30.

FEJEZET

CHAOL LEVEGŐT SEM MERT VENNI, ÚGY KÍSÉRTE AEDIONNAL a félig öntudatlan Rent. Úgy dülöngéltek és botorkáltak a nyomornegyedben, akár a részegek egy tivornya után. Az utcákban a késői óra ellenére nagy volt a nyüzsgés. Egy nő megbotlott, elkapta Aedion tunikáját, és gyorsan hadart valamit, el akarta csábítani. De a tábornok finoman eltolta, és így szólt:

– Nem fizetek azért, amit ingyen is megkapok.

Chaol valamiért úgy érezte, hogy hazudik, mivel az elmúlt hetekben egyáltalán nem hallott semmi olyasmiről, hogy Aedion megosztotta volna az ágyát valakivel. Vagy talán az változtatott a prioritásain, hogy tudta, Aelin életben van.

Elérték az ópiumbarlangot, amit a félig öntudatlan Ren megnevezett, épp az utolsó pillanatban, mert a panziókba, fogadókba és kocsmákba berontó katonák kiáltásai már az utcán visszhangoztak. Chaol nem nézett hátra, hogy megtudja, kik ők, hanem benyomta a faragott faajtót. A mosdatlan testek, a szemét és az édes füst szaga teljesen eltömítette az orrlyukait. Még Aedion is köhögött, és rosszalló pillantást vetett Renre, aki hatalmas súllyal nehezedett rájuk.

Egy korosodó madame libbent elő, hogy üdvözölje őket. Hosszú tunikáját és köntösét mintha számukra érzékelhetetlen szellő lebegtette volna. Végigvezette őket egy faborítású folyosón, nesztelen léptekkel suhant a kopott, színes szőnyegeken. Az árakról és az éjszakai kedvezményekről hablatyolt valamit, de amikor Chaol egy pillantást vetett ravasz, zöld szemébe, tudta, hogy ismeri Rent, és feltehetőleg saját birodalmat épített ki itt Résvárban.

Egy elfüggönyözött fülkébe vezette őket, ahol az édes füsttől bűzlő, elnyűtt selyempárnák hevertek szerteszét. A hölgy felvont szemöldökkel, kérdőn Chaolra nézett, mire ő három aranyat adott neki. A párnákon elnyúló Ren felnyögött, és mielőtt Chaol megszólalhatott volna, a madame már egy batyuval a kezében tért vissza.

– Már a szomszéd házban vannak – mondta, kedves idegenszerű kiejtéssel. – Siessetek!

Egy tunikát hozott. Aedion villámgyorsan levetkőztette a halálsápadt, vértelen ajkú Rent. A sebe láttán szitkozódott, a hasán lévő vágás nagyon mély volt.

– Ha csak egy kicsit mélyebb, az egész rohadt bele kint lógna.

A tábornok fogott egy szövetcsíkot, amit a madame hozott, és bekötötte vele a fiatal lord izmos hasát. Renen egyébként már mindenhol voltak hegek. Ha a mostanit túléli, talán nem is ez lesz a legrosszabb.

A nő Chaol elé térdelt, és kinyitott egy dobozt. Három pipa került a dohányzóasztalra.

– El kell játszanotok a szerepeteket – súgta, és a háta mögött függő vastag, fekete függönyre pillantott, kétségtelenül azt latolgatta, mennyi idejük van még.

Chaol meg se próbált ellenkezni, amikor a nő a szeme körül kipirosította a bőrét, krémet használt és valami port is, hogy sápadtabbá tegye az arcszínét, kigombolt néhány gombot a tunikáján és összekócolta a haját.

– Feküdj le, hanyagul és lazán, tartsd a kezedben a pipát! Szívd meg, ha el akarsz lazulni! – tanácsolta, aztán Aedionnal kezdett foglalkozni, aki éppen végzett Ren átöltöztetésével. Pillanatokon belül a bűzös párnákra támaszkodva hevertek, a madame pedig elviharzott Ren véres tunikájával.

