19.

FEJEZET

CHAOL NEM MENT BELE A HARCBA, bár tudta, hogy ugyanakkora az esélye, hogy megölik, mint hogy választ kap a kérdéseire. Használt fegyvereikről és ruganyos, precíz mozdulataikról felismerte az őröket, hiszen minden részlet mély nyomot hagyott benne, amikor egy napig fogva tartották egy raktárban, és tanúja volt annak, ahogy Celaena úgy vágta keresztül rajtuk magát, mintha búzaszálak lennének. Soha nem fogják megtudni, hogy elveszett királynőjük jött el lemészárolni őket.

Az őrök térdre kényszerítették egy üres, állott szénától bűzlő helyiségben. Aedion és egy ismerősnek tűnő öregember nézett le rá. Az öreg könyörgött azon az éjjelen a raktárban Celaenának, hogy álljon le. Nem volt semmi feltűnő rajta, viseltes ruhája átlagos volt, testalkata sovány, de nem aszott. Mellette egy fiatalember állt, akit Chaol felismert nyájaskodó, rosszindulatú nevetéséről, ez az őr gúnyolódott vele a múltkor. Valiig érő haja lazán keretezte arcát, inkább volt kegyetlen, mint jóképű, főleg mivel egy gonosz heg húzódott a szemöldökétől lefelé az áliáig. Az őröket egyetlen biccentéssel elküldte.

– Nocsak, nocsak – szólalt meg Aedion, körülötte körözve. Kivont kardja megcsillant a félhomályban. – A testőrkapitány úr, Anielle trónjának örököse kémkedik? Vagy a szeretője megtanította hivatása egynémely trükkjére?

– Kötelességem tudni, Aedion, hogy mi folyik itt és miért. Mert te itt nagy tivornyákat rendezel és elcsábítod az embereimet az őrhelyükről, és közben nem is vagy ott a partin, mert az utcákat járva szaglászol valami után.

A sebhelyes arcú a kétélű kardjával közelebb lépett, és együtt körözött Aedionnal. Két ragadozó, ahogy felmérik a zsákmányukat. Biztosan megmérkőznének a hullájáért is.

– Nagy baj, hogy a bajnokod most nincs itt, hogy megmentsen – szólt a sebhelyes halkan.

– Nagy baj, hogy nem voltatok ott, hogy megmentsétek Archer Finnt – vágott vissza.

A férfinak kitágultak az orrlyukai, ravasz barna szemében düh lángolt fel, de csendben maradt, amikor az öregember felemelte a kezét.

– A király küldött?

– Miatta jöttem – Chaol Aedion felé biccentett. – De kettőtöket és a kis csapatotokat is kerestem. Mindketten veszélyben vagytok. Akármit is gondoltok arról, hogy ő mit akar, akármit is ajánl nektek, a király rövid pórázon tartja őt. – Talán ennyi kis őszinteséggel megveheti, amire szüksége van: a bizalmat és az információt.

Aedion hangosan felröhögött.

– Micsoda? – A társai felé fordultak és kérdőn meredtek rá. Chaol a tábornok ujján lévő gyűrűre pillantott. Nem tévedett. Ugyanolyan volt, mint a királyé, Perringtoné és a többieké.

A pillantásuk találkozott, Aedion abbahagyta a körözést.

Egy pillanatra a tábornok csak bámulta, barnára sült arcán meglepetés és derű árnyalata villant át. Aztán ezt dünnyögte:

– Még a végén kiderül, hogy sokkal érdekesebb fickó vagy, mint amilyennek hittelek, kapitány.

– Magyarázd meg, mire gondolsz – szólt az öregember halkan, de határozottan.

Aedion erre szélesen elmosolyodott, közben leráncigálta a fekete gyűrűt az ujjáról.

