122
- A bibsik magasabbra jutottak, pajtás - vihogott Bartlett. - Ahová érdemes. Nem oda, ahová te jutottál, Mac. Ravasz, dörzsölt alakok. Ezért mennek jogásznak. Miért nem igénylünk mi is mind kóser kosztot?
- Az lesz a védőd, akit ide küldenek neked.
- Ide figyelj, Roberts, én nem fogadom el az első hülye faszt, aki beesik az ajtón.
- Neki van igaza, Mac - vallotta be Bartlett. - A törvény szerint te magad választhatsz védőt.
De ezek közt nincs mit válogatni, és ez a nagy büdös helyzet.
Roberts kinyújtóztatta a tagjait és behunyta a szemét. Szellemileg kimerült, és tudta, hogy egyetlen eredeti ötlet se jut most eszébe. Azt is tudta, hogy aludni se lesz képes. Egyetlenegy halvány kis reménysugarat látott csupán. Higgins-t. Azt, ha átcsúszhatott a cenzúrán a levele.
Hacsak rögtön, egy másodperccel azután, hogy futólépésben elhagyta ezt a helyet, nem
gondolta mégis úgy, hogy egy lépést se tesz ebben az ügyben. Miért is törné ki másokért a nyakát? Hacsak...
Az egyik fekete védőt akar, a másik zsidót, de senki sem akar egy közülünk valót. Nem azért, mintha azok előítéletekkel teli szarháziak lennének, akik első pillantásra bűnösnek tartanának minket. Jóllehet az a különös, dörzsölt alak, akit kértek, természetesen mindnyájunkat annak tartana. Nem. Tisztességes fickókat jelölnének ki számunkra, akik annyit értenek a joghoz, mint tyúk az ábécéhez. Pehelysúlyúak, és velük szemben a szorítóban egy nehézsúlyú bajnok, akinek a kisujjában van a törvény és a szolgálati szabályzat összes fortélya. Hát ilyen egyszerű
ez. A hadbírósági tárgyalás az angol normáknak megfelelően tisztességes és korrekt lesz. Csak ha jól megnézi az ember, akkor láthatja meg, hogy már előre meg van bundázva. A
pehelysúlyú, finomkodó hülye úriember világbajnok csoda a paragrafusok nehézsúlyú
világbajnok sztárja ellen. Kifogástalan, sportszerű mérkőzés, uraim! Fogadhatnak, kérjük, urak, tegyék fel a tétjeiket... Sportszerű, tiszta mérkőzés... tisztességes mérkőzés... És közben félálomba szenderedett.
Tíz nap szigorított fogdában, és megcsillant a falon a magasra helyezett ablakon át beszűrődő
kora reggeli napsugár keskeny csíkja. Baldock és Drummond a magánzárkájukban a
rutinfoglalatosságát végezte. Helyben futás. Árnyékbokszolás. Kötélugrás kötél nélkül.
Szokásos katonai csuklógyakorlatok. Mindez üres gyomorral, de hát az üres gyomor számukra nem volt ismeretlen. Izomlazítás, a zárkáik sarkában ülve. Egy egy félóra pihenés, aztán a gyakorlatok megismétlése. Kifárasztani magukat, hogy aludni tudjanak, és el is aludtak,
mihelyt megbizonyosodtak, hogy most már nem rontanak be hozzájuk a felügyelők, és nem
fognak rájuk támadni. A falakon át kiabálva beszélgettek egymással és szidalmazták a
felügyelőket. Akik állandó fenyegetést jelentettek számukra, és folyton belestek hozzájuk a kémlelőnyíláson át. Erre állandóan számítani kellett. De a felügyelők többnyire csak
kinevették és csúfolták őket. Hogy kenyéren és vízen élve úgyis hiába próbálják megőrizni az erőnlétüket. Úgyis össze kell roppanniuk. Ők meg visszaordítottak: Gyere be, és próbáljuk ki!
- De senki se állt rá. A felügyelők tartották magukat Wilson szigorú utasításához, hogy
hagyják békén őket. Nehéz ugyan engedelmeskedni az ilyen utasításoknak, de pillanatnyilag azért belenyugodtak. Majd még eljön az ő idejük. Megnyugszik a helyzet, és akkor aztán...
Közben azért úgy lesték azt a két eszeveszett alakot, mintha állatkerti ketrecbe zárt vadak volnának. Soha nem találkoztak még ilyen vad és őrült pasasokkal, mint amilyen ez a két fura skót, és meg voltak győződve róla, hogy bolondok. Wilson azonban kitartott a saját
meggyőződése mellett: veszett kutyák. Hát igen. Kétségtelenül őrültek. De nem. Néha arra
gondolt, talán mégis megfogadja Markham javaslatát, és megvizsgáltatja az agyukat egy
ideggyógyásszal. Aztán mindig elhessegette magától ezt a gondolatot. Eddig még soha,
egyetlen elítélt se járt túl az eszén, és a természetével is ellenkezett volna, ha hagyja, hogy ez a két mocskos skót röhögve kimenjen innen, és aztán kórházban ápolják, és feltehetően még a hadseregből is kiszuperálják őket.