8

- Tehát egy ronda mulató ócska kurvája miatt kap most életfogytiglanit, és ezért viszik majd vissza Angliába - mondta Wilson.

- A Wormwood Scrubs-i-börtönbe, uram, büntetlen előélet után.

- Életfogytiglani, tulajdonképpen nem is sok azért a másik életért gúnyolódott Wilson.

Soha olyan, mint azzal a nővel! Hihetetlen! Soha nem álmodta, hogy ilyen is lehet!

- Ez mennyit jelenthet, uram? Körülbelül tizenöt évet?

- Körülbelül. Talán csak tizenkettőt.

- Tehát tíz, esetleg nyolc, ha szerencsém van.

- Maga egy mázlista, hiszen ez is sikerült magának.

- Nem, uram. Én igazán szerettem őt.

És a lány is folyton ezt mondta és mondta. Boldog vagyok, te nagyon jó vagy, sóhajtozta és nyögdécselte, és harapdálta. Te nagyon jó vagy, jó veled baszni. Soha nő nem mondott neki még ilyen szavakat, mint ő. Bárki más szájából durvának hangzott volna. És ha nem fogyott volna el a pénz...

- Szerette... Egy kurvát. Az első hajóval visszaviszik a jó öreg Angliába. Polgári börtönbe, összkomfortosba...

- Inkább itt maradnék, uram.

- Jó magaviselettel tíz év. Hány éves lesz, amikor kijön?

Thomas csordultig töltötte whisky vei Wilson poharát. Bizony, mindenhez öreg lesz már. -

Ötvenkettő. Jézusom! Árra gondoltam, talán meg se érte az a nő. - Pedig megérte. Most csak azért mondta így, mert Wilson ezt várta tőle, de hát tíz év... Krisztusom!

- Valamire megtanította legalább. - Wilson nem csúfolódott, csak leszögezte a tényt. - Semmi sem éri meg. Semmi sem éri meg az elvesztett időt. Azt hiszi, én nem tudom? Huszonöt évet húztam le. Idő! Haj, de nehezen telik. Maga még csak most kezdi el.

Wilson arra gondolt, miért is beszél mindig erről, valahányszor egy pohár ital van a kezében.

Tudta, hogy attól mindig elszabadulnak és szanaszét futnak a gondolatai, de ő hamar meg is tudja zabolázni őket. A fegyelem sose fér meg igazán a szabadsággal.

- Bizony, uram, azon is sokat töprengtem, hogyan magyarázzam meg az asszonynak. - És a

gyerekeknek, gondolta magában. Ez csak igazán a nehéz feladat. Na jó, hiszen elég idősek

ahhoz, hogy megértsék, meg hát nem is írtak neki olyan gyakran. Jim most már tizennyolc

éves, hamarosan behívják, nemsokára annyi egyéb gondja lesz. Frank tizenhat éves. A

felesége pedig... hogy is írhatná meg neki mindezt?

- Az asszony nem fogja megérteni. - Wilson gondolatainak kellős közepébe talált bele.

- Hát nem, uram - helyeselt Thomas, tele önsajnálattal. - Én bizony csak számolom az időt, de ő nem. - Ez sem igaz, fordult meg most a fejében. „Drága Harry. Számoljuk a napokat. A

heteket..." Nemsokára ennél többet kell majd számlálnia: az éveket. Tízet.

Wilson elhúzta a száját. - Azt hiszi, az enyém számolja? Amióta csak az eszemet tudom,

mindig idegen voltam a saját otthonomban. - Keserűen elmosolyodott. - Amikor a kölykeim

kis srácok voltak, és én beléptem a lakásajtón, azt kiabálták: „Anyu! Ki ez a bácsi?" - Ezt eddig még sohase vallotta be, de most, hogy itt ez a szerencsétlen flótás, legjobb úton, hogy vén börtöntöltelék váljék belőle...

- Úgy rémlik, uram, egyik asszony se számolja a napokat. Jó kis probléma elé lesz állítva az enyém, amikor megkapja az értesítést.

- Tudni fogja, hogy mit tegyen.

- Uram, ön az előbb éppen azt mondta...

- Összeáll majd valaki mással, ugyanúgy, ahogyan maga csinálta.

Thomas Wilsonra bámult. Furcsa, semmit sem érez. Ezt eddig még sose gondolta végig.

