40.

FEJEZET

– SÚGD MEG NEKEM A LEGNAGYOBB KÍVÁNSÁGOD! – mormogta Dorian Sorscha hajába, egymásba fonta az ujjaikat, és csodálta a lány barna bőrének puhaságát az ő bőrkeményedéseihez képest. Milyen szépek a kezei, akár a búsuló galambok!

Sorscha a mellkasára mosolygott.

– Nincsen legnagyobb kívánságom.

– Te kis hazug! – Megcsókolta a haját. – Nálad rosszabb hazugot nem hordott még hátán a föld.

Dorian hálószobájában feküdtek, a lány az ablak felé fordult, sötét haja csillogott a reggeli fényben. Két hét telt el azóta, hogy megcsókolta a herceget, két hete járt ide lopva, miután a kastély lakói aludni tértek. Egy ágyban aludtak, bár nem úgy, ahogy Dorian vágyott volna rá. Utálta a lopakodást és a rejtőzködést.

De Sorscha elvesztené a munkáját, ha kitudódna a dolog. Vele lenni, miközben ő a... Csőstül zúdítaná a lányra a bajt, csak azért, mert együtt vannak. Az anyja egymaga megtalálná a módját annak, hogy valahová elpaterolja a lányt.

– Áruld el! – kérlelte újra, és odahajolt, hogy futólag megcsókolják egymást. – Áruld el, és valóra váltom!

Mindig nagylelkűen bánt a barátnőivel. Rendszerint azért halmozta el őket ajándékokkal, hogy ne panaszkodjanak, ha már elvesztette az érdeklődését irántuk, de ezúttal tényleg akart adni neki valamit. Megpróbálta ékszerekkel és ruhákkal elhalmozni, de semmit sem fogadott el. Ezért nehezen kapható növényeket, könyveket és speciális eszközöket szerzett neki a műhelyébe. Megpróbálta ezeket is visszautasítani, de gyorsan leszerelte, többnyire addig csókolta, míg felhagyott a tiltakozással.

– És ha arra kérnélek, hogy szerezz nekem egy zsinóron lógó holdat?

– Akkor Deannához imádkoznék érte.

A lány mosolygott, de Dorian mosolya lehervadt az arcáról. Deanna, a vadászat istennője. Rendszerint megpróbált nem gondolni Celaenára, Aelinre, vagy akárhogy is hívták őt. Chaolt és a hazugságát, Aediont és az árulását is igyekezett kiverni a fejéből. Nem akarta, hogy köze legyen hozzájuk, főleg, hogy most ott volt neki Sorscha. Bolond volt, amikor megesküdött rá, hogy Celaenáért a világot is darabjaira szaggatná. Szerelmes volt a futótűzbe, vagy legalábbis azt hitte, hogy az.

– Dorian? – Sorscha kissé elhúzódott, hogy jobban lássa az arcát. Úgy nézett rá, ahogy egyszer Celaena nézett Chaolra, és Dorian éppen elkapta ezt a pillanatot.

Újra megcsókolta, lágyan és hosszan, a lány teste hozzásimult. Élvezte bőre selymességét, ahogy végigsimított a karján. Sorscha összerezzent.

– Mennem kell. El fogok késni.

Dorian felnyögött. Hamarosan tényleg itt a reggeli, és észreveszik, ha addigra nem megy el. A lány kisiklott az öleléséből, és belebújt a ruhájába. Dorian segített neki hátul összekapcsolni a fűzőjét. Szinte bujkálnak, ez lesz az élete? Nemcsak a nők miatt, akiket szeretett, hanem a mágiája, a valódi gondolatai miatt is...

Sorscha megcsókolta, és már az ajtónál is termett, a keze az ajtógombon.

– A legnagyobb kívánságom – mondta finoman mosolyogva – egy olyan reggel, amikor nem kell kirohannom a nap első sugarára.

Mielőtt bármit válaszolhatott volna, már elment.

De nem tudta, hogy mit mondhatna vagy tehetne ennek megvalósításáért. Mert Sorschának is megvoltak a kötelességei, mint ahogy neki is.

Ha vele marad, ha az apja ellen fordul, ha a mágiáját felfedezik, akkor a testvére lesz a trónörökös. Már maga a gondolat, hogy Hollin lesz egy napon a király... Mit tenne a világgal, főként apja hatalmával... Nem, Doriannek nem adatott meg a választás luxusa, mert nem volt választása. Gúzsba kötötte a korona, és ez így marad halála napjáig.

