124

Campbell százados. Őszülő skót, ő érkezett utoljára. A Fekete Őrszolgálat elnevezésű skót ezred. Wilson látásból ismerte ezt a tisztet. Egykori közkatonából előléptetett tiszt, és anélkül, hogy egy villanásnyira is Wilsonra kacsintott volna, értésére adta, hogy ő is ismeri. McGrath-nek is szerencséje van vele. De hát a szerencsénél többre is szüksége lesz.

Az összes tisztet a D-szárnyba vezették.

Ez alkalomra a cellákban egy-egy asztalt és két-két széket helyeztek el. A tiszt az asztal egyik oldalához ült, ott olvasott vagy az iratokat lapozgatta. A fogoly vele szemben ült, feszült várakozással, tudván, hogy ez az ember döntheti el a jövőjét vagy a végső sorsát, és azt is tudva, hogy 6 az utolsó szalmaszál, amelybe belekapaszkodhat.

Wentworth-Tidball százados bátor fiatalember volt, és háborús szolgálata során hihetetlenül sok halottat látott már maga körül. Németeket és olaszokat, de ugyanúgy saját bajtársait is.

Sokat nem töprengett ezen, de nem féltette a saját életét sem. Ez ugyan az embereit nemigen izgatta, annak azonban egyáltalán nem örültek, hogy a jelek szerint egyáltalán nem törődik az ő életükkel sem.

Franciaországban még a „talpasok" közt volt, s egyike az utolsóknak, akik elhagyták

Dunkerque partját, de amikor végre visszaérkezett Angliába, rájött, hogy a jövőt a páncélosok döntik el, ezért áthelyeztette magát a Páncélos Gárdahadosztályhoz.

A csatákban kiült a tank tetejére. Az ember így jobban láthat és pontosabban irányíthatja az akciót. A legénység tagjai, akiknek addig ugyan szerencséjük volt, kevésbé lelkesedtek ezért a módszerért. Jobban szerették, ha be van csukva a tank fedele. Ő azonban csak arra gondolt, hogy háborúzni kell, és ennél jobban nem végezheti a dolgát, így hát a kezdeti „Halihó!" után (ami nemcsak valami modorosság vagy színlelés volt részéről; szenvedélyes vadász volt, és az ő szemében a háború bizonyos fokig vadászathoz volt hasonló, végeredményben mindkettő

véres sport) Wentworth-Tidball százados áttért a világos, határozott parancsokra, amelyeket a nyitott fedelű tankba kiáltott be. De mivel a legénység egyetlen tagja sem szenvedett

klausztrofóbiában, ettől a megoldástól nem voltak különösképpen boldogok. Jobban szerették az olaj bűzét, mint a nyitott fedélen keresztül esetleg behajított kézigránát füst nélküli lőporának szagát.

Wentworth-Tidball százados csak egyszer sebesült meg. Eltekintve attól, hogy csecsemő

korában egyszer a fejére ejtették. A sebesülése szörnyen feldühítette. Az orvos nem volt

hajlandó egészségesnek nyilvánítani. (Csak a fél gyomra maradt meg, de az működött.) Ha

nem azon az istenverte katonaorvoson múlt volna, akkor most nem kellene itt lógnia

Tripoliban, azzal az undorító társasággal, amelyik a jelek szerint roppantul élvezi Tripoli kétes gyönyöreit. Most Olaszországban lehetne, ott, ahol a háború nagy eseményei zajlanak.

Wentworth-TidbalI százados rosszalló pillantással nézett végig Roberts-en, amint az

besántikált hozzá. Olvasta a katonai minősítését és a bűn lajtstromát, és már előre kialakította a véleményét. Tehát ez itt a valóság. Úgy tűnt neki, hogy nem egészen illik abba a képbe. A jóvágású, markáns arc. Az erőteljes testalkat. De nem hagyja, hogy ez a látszat megtévessze.

Ez a fickó egy gazember. Aztán rájött, hogy nem is ez a helyes kifejezés. Nem. Ez egy

faragatlan tahó. Kurta fejbiccentéssel a székre mutatott, Roberts leült és várt, amíg az utálkozó ujjak a papírokat lapozgatták. Végül egy csaknem színtelen szempár pillantott rá, majd újra vissza, az iratokra.

- Wentworth-Tidball százados vagyok. A maga védőtisztje.

Roberts rövid fejbólintással vette tudomásul, amit Wentworth-Tidball sértőnek érzett.