– Azon a napon, amikor a király nekem ajándékozta Orynth kardját, egy gyűrűt is felajánlott. Származásomnak hála az érzékszerveim... élesebbek. Úgy éreztem, hogy a gyűrűnek furcsa szaga van és tudtam, hogy csak egy ostoba ember fogadna el egy ilyen ajándékot tőle. Így csináltattam egy másolatot, a valódit pedig bedobtam a tengerbe. De mindig sokat töprengtem azon, hogy mi is volt ez az egész – merengett, miközben egy kézzel fel-le dobálta a gyűrűt. – Úgy tűnik, hogy a kapitány tudja és nincs ínyére.

A kardos férfi is megállt, arcán állati vigyorral.

– Igazad van, Aedion – mondta anélkül, hogy levette volna a tekintetét Chaolról. – Sokkal érdekesebb, mint amilyennek látszik.

Aedion zsebre dugta a gyűrűt, mintha... valóban hamisítvány lett volna. Chaol érezte, hogy már most sokkal több dolog derült ki, mint amire számított.

Aedion újra elkezdett keringeni, a sebhelyes pedig utánozta az elegáns mozdulatokat.

– Egy mágikus póráz, miközben a mágia már nem is létezik – töprengett hangosan a tábornok. – És mégis követtél, miközben azt hitted, hogy a király varázslata van rajtam. Azt hitted, hogy fel tudsz használni arra, hogy megnyerd a lázadók kegyeit? Lenyűgöző.

Chaol nem felelt. Már így is túl sokat fecsegett ahhoz, hogy ártson magának.

– Ezek ketten azt mondták, hogy a te orgyilkos barátod szimpatizált a lázadókkal – folytatta Aedion. – Információkat adott át Archer Finn-nek, ami lehetővé tette a lázadóknak, hogy kilopakodjanak a városból, amikor azt a parancsot kapta, hogy verje le őket. ő beszélt neked a király gyűrűiről, vagy te magad fedezted fel ezt a kis pikáns dolgot? Pontosan mi is folyik abban az üvegpalotában a király háta mögött?

Chaol tudatosan nem vágott vissza. Amikor egyértelművé vált, hogy nem fog megszólalni, Aedion a fejét csóválta.

– Gondolom, tudod, hogy mi lesz ennek a vége – mondta, ezúttal minden gúnyolódás nélkül. Csak hideg számítás volt a hangjában. Észak farkasának igazi arca. – Úgy látom, hogy aláírtad a saját halálos ítéletedet, amikor elhatároztad, hogy utánam szaglászol és most, hogy már ilyen sokat tudsz... Két dolog közül választhatsz: addig kínzunk, míg beszélsz, és aztán ölünk meg, vagy elmondod, amit tudsz, és akkor gyorsan túllehetsz a dolgon. Amennyire csak lehet, fájdalommentesen, szavamat adom rá.

Abbahagyták a körzést.

Chaol az elmúlt hónapokban többször is farkasszemet nézett a halállal. Szembenézett vele, látta és tudta kezelni. De ez a halál, hogy Celaena, Dorian és az anyja soha nem tudják meg, hogy mi történt vele... Ez valahogy undorította. Dühítette.

Aedion közelebb lépett.

A sebhelyest ki tudná iktatni, aztán csak remélte, hogy Aedionnal szemben is megállná a helyét, vagy legalábbis el tudna menekülni. Harcolni fog, mert ez volt az egyedüli módja annak, hogy elfogadja ezt a fajta halált.

Aedion készenlétben tartotta a kardját, azt a kardot, ami a vérség és jog szerint Celaenát illette meg. Chaol feltételezte, hogy egy kétarcú mészárossal van dolga. Aedion áruló. De nem Terrasen árulója. Nagyon veszélyes játékot játszik folyamatosan, mióta Résvárba jött, azóta, hogy a királysága tíz éve darabjaira hullott. Aedion azért a titkáért is ölne, hogy a királyt becsapva úgy tett, mintha hordaná a gyűrűt. De van egy másik információ is, amit talán felhasználhat, hogy élve kerüljön ki innen.