A lord légzése nehéz és egyenetlen volt, Chaol pedig alig bírta visszafogni a keze remegését, amikor a bejárati ajtó kivágódott. A madame lágy léptei hallatszottak, aki sietett üdvözölni a férfiakat. Chaol hiába hegyezte a fülét, de úgy tűnt, Aedion gond nélkül hall mindent.

– Öten vannak? – csiripelte a madame elég hangosan ahhoz, hogy ők is hallják.

– Egy szökevényt keresünk – jött a goromba hangú válasz. – Takarodj az útból!

– Biztosan meg akarnak pihenni, vannak privát szobáink csoportoknak is, és maguk olyan megtermett legények. – Úgy dorombolt, mint egy érzéki vadmacska. – De azért pótdíjat számolunk fel, ha kardokat vagy tőröket hoznak be – tudják, nagy felelősség, ha a bódítószer miatt kissé...

– Elég legyen! – förmedt rá a férfi. Szövet szakadt, ahogy minden elfüggönyözött fülkét átvizsgáltak. Chaol szíve a torkában dobogott, de azért hanyagul heverészett, pedig nagyon viszketett a tenyere, hogy megragadja a tőrét.

– Akkor hagyom önöket dolgozni – szólt a nő illedelmesen.

Ren olyan kábultan feküdt közöttük, mint aki tényleg nincs magánál. Chaol csak remélni tudta, hogy meggyőző lesz az ő előadása is, amikor letépték a függönyt.

– Végre itt a bor? – kérdezte Aedion alig érthetően, a férfiakra sandítva. Az arca sápadt volt, lazán vigyorgott. Alig lehetett felismerni. – Tudják, már húsz perce várunk rá.

Chaol fátyolos tekintettel mosolygott a szobába kémlelő férfiakra. Valamennyien sötét egyenruhában voltak, de ezt az egyenruhát nem ismerte. Az ördögbe is, kik ezek? Miért vadásznak Renre?

– Bort! – csattant fel Aedion újra, mint egy gazdag kereskedő elkényeztetett fia. – Most, azonnal!

A férfiak csak káromkodtak és folytatták a kutatást. Öt perc múlva távoztak.

Az ópiumtanya bevett találkozóhely lehetett, mert Murtaugh egy óra múlva rájuk talált. A madame a privát irodájába kísérte őket. Rent lefogták a kopott kanapén, amíg a nő meglepő szakértelemmel fertőtlenítette, összevarrta és bekötötte a csúnya sebet. Azt mondta, hogy életben marad, de a vérveszteség és a sérülése egy ideig harcképtelenné teszi. Murtaugh végig ide-oda járkált, Ren pedig mély álomba zuhant, valami gyógyitalnak hála, amit a nő megitatott vele.

Chaol és Aedion egy kis asztalnál ültek, a fal mellett egymás hegyén-hátán álló ópiumládák közé préselődve. Chaol tudni sem akart róla, hogy mi lehetett az elixírben.

Aedion a zárt ajtót nézte, mintha a túloldaláról átszűrődő zajokra fülelt volna.

– Miért követtek benneteket, és kik voltak ezek az emberek? – tudakolta Murtaugh-tól.

Az öregember folytatta a járkálást.

– Nem tudom. De ők tudták, hogy mi hol leszünk. Rennek egész hálózata van informátorokból. Egyikük árulhatott el bennünket.

Aedion továbbra is az ajtót figyelte, egyik kezét a harci késén tartva.

– Olyan egyenruhát viselnek, amin rajta van a királyi pecsét, de a kapitány sem ismerte fel őket. Egy időre most el kell tűnnötök.

Murtaugh csendje valahogy súlyosan nehezedett rájuk. Chaol csendesen megkérdezte:

– Hova visszük őt, ha már meg lehet mozdítani?

Murtaugh leállt, szemében mély bánat tükröződött.

