87

Higgins ledobta a ruhászsákját és kikecmergett a hátizsákja meg a többi szerelvénye

hevederjeiből. Aztán, puszta megszokásból, elkezdte kirakni a holmiját, szabályszerűen

elrendezve, elvágólag, tudomást se véve a vörösről.

- Több bizonyítékra nincs is szükség - mondta vigyorogva a vörös. Miért voltál benn?

- Megdugtam egy kecskét.

- Nagy baromság. De hát minden hülye buzinak a maga ízlése szerint. Ami engem illet, én a cicikért bolondulok. Egyébként engem úgy szólítanak, hogy Vörös.

- Én meg Albie vagyok.

- Azok odaát két embert eltemettek, ugye? Higgins felkapta a fejét. Mi?

- Hat lábnyira a föld alá. Két szegény szarost. Egy lelkész volt ott, meg elítéltek és

smasszerek. Innen nem messzire.

- Ezt most hallom először - próbálta Higgins közömbös hangon megjegyezni.

- Na, na! Ne akard ezt nekem bemesélni.

- Akkor te meg ne gyere nekem ilyen szar, hülye kérdésekkel. Higgins szeretett volna nem

kiabálni, de a hangja már egy vagy két oktávval magasabbra emelkedett, s úgy nézett Vörösre.

Vörös megértőn bólintott. - Azt mondták, ugye, mielőtt kiengedtek, hogy tanulj a három bölcs majomtól: ne láss, ne hallj, ne szólj. Képesek erre, a szarháziak.

Higgins kivett egy törülközőt a zsákjából. A sátor, bár az összes oldallapja fel volt tekerve, kezdett fullasztó lenni. Még hallotta, amint azt mondja a Vörös: - Tüdőd, öreg fiú, én magam is voltam odabenn. Szorgalmas kis méhecske, csak serénykedtem a kasban, és látod, mire

mentünk vele!

Higgins süketnek tettette magát, úgy ment tovább. Egy kőkorsót cipelő arab, a másik kezében tisztának végképp nem nevezhető pohárral, széles mosollyal a képén, egy pohár friss citromlét akart eladni neki. Rettenetesen vágyott az italra, de nem volt rá pénze. Hamar megtanulták az angolok, hogyan kell az arabokkal és egyiptomiakkal bánniuk, hogyan kell mosolyogva, durva sértésekkel illetni őket. Menj a picsába mondta neki automatikusan Higgins, és folytatta útját a sátrak sorai közt; az oldallapjait mindnek feltekerték, hogy a legkisebb fuvallat is

beszállhasson. Nézte a derékig csupasz, kártyázó, vitatkozó, káromkodó, kék potrohú legyeket csapkodó katonákat a sátrakban, amint egy újabb nap unalmát próbálják elűzni valahogyan. A szeme felcsillant, amikor megpillantotta a tábori konyhát. De még túlságosan korán volt.

Tovább menve a kantinossátorhoz érkezett. Az asztaloknak mintegy felét pótreggelire teát

szürcsölő, tojást, szalonnát, paradicsomot zabáló katonák foglalták el. Összefutott a nyál a szájában. Egy vasa sincs, és semmi remény, hogy bárkit is itt találjon a haverjai közül. Úszni kellene, gondolta, lehűlni, meg egy cigaretta. Bárcsak hozzájutna egy cigihez, még egy

szétrágott csikk is jól esne. Az első dolog, amit a Vörösnek mondania kellett volna: - Adj egy cigit. - Még az a vacak, kincstári tehénganaj cigi is megtette volna. De hát az a szarházi olyan szaglászó pasas volt.

Egy katona ment el mellette, cigaretta fityegett az ajkai közül. Ezt már nem lehetett kibírni, így hát megkérdezte: Nincs egy cigid? Most jöttem ki. - A katona egy kibontott doboz Players cigarettát tartott elé, s a behajlított tenyerébe rejtett gyufával tüzet is adott neki. Mélyen leszívta, hosszan a tüdejében tartotta, majd kilehelte a füstöt. A homok hullámzott, az ég remegett, ő maga megtántorodott. A katona furcsán nézett rá. Higgins szédült, a lába

megroggyant. - Most jöttem ki - mondta nevetve, s a Tábori Büntetésvégrehajtási Központ

felé mutatott. – Kinyitották nekem azt a rohadt kaput. - A katona most már mindent értőn

bólintott, és odaadta neki a félig tele doboz cigarettát, egy doboz gyufát, és továbbment.

Higgins mohón megszámolta a cigarettákat. Nyolc darab. Egy vagyon. Elindult a kék-zöld

tenger felé, és úgy érezte, mintha fellegeken járna.