Függetlenül attól, hogy távoztakor mennyire szét volt esve, Celaena most biztonságban van.

Távol Adarlantől. De Dorian nem, a mágiája miatt, a fenyegetés miatt, amit titkon jelentett. Aedion nagy levegőt vett, hogy megölje. Mindabból, ami valaha fontos volt neki, mára csak az maradt neki, hogy megvédje Doriant. Ha ezek a lázadók valóban tudnak valamit, bármit, a mágiáról, ami felszabadíthatná, ha fel tudná használni Aediont, hogy megszerezze ezt a tudást...

Hazárdjáték volt, és életében még soha nem volt ekkora tétje. Aedion felemelte a kardját.

Chaol magában megbocsátásért fohászkodott, Aedion szemébe nézett és így szólt:

– Aelin él.

Aedion Ashryvert nevezték farkasnak, tábornoknak, hercegnek, árulónak és gyilkosnak. Mindegyik ő volt, és még több is. A hazug, a csaló és a szélhámos voltak a kedvenc jelzői, ezeket a címeket csak a hozzá legközelebb állók ismerték.

Adarlan kurvájának azok hívták, akik nem ismerték.

Nagyon sok szempontból találó volt, és soha nem is bánta igazán. Ez tette lehetővé számára, hogy ellenőrzése alatt tartsa az északi területeket, a minimumra korlátozza a vérontást és hazudjon. A Romlás légió fele lázadókból állt, a másik fele pedig szimpatizánsokból. Csatáik közül számosat csak megrendeztek, az elesettek összeszámolásakor csaltak és túloztak, és a tetejébe még az is előfordult, hogy a holttestek az éj leple alatt felkeltek és hazamentek a családjukhoz. Adarlan Kurvája. Nem bánta. Egészen mostanáig.

Unokafivér – ezt a titulust szerette leginkább. Unokafivér, rokon, védelmező. Ezeket a titkos neveket mélyen dédelgette magában és csak akkor suttogta el, amikor az északi szél átsüvített az Agancshegységen. Néha a szél úgy szólt, mintha a kínpadra igyekvő népe kiáltana. Néha pedig úgy, mintha azt mondta volna, hogy Aelin, Aelin, akit ő imádott, aki a királynője kellett volna legyen, és aki előtt egyszer vérével megpecsételt esküt kell majd tennie.

Aedion a nyomornegyed egyik üres dokkjának rothadó pallóján állt, és az Avery folyót bámulta. A kapitány mellette éppen vért köpött a vízbe, hála annak az ütésnek, amit Ren Allsbrook vitt be neki, legújabb szövetségese és egy újabb halott ember, aki a sírból szállt ki.

Rennel, Allsbrook örökösével és lordjával gyerekkorukban együtt edzettek, és egykor vetélytársak voltak. Tíz éve Ren és a nagyapja, Murtaugh megmenekültek a vérpadtól, Ren szülei elterelő hadműveletének köszönhetően, amiért az életükkel fizettek, Ren pedig ekkor szerezte a csúnya heget az arcára. Aedion halottnak hitte őket, és csodálkozott, amikor megtudta, hogy ők jelentik azt a tikos lázadó csoportot, akikre Résvárba érkezte után vadászott. Hallotta azokat az állításokat, hogy Aelin életben van, és hadsereget épít. Idevonszolta magát északról, hogy utánajárjon a dolognak, és elpusztítsa a hazugokat, lehetőség szerint darabokra tépve őket.

Kapóra jött, hogy a király éppen Résvárba hívatta. Ren és Murtaugh nyomban elismerték, hogy a híreszteléseket lázadó csoportjuk egyik korábbi tagja terjesztette. Halott királynőjükkel ők soha nem álltak kapcsolatban, de nem is hallottak semmiről. Bár Rent és Murtaugh-t látva Aedionban azért felmerült, hogy vajon még ki maradhatott életben. Soha nem merte remélni, hogy Aelin...