Kopogtak. Mosolygott, azt hitte, Sorscha jött vissza. A mosolya azonban szertefoszlott, mikor kinyílt az ajtó.

– Beszélnünk kell – szólt a küszöbről Chaol. Dorian már hetek óta nem látta, és a barátja valahogy öregebbnek tűnt. Kimerültnek.

– Nem is próbálsz meg hízelegni? – kérdezte Dorian a kanapéra huppanva.

– Úgyis átlátnál rajta. – Chaol becsukta maga mögött az ajtót és nekidőlt.

– Akkor ne fárasszuk egymást, jó?

– Sajnálom, Dorian – szólt Chaol halkan. – Jobban, mint hinnéd.

– Sajnálod, mert a hazugságod miatt elvesztettél engem és őt is? Akkor is sajnálnád, ha nem ütötted volna meg a bokád?

Chaol összeszorította a száját. Lehet, hogy Dorian igazságtalan volt, de nem törődött vele.

– Sajnálom az egészet – mondta. – De igyekszem helyrehozni.

– És Celaena? Azzal, hogy együttműködsz Aedionnal, nekem segítesz vagy neki?

– Mindkettőtöknek.

– Még mindig szereted? – Nem tudta, hogy miért foglalkozik ezzel, hogy miért fontos ez neki.

Chaol egy pillanatra lehunyta a szemét.

– A szívem mélyén mindig is szeretni fogom. De ki kellett juttatnom ebből a kastélyból. Mert túl veszélyes volt és... ő is kezdett...

– Nem kezdett másmilyen lenni, mint amilyen mindig is volt. Megvolt az esélye, hogy ilyen lesz. Csak végre felnyílt a szemed. És amikor láttad, hogy valójában milyen... – Dorian halkan beszélt. Csak most, Sorscha miatt értette meg azt, amiről beszélt. – Nem tudod kiválogatni belőle, hogy mit szeress benne és mit ne. – Rájött, hogy sajnálja Chaolt. A szíve fájt a barátjáért, azért, amire Chaol is biztosan rájött az elmúlt hónapokban. – Mint ahogy belőlem sem tudod kiválogatni, hogy mit fogadsz el bennem és mit nem.

– Nem...

– De. Ami történt, megtörtént, Chaol. És nincs már visszaút, függetlenül attól, hogy mennyire meg akarod változtatni a dolgokat. Tetszik vagy nem tetszik, de szereped volt abban, hogy idáig jutottunk. Te indítottad el az úton, aminek során kiderült, hogy ki ő valójában, akárhogy is dönt most.

– Azt hiszed, én akartam, hogy mindez megtörténjen? – kérdezte Chaol a kezét széttárva. – Ha tudnám, mindent visszacsinálnék.

Ha tehetnék bármit is, akkor belőle nem lenne királynő, és neked nem lenne mágiád.

– Hát persze hogy még mindig azt hiszed, hogy a mágia a probléma! És persze azt is kívánod, hogy ő bárcsak ne az lenne, aki! Mert te aztán nem félsz ezektől a dolgoktól, ugye? Pedig ezek a dolgok ezt jelentik. A változást. De van itt még valami – Dorian nagy levegőt vett, mert hirtelen erős fájdalmat érzett: a mágiája felvillant, aztán kialudt. – A dolgok már megváltoztak. Miattad. Nekem van mágiám, ezt nem lehet meg nem történtté tenni, sem megszabadulni tőle. Ami pedig Celaenát illeti... – Visszaszorította magában a feltámadó erőt, mert most először belegondolt, hogy milyen lehet a lánynak. – Ami Celaenát illeti... – folytatta – nincs jogod azt kívánni, hogy ő ne az legyen, aki. Egyetlen dologhoz van jogod: eldöntheted, hogy az ellensége leszel vagy a barátja.

Nem ismerte Celaena egész életét, és azt sem tudta, hogy mi igaz belőle és mi a hazugság. Azt sem tudta, hogy milyen volt Távolvégben raboskodni a honfitársai mellett, vagy hajlongani az előtt az ember előtt, aki kiirtotta a családját. De látta őt, látta felcsillanni a valódi lényét, az embert, függetlenül a nevétől vagy a rangjától.

