138

Carol azt kívánta, bárcsak zokogna, tombolna. De ez csak ül ott. Semmi nyoma a

fájdalomnak. Különös. Az órára nézett. Csaknem tizenöt perc telt el azóta, hogy bekopogott az ajtón. Különös.

Halkan megszólalt, de tudta, hogy még mindig nem világos számára ez az egész. Csinoska ez a Mrs. Stevens, de valahogyan ... nem is éppen élettelen... A csudába is! Mi közöm hozzá?

Nem hiszem, hogy sokkos állapotban van. Lehet, hogy egy-két percig sokkban volt. Olyan

furcsa nő. Mintha semmit se erezne. Lehet, hogy félreérti? Olyan mélyek az érzelmei, hogy bizonyára ki se került még mindig a sokkos állapotából?

- Jöjjek vissza máskor? Biztosan szörnyű ez a megrázkódtatás. Persze, hogy fel se tudja fogni rögtön ezt az egészet, de szívesen eljövök magához megint. Amikor magának alkalmas, hogy

tegyünk valamit ebben az ügyben.

Több mint húsz perce beszélt, és nem kapott feleletet, és önmagára haragudott, amiért egyre ingerültebb lesz. Aztán, amikor elhangzott végre a válasz: - Mi tennivaló van még ez ügyben?

- Carol rábámult. Mit mondott?

- Azt, hogy mit kell itt tenni?

- A maga férjét meggyilkolták. - A keskeny kéz hátrasimította a haját. Kifejezéstelen szempár meredt Carolra. Kegyetlenül bánnak az elítéltekkel. Ez mind benne van a levélben.

Sértődött, duzzogó volt a hang: - És mi mit tehetünk?

- Azt, amit Albie tanácsol, beszéljünk az újságokkal. Keressük fel a parlamenti képviselőnket.

- És mit gondol, azok mit fognak tenni?

- Meg fognak hallgatni minket.

- A maga férje már kiszabadult.

- Tudom. De mi van a többiekkel? Mi történt a maga férjével? Ezzel nem törődik?

Rózsaszínű nyelvhegye végignyalta telt, piros ajkát. Ezen még gondolkodnom kell.

- Gondolkodni! Azt mondja, hogy gondolkodni? - kiáltotta Carol, s a hangja csak úgy

visszhangzóit a kis konyhában. Csend támadt néhány pillanatra. Aztán az emeletről egy hang hallatszott.

- Fay! Mit akar az a nő itt Frankkel?

Carol döbbenten nézett a nyitott konyhaajtó felé. Egy férfihang. Carol Fayhez fordult, aki lesütött szemmel ült előtte. Ez az, amiért a férje haza akart szökni?

Távolodó papucsos léptek. Aztán nagy csattanással becsapódott egy ajtó. A férfi bizonyára odafenn állt a lépcsőnél és hallgatózott. Carol várt egy ideig. Fentről már semmi sem

hallatszott. Fayre nézett. De az elfordult, nem akarta, hogy találkozzék a tekintetük.

- Tehát erről van szó.

És erre sietve a válasz: - Frank meg én nem jöttünk ki egymással. Ő egy olyan... izé... tedd ide, tedd oda volt. Én meg, azt hiszem, túl fiatal. Mindenesetre megírtam neki, hogy jégé.

- Őneki aztán biztosan vége lett - mondta éles hangon Carol. Hogy mi minden volt az oka,

ahhoz nekem semmi közöm. - Szinte hallotta, miket beszélnek az asszonyok a gyárban. „Ha

már egyszer részed volt benne, nem tudsz meglenni nélküle." És nevetnek hozzá. Ő megállta.

A lényeg az, hogy Frank halott. - Meg se kísérelte, hogy leplezze a rosszmájú indulatát. - Ami magának valószínűleg kapóra jön. Hajlandó tenni valamit?

Siralmas volt a fiatalasszony ábrázata, könnyek szöktek a szemébe, amint megrázta a fejét.

Végre meglátszott rajta a fájdalom, de az önsajnálat volt csupán.

- Az most már úgyse segítene.

Carol összeszedte a levél lapjait, megnézte, hogy rendes sorrendben vannak-e, mielőtt

visszatette a borítékba.

- Én bizony megteszem a magamét. Akkora botrányt fogok csapni, hogy csak úgy zúg, maga

pedig majd az újságokban olvashat a férjéről.

- Nincs joga, hogy nyilvánosságra hozza Frank nevét.