ezúttal a barátomnak tekintelek.

A tündér csak visszafordult a mosdóhoz, de ő értette a kimondatlan szavakat, amiket próbált elrejteni, hogy ne tudja leolvasni az arcáról. Nem számít. Még ha túl is éljük az egészet, ha elmegyünk Doranellébe, egyedül fogod elhagyni Maeve birodalmát.

Másnap reggel Emrys csatlakozott hozzájuk a ködvári féltündérekkel, akiket nem küldtek el üzenetekkel, és együtt mentek a gyógyítók közösségéhez, hogy segítsék a betegek biztonságba helyezését. Aki nem tudott harcolni, az a betegeknek és a sebesülteknek segített, és Emrys kijelentette, hogy ő végig itt marad. Otthagyták, őrök egy kis csapatával egyetemben, arra az esetre, ha nagyon irányt vennének a dolgok. Amikor Celaena a fák felé indult Rowannel, nem vesződött a búcsúzással. Mások sem mondtak istenhozzádot, talán úgy tűnt, mintha azzal a halált hívnák meg, Celaena pedig szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem élvezi az istenek kegyeit.

Éjszaka arra ébredt, hogy egy nagy, kemény kéz rázza a vállát. Úgy tűnt, a halál már vár rájuk.