110

- Ez az igazság, atyám.

- Miért nem jelentette Webb őrnagynak?

- Falra borsót hányni?

- Ő rendes ember.

- Ő is csak a kurva hadsereg! - Higgíns ivott. - Bocsánat!

- Mit akarsz, fiam, mit tegyek?

- Levelet akarok írni Carolnak, és azt szeretném, hogy ön cenzúrázza, és gondoskodjék, hogy eljusson hozzá...

- Mindaz, amit elmondtál nekem?

- És még több is.

- Szóval magadra veszed Roberts meg a többiek gondját.

- Alig ismerem őket, de valamit tenni kell. A legtöbbjük tulajdonképpen semmiért került be.

Na jó, az ember kell, hogy letöltse a büntetését. De hát amit a felügyelők művelnek velük!

Annak már semmi értelme sincs. Ide figyeljen, nem csak Roberts-ről és a nyolcas számú

zárkáról van szó. Az összes fiúról, aki odabenn ül. Az ott az őrültek háza. Az a domb az őrület dombja!

A tábori lelkész a távoli semmibe bámulva hosszasan elgondolkodott, aztán Higgins szemébe nézett. - Ha kissé megnyugodtál, írd meg a levelet, és én majd elolvasom.

Még soha nem volt olyan napja, mint ez a mai. A tökéletes fittséget és frissességet a

kivörösödött szemű másnaposság követte, és az ébresztőre csak nyögve és botladozva tudott kikecmeregni a takarója alól. Megközelítőleg se volt még soha ilyen másnapos állapotban,

méghozzá néhány üveg sörtől csupán. A reggeli csuklógyakorlat kihúzta kissé a gyötrelmek

mély kútjából, de még mindig olyan ízt érzett, mintha átizzadt zoknik lennének a szájában, s a belei rohadtul megkínozták. A tornát követő úszás után szédülés jött rá, s a térde is majdnem összecsuklott. A reggelit kihagyta. A gyakorlatozás könnyebben ment. Patakokban ömlött róla a verejték, és a nap csaknem kiégette a szemgolyóját. Dél felé kezdte csak félig meddig olyan embernek érezni magát, amilyen az Üvegházban volt, és már egy óra felé járt, amikor végre be tudott menni a skót egyház könyvtár sátrába, hogy összeszedje a gondolatait és

megfogalmazza életének addigi legnehezebb levelét. Semmiféle átlátszó mentegetőzés, de

azért, ami a kairói kalandjait illeti, az igazságot valahogy mégiscsak meg kellene kerülni. De amikor Roberts-ről meg a többi fogolyról kezdett írni Carolnak, csak úgy száguldott a tolla a papíron, egyik lapot a másik után írta tele. Addig soha nem érzett düh sarkallta. Befejezte, és miután többször átolvasta az írását, tudta, hogy ennél többet nem tehet, ez a lehető legjobb.

Majd a páter sátrához ment, és még mindig forrt benne a harag.

- Higgins fiam, azt kívánod, hogy ezt továbbítsam? Higgins bólintott. Amikor tegnap este

odamentem hozzá,

gondolta, már szinte egészen el volt ázva, és nyilván semmit se tudott pontosan megérteni.

- Ez az igazság, no meg a domb; engem csak egyszer futtattak meg rajta, és az is éppen elég volt. De Stevens-t Williams újra meg újra felzavarta rá, míg végül holtan esett össze. Az orvosi jelentés ellenére az a domb ölte meg, és egyetlen elítélt sincs a büntetőtáborban, aki nem úgy vélekedne, hogy ez a tiszta igazság.

- Ők pedig megölték az egyik felügyelőt?

- Ott van minden az ön kezében. Ahogy csak le tudtam írni, de amikor elolvastam, úgy tűnt fel nekem, hogy még enyhébb, mint a valóság.

- Nem. - A páter a fejét rázta. Az ő szemében ez a levél meghökkentő vádirat volt,

nyelvtanilag hibás, durván fogalmazott, dühös indulatokkal íródott és valószínűleg eltúlzott.

Biztos, hogy eltúlzott. Mégis... De megölték az egyik felügyelőt. - Maga is csodálkozott, miért kell, hogy ez jobban megrendítse, mint Stevens halála.

- Stevens után Williams Roberts-et akarta kikészíteni, nem látja? Összeverte, de amikor

Roberts megvádolta, hogy megölte Stevens-t... Bátran odaállt a főtörzs elé és egyenesen a 111

képébe mondta. Williams ez után veszettül őrjöngeni kezdett. Mindnyájan hallottuk. Újra

nekirontott Roberts-nek, aki félig már úgyis megnyomorodott. A bakancsával is

összerugdosta. Őrjöngött. Akkor aztán McGrath és Bokumbo...