És tudta, a lelke mélyén tudta, hogy a lány nem akart szemet hunyni a mágiája felett, megértette ezt a terhét és a félelmét. Nem hagyta el, és nem kívánta, hogy más legyen, mint aki. Visszajövök érted.

Végignézett a barátján, és bár tudta, hogy szenved és sodródik, mégis így szólt:

– Már meghoztam a döntésem vele kapcsolatban. És ha eljön az ideje, akkor függetlenül attól, hogy itt leszel-e vagy Aniellében, remélem, hogy te is így döntesz.

Aedion utálta beismerni, de a kapitány önuralma nagy benyomást tett rá, miközben a titkos lakásban Murtaugh-ra vártak. Ren, aki friss sebei ellenére képtelen volt egy percnél tovább megmaradni a hátsóján, a nagyszobában járkált fel-alá. Chaol viszont mozdulatlanul ült a tűz mellett, nem beszélt sokat, csak figyelt és hallgatott.

Ma valahogy másnak tűnt. Óvatosabbnak, de feszültebbnek. Aedion azonnal felismerte a különbséget, hála a megbeszéléseknek, amikor óvatosan szemmel tartotta a kapitány mozdulatait, de még a lélegzetvételét és a pislogását is. Új híreket kapott, új fejleményekről szerzett volna tudomást?

Estére várták Murtaugh-t, aki néhány hetet a Koponya-öböl közelében töltött. Az öreg visszautasította Rent, aki hiába ajánlkozott, hogy elkíséri. Azt mondta az unokájának, hogy inkább pihenjen. Ren, bár próbálta leplezni, láthatóan ideges, kiszámíthatatlan és agresszív volt. Aedion őszintén meglepődött, hogy még egyben találta a lakást. A katonai táborban Rent minden bizonnyal bokszolni vitte volna, hogy vezesse le az indulatait. Vagy valami küldetésre küldte volna egyedül. Vagy legalábbis órákig fát vágatott volna vele.

– Akkor most egész este tétlenül fogunk várni? – szólalt meg végül Ren az ebédlőasztal előtt, és rájuk nézett.

A kapitány csak alig láthatóan biccentett, Aedion viszont karba tett kézzel kelletlenül rávigyorgott.

– Szerintem nincs jobb dolgod ennél, Ren. Vagy talán éppen az egyik ópiumbarlangodba készültél, és most ebben akadályozunk? – Övön aluli ütés, de semmi olyan, amit a kapitány ne sejtett volna róla korábban. Bár ha Ren egy ilyen szokásnak bármilyen jelét mutatná, akkor Aedion Aelin száz mérföldes körzetébe se engedné őt.

Ren a fejét csóválta.

– Mostanában állandóan várunk. Várunk Aelinre, hogy jelet küldjön. Várunk a nagy semmire. Fogadjunk, hogy a nagyapám sem fog új híreket hozni. Igazándiból meg vagyok lepve, hogy még egyáltalán élünk, és azok az alakok még nem bukkantak a nyomomra. – A tűzbe bámult, és a fény miatt még mélyebbnek tűnt rajta a heg. – Van valaki, aki... – Egy pillanatra elhallgatott. Chaolra nézett. – Több dolgot is kideríthetne a királlyal kapcsolatban.

– Én egy kicsit sem bízom a forrásaidban, főleg nem azok után, hogy azok az illetők megtaláltak – szólt Chaol. Ren egyik informátorát kapták el és kínozták meg, ő árulta el a tartózkodási helyüket. Hiába, hogy kényszer hatására vallott az illető, Aedionnál ez semmiképpen sem vette ki magát jól. Ren tartása feszesebbé vált, már majdnem mondott valami kétségtelenül ostobát és szemtelent, de közbeszólt három fütty.

A kapitány visszafütyült, Ren az ajtónál termett, kinyitotta, és meglátta a nagyapját. Bár háttal állt, Aedion így is érezte Ren testtartásán a megkönnyebbülést, ahogy az alkarjukat összeütötték. Hetekig nem tudtak egymásról, és Murtaugh már egyáltalán nem volt fiatal. Az öreg felhajtotta a csuklyáját, az arca sápadtnak és zordnak tűnt.

– Van brandy a tálalóasztalon – mondta Chaol, és Aedion ezúttal is csak elismeréssel tudott adózni a kapitány jó megfigyelőképességének, persze ezt soha nem fogja megmondani neki. Az öreg köszönetképpen biccentett, le sem vette a köpenyét, úgy hajtott le egy pohárral.

