165

Wilson meglepetten bámult rá, de az arca rezzenetlen maradt. Tehát ő az. Ismerte. Még mint zöldfülű újoncot, Indiában. Aztán rövid időre visszakerült Angliába. Utána Palesztinában

szolgált, majd hazavezényelték és akkor nyomtalanul eltűnt a szeme elől, most pedig itt ez a csodába illő változás. Ezredfőtörzsőrmester, és úgy viseli a rangját, ahogyan még soha,

senkinél nem látta. A két lábon járó égimeszelő. Két méter, de csupa izom. Az arcán

meglátszik az évek múlása, de most is ugyanolyan merev, kifejezéstelen. Az egyenruhája

bámulni és csodálni való. Hibátlan trópusi szerelés, úgy kikeményítve, hogy csak egy Sámson tudná összegyűrni. Sortot nem visel. A teste vékony gólyalábakon nyugszik. Hogy is

hordhatna rövid nadrágot? Borotvaélesre Vasalt hosszú nadrág. A bakancsa olyan fényes,

hogy az ember az arcát is megláthatja benne, és amikor keményen megfordul azokon a

gólyalábain, egy pillanatra megfeszül a nadrág a seggén.

De ami az igazi csoda! A pálca, amelyet a jobb kezében tartott. Ezüstfejű, csillogóra fényezett ébenfa. Ő maga úgy állt, mintha nyársat nyelt volna, csak a szeme beszélt Wilsonhoz. Ez volt számára a győzelem napja. Amikor átveszi tőle ezt a beosztást.

Ami azt illeti, annak idején ő csinált belőle valakit, méghozzá különleges anyagból,

Megedzette. Rendet plántált belé, fegyelmet és Krisztus tiszteletét. A saját hangját és a maga hozzáállását. Ebbe az embarbe. De miféle őrültség az, ami, a jelek szerint fészket vert a fejében és aláásta mindazt, amire ő tanította? Ez az egyenruha. Ez a marsallbot vagy sétapálca vagy püspöki pásztorbot vagy akárminek nevezzük is. Egy pávatollakat viselő gólya. Melyik elítélt tudna ránézni anélkül, hogy összepisálná magát, vagy talán valóban valamiféle

felsőbbrendű ember lett belőle, aki ezt is el tudja fogadtatni, és ezt is szárazon megússza?

Idővel majd kiderül.

- Gondolom, Lockheart főtörzsőrmester úrnak kell, hogy szólítsalak? kérdezte Wilson

gúnyosan, de az irónia a jelek szerint belefúlt a semmibe.

- Én már régen az vagyok. - Wilson csak bólintott. - Hová vezényelték?

- Haza. Hátországi szolgálatra.

- Én örültem, hogy kikerülhettem. Itt valami zűr volt, ugye?

Mintha nem tudná! - Volt. De én már elsimítottam.

Wilson teletöltött két poharat, az egyiket Lockheartnak adta. Ha akarod, helyezd kényelembe magad.

Lockheart óvatosan, körülményesen leült, még mindig nem tette le a botját. Ez az ő hosszabb, fekete testvére, vélte Wilson. Amelyiknek az ezüstfeje valamivel kisebb, de sokkal értékesebb.

Ittak. Majd Lockheart az asztalra tette a poharát.

- Kik most a rossz fiúk itt?

- Roberts, Bokumbo és McGrath voltak azok. De most már mind lecsendesedtek. Meg

Baldock és Drummond.

Lockheart összevonta a szemöldökét. - A két glasgow-i strici? A hosszú meg a rövid?

- Ők azok.

- Már voltak a kezem alatt, Angliában.

- Biztosan ők azok.

- Az a két dühöngő kurafi. Kicsi a világ.

- Én már lecsillapítottam őket.

- Ezeket nem lehet lecsillapítani.

- Majd meglátod.

- Csak alkalomra várnak.

- Igazán? Most rajtad a sor.

Lockheart felhajtotta a maradék italt. - Meg lesznek lepve, ha újra meglátnak. - Wilson újra töltött a két pohárba. Vannak még kifizetetlen adósságaik. De itt ez a domb. Tetszik nekem ez a domb.