A páter várt. Higgins mereven nézett az ökölbe szorított kezére.

- Megölte Williams-t.

- Igen, atyám.

- És fegyelmi vizsgálóbizottság elé kerül az ügy. Higgins felnézett. Az arcán elgyötört és hitetlenkedő mosoly. - Mi valamennyien szeretnénk hinni Simmons ezredesnek. Ő elkészíti a jelentését és átadja a katonai körzet parancsnokának. - Cigarettára gyújtott. - De aztán kihez kerül a jelentés? És az után... ? Több mint háromszáz fogoly van odabenn. Egy pillanatig most ne is a nyolcas számú zárkára gondoljunk. Helyes? Hanem arra, hogy háromszázan vannak

ott. - Felnevetett, de maga sem értette, hogy mi olyan mulatságos ebben. - Ha földrengés

lenne, ezek még akkor is futólépésben hajszolnának minket, és megbüntetnének, ha

beleesnénk a repedésekbe. Látnia kellene, atyám, hogy elhihesse. Megrázta a fejét. - Van

odabenn egy maroknyi súlyos eset. De a többi, gondolom, csak ugyanolyan csibész, mint

amilyen én vagyok. - Mélyen leszívta a füstöt és a tüdejében tartotta, miközben gúnyosan

nézett a tisztelendőre. - A főtörzs bizonyára őrült. De van ott egy tisztességes felügyelő.

Harris. Ezt mindnyájan tudjuk, szájról szájra jár a híre. Ő meg fogja mondani, hogy Stevens-t Williams ölte meg.

- Ha ez valóban így van...

- És ezt hallgassa meg! A főtörzs azt ordította, hogy ő is ezt tanúsítja. - Higgins felnevetett.

A páter szemmel láthatóan megkönnyebbült. - Akkor hát valamit mégis tettek már ebben az

ügyben?

- Azt hiszem, én félig még mindig segg részeg vagyok. Már bocsánat! De alig félórával

később a parancsnok a nyolcas cella összes foglyát mégis gyilkossággal vádolta. Hát nem

napnál világosabb, hogy az a hely ott maga az őrültek háza?

- Azt hiszem, meg kellene várnunk a vizsgálóbizottság véleményét.

- És ki fog arról tudomást szerezni? Egyenesen a haditörvényszék elé fogják terjeszteni.

- A foglyok, mint vádlottak, védőt választhatnak maguknak.

Higgins csaknem lelkendező nevetéssel reagált erre. Ahogyan én is választhattam! Égy

zöldfülű tisztet kaptam. Egy derék fiút. Csak éppen halvány gőze se volt a szolgálati

szabályzatról. Ide figyeljen, atyám! El se akartam hinni. Ott állunk a hadbíróság épülete előtt.

Énrám őrök vigyáznak, ő meg vagy hat lépésnyire tőlem a katonai ügyésztől kérdezi, hogy mit kell csinálnia. - A lelkész félrenézett. Higgins fuldokolt a nevetéstől. - Éppen tőle kérdezi!

Máris feladtam. De hát az én kis mókám nem volt olyan komoly. Gyilkosságért viszont

agyonlövik az embert, így kapnak majd a nyolcas zárkabeli fiúk is egy derék fickót védőnek...

nem hiszem, hogy olyanra lenne szükségük. Nekik a legjobbra van szükségük. Ha ez a levél

eljut az én Carolomhoz, ő felkeresi Stevens feleségét. Meg az újságokat. A parlamenti

képviselőnket. Carol rámenős kis nő. A nyilvánosság elé tárja Angliában az ügyet, és. az

akkor talán tisztességes vizsgálóbizottság elé kerül.

A tábori lelkészben minden összekavarodott. Részvétet kellene éreznie, nem pedig

ingerültséget. De nem, ez mégsem egészen az. Valamiféle undort érzett az egész üggyel

kapcsolatban, s a gondolatai hátterében, mint mindig, ott lebegett a fiaskó, a pohár, amely kinyitja talán az agyát szorító vaspánt lakatját. Arra azonban még négy, vagy annál is több órát kell várnia. Tudta magáról, hogy sokkal jobb ember lesz, ha már ivott valamit, és arra gondolt, bárcsak estére hagyta volna Higgins eztaz egészet. A döntése akkor egyszerű és

végleges lehetne.

- Ezt meg kell beszélnem Webb őrnagy úrral.

- Ő maga a hadsereg. Csupa fölösleges hülyeség, merev szabályzat és fegyelem. Nem engedné át a levelemet. Ha ő cenzúrázná, Carol ebből egy sort sem olvashatna. De az őrnagy nem is 112

lenne hajlandó cenzúrázni a levelet. Újabb vádat emelhetne ellenem, mert kénytelen lennék megkockáztatni, hogy egy nem cenzúrázandó borítékot adjak fel, és ha valahol mégis

kibontanák... hát, az már nem lenne semmiség! Széttárta a karját. - Ezt is figyelembe kellene vennie.