– Nagyapa! – Ren még az ajtónál állt.

Murtaugh Aedionhoz fordult.

– Fiacskám, felelj őszintén, tudod, ki az a Narrok tábornok?

Aedion azonnal talpra ugrott. Ren tett felé néhány lépést, de Murtaugh nem mozdult, amikor Aedion a tálalóasztalhoz ment, és lassan, szándékos gondossággal, egy pohár brandyt töltött magának.

– Ha még egyszer fiacskámnak hívsz– mondta halálos nyugalommal, az öregember szemébe nézve –, akkor mehetsz vissza a nyomortanyára.

Az öregember felemelte a kezét.

– Majd ha annyi idős leszel, mint én, Aedion...

– Ne folytasd, kár a szóért! – felelte és visszament a székéhez. – Narrok délen állomásozott, utoljára azt hallottam róla, hogy az armadáját a Holt-szigetek felé csoportosítja át. – Kalózvidék. – De ez hónapokkal ezelőtt volt. Mindig csak annyit hoznak a tudomásunkra, amennyi feltétlenül szükséges. A Holt-szigetekről is csak azért szereztem tudomást, mert a kalózok fejedelmének hajói észak felé keresték a bajt, és tájékoztattak bennünket, hogy el akarják kerülni Narrok flottáját.

A kalózok valóban szétszóródtak. Rolfe, a kalózok fejedelme a felét délre vitte, mások keletre mentek, és megint mások azt a végzetes hibát követték el, hogy Terrasen északi partja felé hajóztak.

Murtaugh nekitámaszkodott az ebédlőasztalnak.

– Kapitány?

– Attól tartok, hogy én még Aedionnál is kevesebbet tudok.

Murtaugh a szemét dörzsölte, Ren kihúzott neki egy széket az asztalnál. Az öregember nyögve leült. Csoda volt, hogy a vén csont még egyáltalán lélegzik. Aedion elnyomta magában a fellobbanó megbánást. Jobb nevelést kapott ő ennél, hogy úgy viselkedjen, mint egy arrogáns, forrófejű hólyag. Rhoe szégyenkezne miatta, hogy így beszél egy idős emberrel. De Rhoe már halott volt, mint ahogy tíz éve már az volt minden harcos, akit szeretett és tisztelt, és a világ ettől rosszabb lett. Ahogy ő is.

Murtaugh sóhajtott.

– Olyan gyorsan nyargaltam, ahogy csak tudtam. A múlt héten alig pihentem pár órát. Narrok flottája elhagyta az állomáshelyét. Újra Rolfe kapitány a Koponya-öböl ura, igaz, nem több ennél. Az emberei nem merészkednek a Holt-szigetek keleti részébe.

Aedion bár az imént némileg elszégyellte magát, most már a fogát csikorgatta, mert Murtaugh nem tért azonnal a tárgyra.

– Miért? – kérdezte sürgetően.

Murtaugh arcán a tűz fényében elmélyültek a ráncok.

– Mert akik a keleti szigetekre merészkednek, nem térnek vissza. És szeles estéken, még Rolfe is megesküszik rá, hogy... üvöltést hall azokról a szigetekről, emberi üvöltést, de mégse teljesen emberit.

– A legénységből azok, akik a szigeteken rejtőztek Narrok megszállása alatt, azt állítják, hogy a vidék lecsendesedett, mintha Narrok magával vitte volna a hangok forrását. És Rolfe... – Murtaugh az orrnyergét dörzsölte. – Azt mondta nekem, hogy azon az éjjelen, amikor visszafelé hajóztak a szigetekre, láttak valamit, ami a keleti szigetek határán egy kiugró sziklán állt. Úgy nézett ki, mint egy sápadt ember, de... nem az volt. Az lehet, hogy Rolfe teljesen el van szállva magától, de hazugnak nem mondanám. Azt mondta, hogy az a dolog, az a lény, akárki, akármi is volt, valahogy rossz érzést keltett benne. Mintha valami csendbuborék vette volna körül, ami ellentétben állt az üvöltéssel, amit rendszerint hallanak. És csak nézte őket, ahogy elhaladtak mellette. Másnap, amikor ugyanoda visszatértek, már nem volt ott.

– Mindig is keringtek legendák furcsa tengeri lényekről – mondta a kapitány.