Aedion a kardját a fakorlátra tette, heges ujjait végighúzta rajta, végigsimította csorba rovátkáit és vonalait. Mindegyik legendás, réges-rég halott nagy királyok ellen vívott ütközetekről mesélt. A kard volt az utolsó apró bizonyíték, hogy egykor északon egy hatalmas királyság létezett.

Igazából nem őt illette. Amikor a véres hódító hadjáratok megkezdődtek, Adarlan királya a pengét Rhoe Galathynius kihűlőben lévő testéről csatolta le, és hozta Résvárba. És ott maradt, az a kard, ami Aelint illette volna.

Így tehát Aedion éveken át küzdött katonai táborokban és csatákban, harcolt, hogy igazolja felbecsülhetetlen értékét a király előtt, és újra és újra mindent elfogadott, bármit is tettek vele. Amikor a Romlással együtt megnyert első csata után a király kinevezte őt Észak Farkasának, és valamit adományozni akart neki, akkor a kardot kérte.

A király a kérést egy tizennyolc éves fiú romantikus lelkületének tulajdonította, ő pedig addig hencegett dicsőségével, míg mindenki elhitte, hogy egy áruló, öldöklő rohadék, aki már azzal is megszentségteleníti a kardot, hogy hozzáér. De korábbi mulasztását már a kard visszaszerzése sem tudta semmissé tenni.

Bár csak tizenhárom éves volt, és hatvan mérföldre volt Orynthban, amikor Aelint egy vidéki birtokon megölték, mégis megakadályozhatta volna a tragédiát. Anyja halála után ugyanis a királyi udvarba küldték, hogy ő legyen Aelin kardja és pajzsa, szolgáljon abban az udvarban, ami Aelin, a király gyermekének kormányzására várt. Neki tehát lóhalálában útnak kellett volna erednie, amikor a kastélyba berobbant a hír, hogy Orlon Galathynius ellen merényletet követtek el. És mire valaki a tettek mezejére lépett volna, Rhoe, Evalin és Aelin már halottak voltak.

A hátán viselt kard emlékeztető volt, emlékeztető, hogy kié volt a kard egykor, és ha majd kileheli a lelkét, kinek kell visszaadnia.

De most az évek óta cipelt súlyos kard könnyebbnek, élesebbnek és sokkal törékenyebbnek tűnt. Végtelenül értékesnek. Úgy érezte, hogy kicsúszott a talaj a lába alól.

Először senki sem szólalt meg, miután a testőrkapitány bejelentette a hírt. Aelin életben van. Aztán azt mondta, hogy négyszemközt akar vele erről beszélni.

Csak hogy megmutassák, hogy nem blöfföltek a kínzásról, Ren olyan hűvös precizitással verte véresre, hogy Aedion irigykedve csodálta, de a kapitány állta az ütéseket. Amikor Ren szünetet tartott, Murtaugh rosszallóan nézett, de a kapitány megismételte állítását. Miután világossá vált, hogy a kapitány csak a tábornoknak beszél vagy inkább meghal, Aedion leintette Rent. Allsbrook örököse prüszkölt, de a tábornok már rengeteg hozzá hasonló fiatal férfival elbánt a katonai táborokban. Mindig gyorsan rendre tudta utasítani őket.

Aedion hosszan, szigorúan nézett rá, mire Ren hátrébb lépett.

Így kötöttek ki itt. Chaol az inge foszlányával törölgette az arcát. Az elmúlt néhány percben olyan történet hangzott el, aminél valószínűtlenebbet Aedion alighanem életében nem hallott. A történet Celaena Sardothienről, a híres orgyilkosról szólt, akit Arobynn Hamel képzett ki, továbbá a bukásáról és a Távolvégen töltött évéről, a nevetséges versenyben való részvételéről, és arról, hogy hogyan lett a király bajnoka. Aelin, az ő királynőjének a története, aki egy haláltáborból kikerülve az ellensége házában szolgált.