- Webb őrnagy jó katonatiszt.

Higgins erről nem óhajtott vitába bocsátkozni. Lehet, hogy valóban az. Vannak, akik még azt is mondanák, hogy Wilson jó főtörzsőrmester. Nem mintha ezt a kettőt össze lehetne

hasonlítani. De mind a ketten magát a hadsereget jelentik, és ez a lényeg.

- Ő nem engedheti át a levelemet. Ön is tudja, atyám, hogy ez mekkora botrányt kavarhatna odahaza.

- Fiam, én csak a te állításodra támaszkodhatom.

- Esküszöm, hogy az az igazság.

A pap sokáig gondolkodott. Pattanásig feszültek az idegei, és a bal szeme sarkánál idegesen rángatózni kezdett az arca. A keze is remegni kezdett, mint ilyenkor mindig, vagy még

korábban is, amikor a nappali órákban megtartóztatta magát és nem nyúlt az italhoz. Ez az ő

bűnhődése. Bármily szörnyű volt is bevallani, de az ital volt az, ami a megfelelő pillanatban valamiféle iszonyatos, mennyei örömmel tölthette el. Hiszen Isten annyira szereti a világot, ő

pedig az egész emberiség iránt képes szeretetet érezni, amikor reszkető kezével az ajkához emeli a poharat. Minden reménye, az összes csalódása, és igen, az összes kudarca lapult ott, a pohár fenekén. És ez a fiatal, mélységes aggodalommal teli, tagadhatatlanul jó arc, itt, vele szemben, tőle várja, hogy döntsön egy erkölcsi kérdésben. Ahogy várni lehetett, lelkiismereti kétségek rohanták meg. Alattomos gondolatok. Hogy Webb őrnagy elé kell majd állnia. Nem

félt, de tudta, hogy milyen kevésre tartja őt az őrnagy. Semmit se tehet ezért a fiúért, de akkor mi lesz? És ha a fiú felad egy csakis magán- és családi ügyeket tartalmazható, nem

cenzúrázandó levelet, és azt kinyitják? Akkor a cenzúra megkerüléséért újabb vádat

emelhetnek ellene, és még sokkal súlyosabb ítélet várna rá. Nem engedheti, hogy ez

megtörténjék, de a lelkiismerete mégse tiszta. Alattomos, kétszínű játékot űz.

- Gondoskodni fogok róla, hogy a leveled eljusson Angliába.

Higgins leikéről mázsás sziklák gördültek le. - Köszönöm.

Amikor kiment a sátorból, nem is érzett igazi meglepetést. A páterre mindig lehet számítani.

Mindenki számíthat rá, talán csak az az istenverte őrnagy meg néhány tiszt a kivétel. Még az anglikánok is számíthatnak rá. Mindenki tudta, hogy megissza a magáét, de amikor kinn

voltak a fronton, ő is ott volt velük az első vonalban, együtt dolgozott az egészségügyiekkel, és amikor kellett, feladta még az utolsó kenetet is, és hol volt olyankor a másik lelkész? Ég és föld, össze se lehet hasonlítani őket, és a páter jóformán be se tette soha a lábát a tiszti étkezőbe. Az ember mindig ott láthatta őt a fiúk között.

Higgins tudta, hogy a levél át fog csúszni. Ennél többet senki se kérhetett vagy várhatott volna tőle.

- Persze, azt akarják, hogy adjátok írásba a vallomásotokat.

Randall suttogóra fogta a hangját. Éjszaka volt, és a foglyok mind aludtak az újabb, kimerítő

nap után. Csak a nyolcas számú zárka foglyainak szemére nem jött álom. Ismeretlen

fogalommá vált számukra az alvás. Komor, lidérces látomások borzolták az idegeiket, és

amikor teljesen átizzadva felriadtak, valamiféle hálaérzet áradt szét bennük. Hiszen ez csak az éjszaka káprázata volt! Még élnek. Még a másik oldalukra fordulhatnak. Behunyják a

szemüket, és újra átélik az iszonyatot. Még Bartlett, miután ő ellene is vádat emeltek, és tudta, hogy ez számára semmi jót nem tartogathat, ő is úgy érezte, hogy nyakig benne van a pácban, és egyre idegesebb lett.

- Ezek azt remélik, ti alig várjátok, hogy végre mindent papírra vessetek, és akárhogy

vélekedtek is az ügyről, valamit mégis megfogalmaztok. A saját mentségetekre.