– Rolfe és az emberei megesküsznek rá, hogy ez nem a legendákból volt. Valami teremtett lény volt, azt mondták.

– Mégis honnan tudják? – kérdezte Aedion, a kapitányra nézve, akinek az arca most is falfehér volt.

– Fekete gallérja volt, mint egy állatnak. Tett egy lépést feléjük, mintha bele akarna lépni a tengerbe, és rájuk akarna támadni, de egy láthatatlan kéz, valami rejtett póráz visszahúzta.

Ren felvonta heges szemöldökét.

– A kalózok fejedelme azt hiszi, hogy szörnyetegek vannak a Holtszigeteken?

– Igen, és én is azt hiszem, hogy ott teremtik ezeket a lényeket. És Narrok magával vitt belőlük néhányat.

Most Chaolon volt a sor, hogy kérdezzen.

– Narrok merre ment?

– Wendlynbe – felelte Murtaugh. Aedion szíve erre majdnem megállt. – Narrok Wendlynbe vitte a flottát, hogy rajtaütésszerű támadást intézzen Wendlyn ellen.

– Ez lehetetlen – mondta a kapitány, a lábával dobbantva. – Miért? És miért most?

– Mert valaki – mondta az öreg, élesebb hangon, mint ahogy Aedion valaha hallotta volna beszélni – meggyőzte a királyt, hogy a bajnokát küldje oda, hogy ölje meg a királyi családot. Vajon nincs alkalmasabb pillanat, hogy kipróbálják ezeket az állítólagos szörnyetegeket, mint amikor az ország káoszba fullad?

Chaol egy széktámlába kapaszkodott.

– Valójában nem akarja megölni őket, soha nem tenne ilyet. Ez... ez az egész csak csel volt – mondta. Aedion gyanította, hogy az Allsbrookoknak nem fog többet mondani, mert egyelőre elég ennyit tudniuk. Aedion nem törődött Ren kérdő pillantásával, aki kétségkívül kíváncsi lett volna, hogyan reagál a hírre, hogy Ashryver rokonainak a nyomában vannak. De ők már tíz éve halottak voltak a számára, attól kezdve, hogy megtagadták Terrasentől a segítséget. Az Isten óvja meg őket, ha valaha is beteszi a lábát a királyságukba. Kíváncsi volt, vajon Aelin mit gondol róluk, vajon azt gondolja-e, hogy Wendlynt meg lehet győzni egy szövetségről, főleg, hogy Adarlan egy nagyobb léptékű támadást intéz ellenük a határaiknál. Talán megelégedne azzal, ha egész Wendlyn porrá égne, ahogy Terrasennel is történt, ő egyiket sem bánná.

– Nem az az érdekes, hogy intéznek-e merényletet a királyi család ellen – mondta Murtaugh. – Ha ezek a lények odaérnek, azt hiszem, a világ gyorsan meg fogja tudni, hogy a királynőnk kivel áll harcban.

– Tudunk figyelmeztetést küldeni? – kérdezte Ren. – Rolfe tud üzenni Wendlynbe?

– Rolfe nem fog belekeveredni. Ígértem neki mindent: aranyat, földet, ha a királynőnk visszatér, de semmivel sem lehet megingatni. Visszaszerezte a területét, és nem fogja újra kockára tenni az emberei életét.

– Akkor valami blokádtörő hajó kellene, valahogy muszáj átcsempésznünk az üzenetet – folytatta Ren. Aedion azon töprengett, tudassa-e Rennel, hogy Wendlyn nem akart segíteni Terrasennek, de aztán rájött, most semmi kedve erkölcsi vitákba bonyolódni.

– Már küldtem néhány üzenetet ilyen módon – mondta Murtaugh. – De nem sok értelme lenne. Mire odaérne, már túl késő lesz.

– Akkor mit tegyünk? – Ren nem tágított.

Murtaugh a brandyjét kortyolgatta.

– Keressük a megoldást, hogy innen hogyan tudunk segíteni. Mert azt egy pillanatig sem hiszem, hogy őfelsége legújabb meglepetései csak a Holt-szigetekre korlátozódnak.

Ez érdekes volt. Aedion ivott egy kortyot a brandyjéből, de aztán letette. Az alkohol nem segít, hogy átlásson a formálódó tervek katyvaszán. Csak félig-meddig figyelte a többiek beszélgetését, miközben a fülébe úszott az állandó ritmus, melynek ütemére minden csatáját és hadjáratát megtervezte.