Aedion a korlátra támaszkodott. Ez nem lehet igaz. Tíz év után. Tíz reményvesztett, mindenféle bizonyíték nélküli év után.

– Olyan szemei vannak, mint neked – mondta Chaol az állkapcsát igazgatva. Ha ez az orgyilkos, egy orgyilkos, te jó ég, valóban Aelin, akkor ő a király bajnoka... Akkor ő a kapitány...

– Te küldted őt Wendlynbe – szólt Aedion érdes hangon. A könnyek majd később jönnek. Most üres volt. Mint akit kibeleztek. Minden hazugság, híresztelés, a tettei és a partik, a csaták, a valódiak és kitaláltak, annyi élet, amit elvett és annyian élhetnének még... Hogy fogja tudni elmagyarázni ezt neki? Adarlan kurvájaként.

– Nem tudtam, hogy ki ő. Csak azt gondoltam, hogy biztonságban lesz.

– Gondolom tisztában vagy vele, hogy most aztán végképp okot adtál rá, hogy megöljelek. – Aedion a fogát csikorgatta. – Van fogalmad, hogy mekkora kockázatot vállaltál azzal, hogy mindezt elmondtad? Dolgozhatnék a királynak is. Te tényleg azt hitted, hogy én a király kutyája vagyok, miközben csak egy kis rövidke sztorival tudtad ezt bizonyítani? Aelint is életveszélybe sodorhattad volna. – Ostoba, buta, meggondolatlanul ostoba. De még mindig a kapitány, a király nemes kapitánya van fölényben, aki most éppen a hazaárulóknak engedelmeskedik. Akkor tűnődött el a kapitány hűségén, amikor Ren beszélt neki a király bajnokának kapcsolatáról a lázadókkal, de... az ördögbe az egésszel. Aelin. Aelin a király bajnoka. Aelin segített a lázadóknak és belezte ki Archer Finnt. Alig kapott levegőt, de úrrá lett a sokkon, a meglepetésen, a rémületen és a felcsillanó öröm érzésén.

– Tudom, hogy kockáztattam – jelentette ki a kapitány. – De azok, akik birtokolják ezeket a gyűrűket, azoknak valami megváltozik a szemében, valamiféle sötétség költözik bele, ami időnként fizikálisán is manifesztálódik. Benned még nem fedeztem fel, mióta itt vagy. De soha nem láttam olyat, hogy valaki ennyi partit rendezett volna, és aztán csak néhány percre jelent volna meg rajtuk. Nem mennél ennyire messzire, hogy eltitkold a találkozóid a lázadókkal, ha a király szolgája lennél, főként, hogy a Romlás még nem érkezett meg, annak ellenére, hogy biztosítottál bennünket róla, hogy hamarosan itt lesznek. Ennek nem lenne értelme. – A kapitány állta Aedion tekintetét. Talán mégsem olyan bolond. – Azt hiszem, hogy ő is azt akarná, hogy tudj róla.

Chaol a folyóra nézett, a tenger felé. Büdös volt. Aedion a katonai táborokban érzett rosszabb szagokat, és látott rosszabb dolgokat is, de Résvár nyomornegyede biztosan tartotta velük a lépést. És Terrasen fővárosa, Orynth, annak egykor fényes tornya – ma mocskos fehér kőhalom – is jó úton jár a szegénység és kétségbeesés ezen szintje felé. De talán, majd egyszer...

Aelin életben van. Életben van és ő is gyilkos, mint ő, és egy a megbízójuk.

– A herceg tud róla? – Képtelen volt arra, hogy beszéljen a herceggel anélkül, hogy ne idézze fel a Terrasen pusztulását megelőző napokat, nem tudta leplezni a gyűlöletét.

