106

Remélem, hogy ezzel véget érnek az ilyen tréfáid, és kétszer is meggondolod, mielőtt újra valami zűrbe keveredsz.

Albie, drágám, állandóan rád gondolok és hiányzol nekem, és tudod, hogy én vagyok olyan

nagyon oda a templomért, de most imádkozom, hogy itt légy mellettem megint, és

újrakezdhessük a közös életünket. Olyan rövid időnk volt, de a te szeretettel teli leveleid hatására mindig rád gondolok.

írj és mondj el nekem mindent. A te szerető Carolod. "

Higgins gondosan összehajtogatta a levelet és a tárcájába tette. Még rengetegszer el fogja olvasni, amíg megkapja a következőt, és akkor ez odakerül a borjújába a többi levélhez, és a következőt fogja a tárcájában tartani.

Vézna kislány volt, amikor először meglátta, és minthogy ő maga három évvel idősebb volt

nála, alig vett tudomást róla. Aztán Carol családja Londonba költözött, és néhány évvel

később ő maga is a füstös nagyvárosba került, ahol jóformán senkit sem ismert. Aztán egy

szép napon megpillantotta a lányt a buszon, és ugyanazon a héten még néhányszor, és akkor már rájött, hogy ismeri, és megszólította, de ahhoz azért egy kis bátorságra volt szüksége. De a lány is megismerte őt már az első pillantásra, és ha Higgins még akkor se szólította volna meg, ő szólt volna hozzá. Attól kezdve gyakran találkoztak, és nemsokára kitartóan együtt jártak. Korábban nemigen volt bárkije is úgy igazán, és hamarosan rájött, hogy számára

nincsen más, csakis Carol, aki nem csupán a felesége. Hanem olyan igazi barátja is, amilyen még soha életében nem volt neki.

Az összevert, csúf kis Baldock a zárka mennyezetéről alázúduló éles fényben állt. Iszonyúan festett, ahogyan nagy nehezen felállt, és oldalról pislogott rá. Féloldalasán kellett állnia, minthogy az egyik szemét egyáltalán nem tudta kinyitni, és a másik is olyan szörnyen

bedagadt sípoló, levegő után kapkodó, de azért valamennyire érthető hangon beszélt.

- Én biz'a nekik mentem, és jobb, ha elhiszi nekem. Újra el fogom kapni őket, azokat a

szarházikat.

Na, persze, még mindig sokkos állapotban van.

Azok a feldagadt, szétroncsolt ajkak, ahogyan csücsöríti őket, amint fütyülni próbál! Az a vékonyán sípoló hang! Most meg tántorgó lábbal masírozni akart az induló hangjára, amit

fütyülni próbált. Teljesen őrült, vagy hülyére verték, de lehet, hogy mind a kettő igaz.

- Baldock, üljön le! Üljön már le.

De ő csak menetelt tovább, gumilábakon, amelyek, úgy rémlett, bármely pillanatban

összecsukódhatnak alatta. A fütyülésből valami ziháló kuruttyolás lett, és Markham azt hitte, hogy Baldock most nevet, vagyis nevetni próbál. A szavak zavarosan elkenődtek.

- Engem nem fognak legyőzni! Megölhetnek azok a takony alakok, de engem biz'a nem

fognak megtörni!

Dülöngélve állt ott, és oldalvást helyezkedve nézett Markhamre, hogy az a látókörébe

kerüljön. - Maga biztosan most is úgy gondolja, hogy gyógyszert és rendes szolgálatot ír elő

nekem.

- Jóságos Istenem! - Ez volt minden, amire Markham gondolni, és amit kimondani tudott.

- Oké! Mondja ki, hogy egészséges vagyok, és akkor újra behúzok egyet azoknak a kurva

striciknek. - Most hangosabban kuruttyolt. Na, írjon ki!

- Majd visszajövök! - ordította Markham. - Maga őrült, magának kórházban lenne a helye!

Majd meglátom, hogyan intézhetem el!

Bevágta maga mögött a zárka ajtaját. Holnap beszél a parancsnokkal. Wilson azt akarta

bemesélni neki, hogy a parancsnok látta mindkettőjüket, és semmit se csinált. Ő maga már jó néhány ilyen alakot összefoltozott a pályafutása során, de ez a kettő... hát lesz majd mit mondania a parancsnoknak. Harris-re pillantott, aki közömbösen, az érzelem

legcsekélyebbjele nélkül nézett vissza rá, miközben kinyitotta a szomszédos cellaajtó zárját.