94

Webb őrnagy elgondolkodott. Makulátlan minősítés, amíg szabadságra nem ment Kairóba.

Először okozott gondot nekem, és reméljük, hogy utoljára.

- Jól van, Higgins. Látom, hogy gályába rázták magát. Hát csak vigyázzon magára ezután.

Fótözsőrmester, vigye ki!

- Helyben járás. Hátra arc. Futólépés! - Higgins kifutott, majd a vezényszóra megállt, aztán pihenjbe állt. - Induljon vissza, a helyére.

- Igen, uram.

- Nagyon vágyott vissza, mi?

- De még mennyire, uram! - felelte teljes átérzéssel.

- Maga egy álmodozó alak. Miért nem egyezett bele, hogy az öreg szabjon ki büntetést? Ő

legfeljebb huszonnyolc napot adhatott volna.

Higgins éppen elégszer végiggondolta ezt, amikor a kemény kőpadlón feküdt és nem tudott

aludni, amikor a felügyelők ordítoztak vele, és tudta, hogy bolond volt. De ennek az oka

éppen Webb őrnagy volt. Az a megvető magatartása. Annak a néhány elejtett és véletlenül

meghallott szavának az emléke, amikor őt, még a támaszpontjukon, rövid időre a tiszti

étkezdébe osztották be szolgálatra. ,,ír söpredék." Higgins ezt szörnyen zokon vette. Ő maga egyébként csak félig volt ír, Angliában született és Tnég csak nem is érezte magát írnek.

Kínos, felemás helyzetben volt. Az ezred fele angol, a fele ír, és a megkülönböztetésekért, akár tudta, akár nem, de az öreg volt felelős. Lehet, hogy hülyeséget csinált, gondolta magáról Higgins. De akárhogy is, nem tudta legyűrni a mélységes megbántottságát.

- Azt hittem, uram, elboldogulok a magam módján.

- Nos, most megtanulta. - Cockrill a karórájára pillantott. A legjobbkor érkezett. Rakja le a holmiját és induljon a konyhához, és ne kövessen el újabb hülyeségeket.

Egy bólintás, és azzal útjára lett bocsátva. Felvette a zsákját, és elindult az egyik sátorsor mentén, hogy megkeresse a régi pajtását, Micket.

Mintegy ötven méterre a konyhától talált rá, ott ült a homokon. Minden megerőltetés nélkül futott odáig, és a legyek egész felhője követte. A többségük végül abbahagyta az üldözését, és zümmögve visszaszállt a tábori konyhához. A csajkája egyik felét, amely konzerv

marharaguval volt tele, úgy egyensúlyozta, hogy csak nagyon keveset lötyköli ki belőle. A csajka fedélrészében édes, forró tea volt. A zsebei csak úgy duzzadtak a belegyömöszölt

tengerész-kétszersülttől. És végre Mick mellett ült, és kanállal szedte ki az ételből a döglött legyeket, amelyek vastag rétegben borították a csajka mindkét részét. Kikanalazta a legyeket, és közömbösen a homokra szórta őket. Újra meg újra belemártotta a kanalát a raguba, és újabb meg újabb legyeket szórt a homokra. Majd még a felszínen lebegő egyes példányokat is

kiszedte. Aztán következett a tea, míg végül elégedetten látta, hogy megszabadult az

ellenségtől. Telemerítette a kanalát a raguval, és megkóstolta. Jó sok hús, krumpli és a hagyma íze. Soha, semmi nem ízlett még ennyire neki.

Mick nézte és mosolygott. - Üdvözöllek itthon, Albie. Higgins visszavigyorgott rá, és még több ragut kanalazott a szájába. - Nagyon rossz volt?

- Kitaláltad.

- Nagy gazemberek, ugye?

Higgins szája tele volt a hússal, úgy válaszolt. - Te, Mick, én nem tréfálok. Azok az alakok Hitlernek dolgoznak.

- Bizony. Olyasmiket hallottunk, hogy azok a szarháziak megölték az egyik foglyot.

Higgins ösztönösen a távolba, a barátján túlra nézett, majd tovább tömte magába a ragut, de nem válaszolt.

- Tényleg megölték? Vagy nem?

Higgins tudta, hogy Mickben megbízhat. Egyébként se voltak soha titkaik egymás előtt, és ő

volt az egyetíen barátja, akinek mindig, minden hasfájását elmondhatta, - Ne beszélj róla, Mick. Csak magunk közt mondom. Vizsgálóbizottság fog kiszállni.