– Nem tudom. Nincs otthonunk.

Aedion élesen nézett rá.

– Akkor hol az ördögben voltatok idáig?

– Itt-ott, elhagyott épületekben húztuk meg magunkat. Ha tudunk dolgozni, akkor fogadókban szállunk meg, de most...

Chaol most jött rá, hogy ha ennyi éve bujkálnak, akkor nem férnek hozzá az Allsbrook- vagyonhoz sem. De hogy hajléktalanok...

Aedion arcán a teljes közömbösség tükröződött.

– És nem tudtok olyan biztonságos helyről Résvárban, ahol megbújhatna, amíg felgyógyul. – Ez nem kérdés volt, de Murtaugh bólintott. Aedion Rent nézte, aki a sötét kanapén hevert a szemközi falnál, majd nyelt egyet és így szólt. – Mondd el a kapitánynak az elméletedet a mágiáról!

Órákig tartott, míg Ren eléggé visszanyerte az erejét, hogy egyáltalán meg lehessen mozdítani, ezalatt pedig Murtaugh mindent elmondott, amit csak tudott. Az egész történetét. Az öregember időnként suttogva mesélt a borzalmakról, melyek elől menekültek és arról, hogy hogyan szerezte Ren a hegeit. Mindegyikről beszámolt. Chaol megértette, hogy a fiatalember miért volt olyan szófukar. A titoktartás tartotta őket eddig életben.

Összességében Murtaugh és Ren annyit tudtak, hogy azon a napon, amikor a mágiának nyoma veszett, a különféle hullámok nagyjából egy háromszöget rajzoltak ki a kontinensen. Az első vonal Résvártól a Dermedt-pusztaságig terjedt. A második a Dermedt-pustaságtól Sivatagföldig húzódott, a harmadik pedig visszavezetett Résvárba. Szerintük egy varázslat okozhatta ezeket a hullámokat.

Körülállták az Aedion által rajzolt térképet, a tábornok pedig az ujját többször is végighúzta a vonalakon, mint aki egy hadi stratégiára próbál rájönni.

– A varázslat meghatározott pontokból áradt szét, akár a jelzőfény.

Chaol az öklével az asztalra csapott.

– Hogyan lehetne hatástalanítani?

Murtaugh sóhajtott.

– Archer halálakor a munkánkat félbe kellett szakítani, a forrásaink is eltűntek a városból, mert féltették az életüket. De muszáj lennie valamilyen megoldásnak.

– De hol kezdjünk el kutatni? – kérdezte Aedion. – A király biztosan nem hagy nekünk nyomra vezető jeleket.

Murtaugh bólintott.

– Szemtanúkra van szükségünk, hogy megerősítsék a gyanúnkat, de azokat a helyeket, ahonnan elgondolásunk szerint a varázslat kiindult, a király erői tartják megszállva. Arra várunk, hogy bejussunk.

Aedion kelletlenül rávigyorgott.

– Nem csoda, hogy folyamatosan azt hajtogatod Rennek, hogy legyen kedves hozzám. Mintegy válaszképp Ren felnyögött, nagy nehezen kezdett magához térni. A fiatal lord az elmúlt tíz évben vajon érezhette magát bármikor is biztonságban vagy békében? Ez megmagyarázná azt a dühöt, azt a zabolátlan indulatot, ami a fiatal, összetört terraseni szívekben honolt, beleértve Celaenát is.

– Van egy lakás a nyomornegyedben, egy raktárépületben. Biztonságos és fel van szerelve mindennel, amire szükségetek van. Maradjatok ott, ameddig csak akartok – szólt Chaol.

Érezte, hogy Aedion figyelmesen nézi. De Murtaugh a homlokát ráncolta.

– Akármennyire is nagylelkű az ajánlatod, nem fogadhatom el, hogy a házadban lakjunk.

– Nem az én lakásom – felelte Chaol. – És hidd el nekem, a tulajdonos egy cseppet sem bánná.