– Nem. Még azt sem tudja, hogy miért küldtem Celaenát Wendlynbe. És azt sem, hogy ő... vagyis ti tündérek vagytok.

Aedion soha nem birtokolta annak az erőnek még a töredékét sem, ami Celaena ereiben izzott, ami könyvtárakat égetett fel és olyan általános aggodalmat keltett, ami miatt – a világ pokollá változása előtti hónapokban – már az is szóba került, hogy elküldik őt valahová, ahol megtanulhatja, hogyan tudja uralni a mágiáját.

Fültanúja volt vitáknak, Hogy elküldjék-e őt különböző akadémiákra vagy mesterekhez, távoli vidékekre, de arról soha nem hallott, hogy nagynénjükhöz, Maevéhez küldenék őt, aki úgy várt, mint egy pók a hálójában, hogy lássa, mi lett az unokahúgából. És most éppen Wendlynben kötött ki, nagynénje küszöbén?

Maeve nem tudott Aedion tehetségéről vagy nem törődött vele. Nem, ő halhatatlan rokonaitól csak némi testi előnyt örökölt: erejét, fürgeségét, éles hallását, kiváló szaglását. Mindez félelmetes ellenféllé tette a csatamezőn, és nemegyszer az életét is megmentette. És magát a lelkét is, már ha a kapitánynak igaza van azokkal a gyűrűkkel kapcsolatban.

– Visszajön? – kérdezte Aedion halkan. Számos kérdése közül ezt tette fel elsőként a kapitánynak, aki immáron bebizonyította, hogy több, mint a király szánalmas szolgája.

A kapitány szemében elég fájdalom tükröződött ahhoz, hogy Aedion lássa, szereti Aelint. Tudta és belehasított a féltékenység, már csak azért is, hogy a kapitány olyan jól ismeri a lányt.

– Nem tudom – ismerte el Chaol. Ha nem az ellensége lett volna, akkor Aedion tisztelte volna őt az áldozatért, amit hozott. De Aelinnek vissza kell jönnie. Vissza fog jönni. Kivéve, ha a visszatérése azt jelenti, hogy a vérpadra küldik.

Ha egyedül lesz, akkor minden vad gondolatát végiggondolja. Megragadta a vizes korlátot, és próbált ellenállni a késztetésének, hogy további kérdéseket tegyen fel.

De aztán a kapitány olyan vizsgálódóan méregette, mintha átlátna minden álarcon, amit viselt. Egy pillanatra az is felmerült benne, hogy beledöfi a kardját, a testét pedig bedobja az Averybe, függetlenül attól, hogy milyen információk vannak a birtokában. A kapitány is a kardra pillantott, Aedion pedig azon gondolkodott, vajon ugyanarra gondol-e, és megbánja-e majd, hogy megbízott benne. Meg kellene bánnia, átkoznia kellene magát ostobaságáért.

– Miért szaglásztál a lázadók után? – kérdezte tőle.

– Mert azt hittem, hogy értékes információk birtokában vannak. – Valóban értékes kell, hogy legyen, hogy akár hazaárulónak is tűnve szerezze meg őket.

Aedion hajlandó volt megkínozni a kapitányt, meg akarta őt ölni. Tett már ennél rosszabbat is. De ha – amikor Aelin visszatér, akkor nem jönne ki jól, hogy ő kínozta és ölte meg a királynő kedvesét. És a kapitány most az ő legfontosabb információforrása. Többet akart tudni Aelinről, a terveiről, arról, hogy néz ki, hogy tudná őt megtalálni. Mindent tudni akart. Mindent. Főként azt, hogy hol áll most a kapitány a sakktáblán, és mit tud a királyról. Ezért így szólt:

– Mondj el mindent, amit a gyűrűkről tudsz!

De a kapitány a fejét rázta.

– Kössünk üzletet!