- A vád: gyilkosság és lázadás. Bűnösnek vallja magát?

- Nem vagyok bűnös, uram.

- Minek alapján került sor ezekre a vádakra?

Roberts halkan, lehetőleg minél kevesebb szóval mondta el neki, Wentworth-Tidball pedig

rezzenetlen arccal hallgatta, hagyta, hogy tovább sorolja a sérelmeit. Időnként felírt valamit, s amikor Roberts végül elhallgatott, figyelmét a jegyzeteire összpontosította, majd az asztalán 125

heverő iratokat tanulmányozta, lassan, kényelmesen, meg se kísérelte, hogy Roberts-et

megnyugtassa. Már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt számára, most pedig teljesen világos, hogy a jelek szerint nem sokat lehet tenni a fickónak az érdekében. Wentworth-Tidball sose jött rá, és a jövőben sem fog soha rájönni, hogy a természet, minden bátorsága mellett, egyéb erényekkel igen szűkmarkúan látta el. Hiányzott belőle a kellő intelligencia, az érzékenység és az emberségesség. Volt benne viszont nagy adag pökhendiség és valami rendíthetetlen

önhittség. Az embereket a maga elképzelte mérce alapján ítélte meg, amelyben szinte

valamennyi közismert előítélet benne volt. Makacsul ragaszkodott az egyetlen dologhoz,

amiben igazán hitt. A magához hasonló kiváltságosok származásbeli előjogaihoz. Az ő

szemében csakis a nemességhez tartozók számítottak.

Roberts ismerte az ilyet. Őmellette még az a csíkos öltönyös, keménykalapos Gavallér is

eltörpült. Ez az az úriember katonatiszt és dölyfös rohadék, akit körülbelül annyira érdekeli az ő ügye, mint az iratokat leszaró legyeket. De azért még várt.

- Gondolja - kérdezte az az előkelőén vontatott hang -, hogy a többi fogoly alátámasztja majd a maga állítását, miszerint Williams felügyelő eszméletlenre verte magát? - Roberts erre

önkéntelenül lenézett a lábára. - Mármint a második alkalommal?

- Ezt tőlük kérdezhetné meg, uram.

- Majd megteszik az őket védő tisztek.

- De már csak a tárgyaláson, a tanúkihallgatások során, uram.

- Ők hol voltak, amikor ez megtörtént?

- A folyosón.

- Akkor honnan tudhatnák, hogy mi történt?

- Beláthattak a cellába.

- Ők odakínn várakoztak?

- Nem nagyon figyeltem akkor rájuk.

- De bementek?

- Ott voltak, amikor magamhoz tértem.

- És Williams felügyelő meg volt halva.

- Igen.

- Tehát ők ölték meg?

Roberts ültében felegyenesedett. - Ezt a bíróságnak kell eldöntenie.

- Én világosan kérdeztem magát.

- Ön a védelmet vagy a vádat képviseli?

- Tehát megtagadja a választ a kérdésemre?

- Bízzuk ezt a kérdést az ő védőikre.

- Uram... nemde? - utasította rendre a hang.

- A gyakorlótéren vagy bárhol másutt igen, de nem itt, uram. Ön állítólag az én védőtisztem feladatát látja el.

- Ha hajlandó vagyok elvállalni az ügyet.

- És ha én hajlandó vagyok elfogadni önt... uram. Farkasszemet néztek egymással. Aztán

Wentworth-Tidball

százados az iratokat tanulmányozta, és újra csak hagyta, hadd várjon Roberts.

A százados nem nagyon lepődött meg. Roberts hivatásos katona volt, akárcsak ő maga, a

fötörzsőrmesterségig jutott el, de fenemód rendhagyó tisztes kellett hogy legyen, amire, íme, itt a válasz, feketén-fehéren. Gyávaságéit ítélték el. Újra átolvasva a katonai minősítését, megint csak visszatért ehhez a rejtélyhez. Kitűnő minősítése volt, de aztán összeroppant. Kell, hogy az ember erre bármi mentséget keressen vagy hozzon fel? A magyarázat erre az erkölcsi tartás hiánya, íme, dióhéjban erről van szó, és most oda jutott a fickó, ahová tulajdonképpen tartozik. A gyilkosság vádját persze nehezen lehet bebizonyítani. Azt nem kellett volna első

helyre tenni. Van rá némi remény, hogy azt a vádpontot kénytelenek lesznek elejteni.