A tengerpart tiszta ezüst homok volt, s a hullámok lomhán elsimultak a parton. Meztelen

katonák heverésztek vagy ültek a homokon. Egy kis csoport egy futball-labdát rugdalt. Mások úsztak vagy csak a víz felszínén lebegtek. Higgins gyorsan levetkőzött, és az apró hullámok 88

közé rohant. A hideg először megcsapta, de ez csak pillanatokig tartott, aztán kellemes, hűs és frissítő volt a tenger. Néhány erélyes karcsapás után megfordult, s a hátán lebegett. Fölötte a tiszta kék ég. A forró nap. A finom, hűs víz. Kissé más, mint Margate vagy Southend, ahol a víztől még egy rézmajomnak is lefagyna a töke, de azért tudta, hol szeretne lenni mégis, minél hamarább. Southendben, és ott átfutni azon a remek, iszapos lapályon, átúszni azokon a kis ereken, addig, ahol az ember apály idején akár mérföldnyire vagy még messzebbre is

kigyalogolhat. Kagylók és apró rákok és dermedt angolnák. Imádott ott élni, de fel kellett mennie Londonba. Munka sehol. Csa.iv a gépgyárban, a futószalagnál. Látta Charlie Chaplint a Modern idők-ben. Csaknem halálra nevettem magam, gondolta, amikor Charlie kijött a

gyárból műszak után, egészen bedilizve, két villáskulcsot lóbálva, és egy kövér öreglány

ruháján a gombokat akarta feszesre csavarni. Nevetés. Aztán kapcsoltam. Charlie a lényeget próbálta elmondani nekünk. Nekem és az összes többi ostoba balfácánnak, akik a

futószalaghoz vagyunk láncolva, és csak pocsékul megfizetve. Felmondtam.

Higgins a part közelében maradt. Sortját, zokniját, bakancsát rátette az ingére, amelyben azok a remek cigik lapultak. Mint a fösvény, úgy vigyázott erre a vagyonára. Hiszen ezen kívül az égvilágon semmi egyebe nem volt a következő zsoldfizetési napig. A hátára fordult megint, s a víz színén lebegett. Tudta, hogy senki se fogja elcsórni a kincset érő cigarettáit, de azért nem tudta levenni a szemét arról a kis ruhakupacról.

A hűs tengervíz. Szabadság. Majd meghalt az éhségtől. Reggel már nem volt képes arra, hogy a reggelijét rendesen elfogyassza. Sokkal izgatottabb volt. Most éhség kínozza, még csaknem három óra a déli étkezésig. Két repetát is fog kérni. És mit tegyen a nyolcas zárka ügyében?

Éjszaka nem tudott aludni, egész idő alatt ébren ült és a felszerelését tisztogatta, mintha nem lett volna már úgyis makulátlan. Mi sem könnyebb, mint azt mondani nekem, hogy adjak fel

egy nem cenzúrázandó levelet. Nem mindegyiket továbbítják felbontatlanul, és erre engem

kérnek meg, olyan embert, aki már volt odabenn. Hülyék volnának, ha azt hinnék, hogy nem

állnék szívesen bosszút én magam is azért a sok keserűségért, amiben részem volt, és

tulajdonképpen erről van szó. Stevens, Roberts. Érthető, hogy azt akarják, dobjam be magam értük, de hát megvan nekem is a magam baja. Carol már régen rájött, hogy sitten vagyok.

Amint leállították a családi járulék folyósítását, meg akarta tudni az okát, és addig érdeklődött, amíg meg nem kapta rá a feleletet. Mintha nem volna elég maga a büntetés is, azok a

szarháziak még a feleség pénzét is megvonják! Még arra a heti néhány shillingre is rámennek!

Hát nem elég már csak a börtön magában is? Fogadni mernék, hogy vár rám az egységemnél

már egy levél is. Meg kell írnom az asszonynak az igazat. Hogy berúgtam és elvesztettem a fejemet, és lejárt az eltávozásom és egy kis csihipuhiba keveredtem a piros sapkásokkal.

Képzelem, milyen arcot fog vágni Carol. Hogy harminc fontot nyertem zsugán az ausztrál

fiúktól a Berka Streeten. Arról nem is szólva, hogy egyébként se szereti, ha zsugázom, meg aztán arra is kíváncsi lenne, hogy akkor miért nem küldtem el neki legalább a pénz felét. A logika nem kimondottan erőssége az én Carolomnak, de hát azt se mondhatom meg neki, hogy

a pénzt éppen a kurvák utcájában nyertem. Még csak meg se próbálná, hogy megértse, és azt se, hogy ha bekaptam volna valami bajt, azért is nekem kellett volna meglakolni. Hát mit

képzel, csaknem három év után mit csináljak a varázsvesszőmmel? Hát még azzal a csodás

harminc fonttal a zsebemben! Jelentkeznem kellett volna időben az egységemnél, de hát ki

kellett mennem azokkal az őrült ausztrálokkal a lóversenyre is, ismertek ott egy görög

bukmékert, aki előre tudta a befutót. Jó vicc! így bízzon az ember az egyiptomiakban! A

futamok előre el voltak döntve, a verseny után odament az ember a bukihoz, tisztes jattot adott neki, egyszóval, újabb szép kis summával, negyvenegynéhány fonttal jöttem ki. Soha

életemben nem volt még ennyi pénzem, így aztán csak jártuk a mulatókat, pezsgő, néhány

tűrhető pipi, de hamar visszatértünk a sörhöz, annál semmi se jobb, utána meg valamelyik

csinibabával ébredtünk. Mint a mesék a paradicsomról. És nem emlékszem, hogy egyetlen

percre is kijózanodtam volna. Kinek van arra szüksége? így aztán hogy a fenébe mehettem