Eszébe se jutott, amíg véget nem ért az egész história, és el nem ítélték, azt követően kezdte csak bűnösnek érezni magát, de a tudatának csupán az egyik felével. Mária az első pillanattól kezdve teljesen a hatalmába kerítette, az agyát, a lelkét és a testét. Behatolni Mária testébe, az 9

olyan volt... olyan volt... Arra nincsenek is szavak, az olyan volt, mint amilyent még soha nem érzett, soha nem tapasztalt.

- Ez megfordult az én fejemben is. - Minden indulat nélkül mondta, de azért mégse hitte, hogy az asszony megtenné, és nem csak azért, mert már túl volt a legszebb évein, és mert ami azt illeti, a felesége fénykorában sem csavart el sok fejet, hanem mert tudta, hogy Lili szereti őt.

Meg hát azért is, mert mindig olyan rendszeres templomba járó volt.

Wilson újra ivott. - Csak hát, tudja, az a testi vágy... az emberi természet...

Ennek Lili éppenséggel nem volt bőviben, Thomas tudta ezt. Abban az értelemben, ahogyan

Wilson gondolta, Lili sose volt olyan szenvedélyes, és akkor is csak sötétben. - Ettől az életfogytiglanitól én azért mégis kikészülök - mondta dermedten.

Wilson odatartotta a poharát, és Thomas újra teletöltötte. Emberölés. Örülhet, hogy ezzel megúszta.

- Igen, uram. Én is úgy gondolom.

Wilson egyszerre torkig lett vele. - Mars ki! Megvannak a saját gondjaim.

- Parancs! - Thomas az éjjeliszekrényre tette a whiskys poharat, és halkan kiment a szobából.

Wilson a szánalom leghalványabb árnyéka nélkül nézett a távozó után.

Két elítélt cipelte a holttestet hordágyon, és nyomukban Harris dühösen bevágta maga mögött a zárkák épülettömbjének ajtaját. Még mindig teljes volt a csend, amikor a holttestre nézett, majd Saunders felügyelőre, akinek eltorzult képére most semmiképpen sem illet az

„Angyalarcú" gúnyneve; egyikük sem szólalt meg, de mindketten a D-szárny irányából

hallatszó hang felé fordultak, valami könnyedén vibráló hang volt ez, mely lassan

felerősödött, nem lelkes ujjongássá, inkább csak afféle elfojtott nevetéssé. Valamiféle

csaknem ünnepnapi hangulat érzését keltette Harris-ben ez a hang, mely hosszú évekkel

korábbi időkbe, egy futballpályára repítette vissza a gondolatait.

Sose volt profi játékos, bár mondták, hogy az is lehetne belőle, ha többet edzene, de ő nem vette olyan komolyan a játékot. Megfelelt neki az amatőr liga. Egy kis tekintély és

vállveregetés, na meg ingyen sör a mérkőzés után. Williams meghalt, és távoztában most

ugyanolyan üdvözlésben részesül, amilyenben őneki akkor volt része, amikor egy-egy vesztes meccs után a csapatával vonult le a pályáról. Nem volt az olyankor igazi harag. És most

ilyesféle lárma hallatszott. Williams elvesztette a mérkőzést. A börtön leggyűlöltebb

smasszere halott, s a foglyok gúnyos nevetéssel, csúfolódva és ittott néhány éljenzés

kíséretében bocsátják útjára a föld alá. Jézusom. Azt az embert, akitől félelmében szinte megbénult a D-szárny összes elítéltje, akinek nem mertek a szemébe nézni, aki lefogta a

nyelvüket, aki előtt reszkettek, és végrehajtották minden odavetett parancsát, és most... Ez csak a teljes megkönnyebbülés hangja, így értékelte. Ha majd túljutnak az első

megrázkódtatáson, megváltozik a helyzet. Kíváncsi vagyok, gondolta, milyen hangot fognak

akkor megütni?

Amikor Stevens meghalt, a foglyok ütemes hangon kiáltozni kezdtek. Stevens! Stevens!

Stevens! - Ő akkor arra gondolt, másképp nem lehet lecsillapítani őket, csak ha rájuk nyitják az öntözőcsöveket, de Wilsonnak más ötlete volt. A könyvet suhogtatta meg a fejük fölött. A Királyi Szolgálati Szabályzatot. Hidegen, semmi tombolás vagy üres fenyegetőzés.

Egyszerűen odatartotta az orruk elé. Rávilágított a maga és a foglyok helyzetére. Lázadás. Ez volt a kulcsszó. Lázadás! És a foglyok tudták, hogy emellett fog végig kitartani. Berak majd minden zárkába egy-egy embert, aki tanúsítja, hogy a vád jogos. Lázadás! Ezzel aztán

hamarosan elhallgattatta őket.