Chaol a lakásban fel-alá járkáló Aediont nézte. Murtaugh és Ren félrevonultak, hogy megbeszéljék a saját dolgaikat. Aedion így szólt:

– Nem akarod elmondani, miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt elhányja magát?

– Mindent tudsz, amit én, szóval nem nehéz kitalálni – szólt a karosszékéből Chaol, kissé összeszorított szájjal. A Doriannel folytatott vitája miatt nem sietett vissza a kastélyba, még ha szüksége is lett volna a hercegre, hogy megbeszélje vele a varázslatra vonatkozó elméleteit. Doriannek igaza volt Celaena kapcsán, mikor kimondta, hogy őt zavarja a lány sötétsége, a képességei és a valódi kiléte, de... ez nem változtat azon, ahogy érzi magát.

– Még mindig nem látom, hogy te milyen szerepet szánsz magadnak, kapitány – szólt Aedion. – Nem harcolsz se Aelinért, se Terrasenért... Akkor mégis miért küzdesz? Egy jobb jövőért? A hercegedért? Melyik oldalon állsz? Áruló vagy, vagy lázadó?

– Egyik sem. – Chaol ereiben még a gondolatra is megfagyott a vér. – Egyik oldalon sem állok. Csak segíteni akarok a barátomnak, mielőtt visszatérek Aniellébe.

Aedion felhorkant.

– Talán ez a bajod. Nem is attól szenvedsz, hogy választanod kellene. Az a bajod, hogy meg kellene mondanod az apádnak, hogy nem tartod be az ígéreted.

– Nem fogok hátat fordítani sem a királyságomnak, sem a hercegemnek – vetette oda Chaol. – Nem fogok harcolni a seregedben és ölni a népemet. Nem fogom megszegni az apámnak tett eskümet.

– Ennek az egésznek a végén valószínűleg a becsülete lesz az egyetlen, ami megmarad neki.

– És mi van akkor, ha a herceged mellénk áll?

– Akkor minden erőmmel mellette fogok harcolni, még Aniellé-ből is.

– Vele fogsz küzdeni, de nem azért, ami a helyes. Neked nincs saját akaratod, nincs semmi, amit te akarsz?

– Azzal te ne törődj, hogy én mit akarok. – És hát azok a kívánságok... – Függetlenül attól, hogyan dönt Dorian, ő soha nem fog ártatlan életeket kioltani.

Gúnyos mosoly.

– Nem szeretjük a vért?

Chaol nem akarta abban az élvezetben részesíteni, hogy lássa, hogyan veszti el az önuralmát. Helyette inkább visszavágott:

– Azt hiszem, a királynőd is elítélne, ha egy csepp ártatlan vért is kiontanál. Az arcodba köpne. Vannak jó emberek ebben a királyságban, akik megérdemlik, hogy számításba vegyék őket, akármilyen akcióba is fogsz majd a tieiddel.

Aedion szeme a Chaol arcán lévő hegre villant.

– Úgy, ahogy téged is elítélt, a barátja halála miatt? – Aedion lassan, gonoszan rámosolygott, és aztán egy pillanat múlva már a széke karfájára támaszkodva nézett vele farkasszemet.

Chaol várt, hogy vajon megüti-e vagy megöli. A tábornok vonásai eddig soha nem látott módon, ragadozóra emlékeztetően kegyetlenné váltak, kivillant a foga. Aedion megszólalt:

– Amikor az embereid meghalnak körülötted, amikor látod, hogy a nőddel megbocsáthatatlan módon bántak, amikor árva gyerekek tömegeit látod éhen halni a városod utcáin, majd akkor beszélhetsz nekem arról, hogy mit jelent az ártatlan életek megkímélése. Addig a tény az tény marad, kapitány, hogy te nem állsz senkinek az oldalára, mert még kisfiú vagy, és még mindig félsz. Nem az ártatlan életek miatt, hanem az álom miatt, amibe még mindig kapaszkodsz. A herceged már továbblépett, a királynőm is. De te nem. És ezért a végén nagy árat fogsz fizetni.

Chaolnak nem volt több mondanivalója, gyorsan elhagyta a lakást. Alig aludt éjjel, mindegyre csak az asztalon heverő kardját bámulta. Napfelkelte után pedig elment a királyhoz, és beszámolt neki a tervéről, hogy visszatér Aniellébe.