Wilson tudja, hogyan kell bánni az elítéltekkel. De hiszen ez az ő szakmája!

Csurgóit az izzadság a foglyokról, és miközben a levegőben tartották a hordágyat a rajta fekvő

holttesttel, s a bakancsukat emelgették, sürgetően néztek őrá. Szerettek volna elindulni végre, és megszabadulni ettől a tehertől, miközben az alakjukat mintegy keretbe foglaló, most még mélykék égbolt sötétedni kezdett, majd elfeketült, és az élénk vörös körbe lehanyatló nap 10

fölött lebegő sárga, rózsaszínű fények és zöldes foszlányok mögött, amelyeken azért mégis eluralkodott az a vörösség, ott leselkedett már a fekete éjszaka. Jó nehéz lehet az a hordágy, gondolta Harris.

Burton felügyelőnek az esti levegőben élesen harsogó hangja rántotta vissza a jelenbe. -

Felügyelő! Három elítélt indult a külső munkacsoportból a D-szárnyhoz!

Harris gépiesen kiáltott vissza: - Helyes! Küldje oda őket! Futólépésben!

Nézte, amint lassan kocogva futnak felé a foglyok, majd Saunders elüvöltötte magát: -

Mozgás! Mozgás! Mozgás! mire a foglyok megszaporázták léptüket, aztán megálltak és a

hordágyra néztek, és amint Williams tetemére bámultak, Harris még abban a gyér

világosságban is jól láthatta a nem is leplezett, őszinte, pokoli örömüket.

A D-szárnyból most egyetlen pisszenés sem hallatszott. A foglyok vártak, füleltek.

Saunders eresztette ki először a hangját. - Ezt ki követte el, Harris? - Harris nem válaszolt.

Saunders ráordított. Süket vagy? Ki követte el? - Harris a három fogolyra pillantott, majd Saunders-re. Három fogoly indul a D-szárnyba. írd be őket! Én nem érek rá.

- Harris...

- Nem vagyok gondolatolvasó. Majd megírom a jelentésemet.

Egy dzsip hajtott be a táborba, lassított, majd oldalra kanyarodott, és Harris felismerte a vezetőülésből kiszálló parancsnokot, aki szapora léptekkel sietett a csoport felé. Harris és Saunders vigyázzba vágta magát, ugyanúgy a három fogoly is, meg az a másik kettő, aki a

hordágy rúdját fogta. Ettől a mozdulattól elvesztették az egyensúlyt, s a holttest kínos

meglepetést keltve, Harris úgy látta, szinte lassított mozgással, tompán puffanva a földre esett.

Most mindenki a földön heverő hullára meredt. A parancsnok fagyosan és mozdulatlanul állt ott, ahogyan a többiek is, és mintha az elröppenő másodpercek is dermedten álltak volna meg a légben. Majd egy gyors mozdulat. A parancsnok hóna alá szorított tiszti pálcája szinte

kiröppent a helyéről, és vádlón mutatott a ledöngölt homokon fekvő holttestre.

- Ki tette ezt? Ki követte el?

Harris feszes vigyázzállásban közölte: - A nyolcas számú zárkában találtam, uram.

- Találta?

- A holttestet, uram. Williams törzsőrmester-felügyelőt.

- Nyolcas zárka?

- Nyolcas zárka, uram.

- Tegyék vissza a hordágyra. - A parancsnok hangja egészen elvékonyodott. - Nyolcas zárka?

Abban ki van?

- Roberts, McGrath, Bokumbo és Bartlett.

- Tehát ők követték el. Ez a helyzet.

- Nem tudom, uram.

- Nem tudja? Mit nem tud?

- Közölni fogom önnel a tényeket, mindazt, amit tudok.

- Hát akkor mit ácsorognak itt?

Harris halkan szólt oda a foglyoknak: - Tegyék fel a holttestet.

A foglyok félig emelték, félig rágördítették a tetemet a hordágyra, aztán Harris bólintására csípőmagasságig emelték és vártak. A hullában a víz valami bugyborékoló hangot adott,

mindnyájan meghallották. Harris a parancsnokra nézett.

- Ezt minden, uram?

- Tessék? Ja, igen.

- In-dulj!

A foglyok lassú menetben indultak el, lépést tartva, de a holttest még mindig ide-oda billegett a hordágyon; Williams álla leesett és olybá tűnt, mintha nevetne. Harris tisztelgett, a

parancsnok pálcájával épp hogy a sapkája felé bökött, majd Harris is elindult a foglyok