42

- A maga társai? Maga talán olyan közkedvelt, hogy azok megkockáztatnák, hogy magáért

velem ..-, a parancsnokkal kerüljenek szembe?

- Egy pillanat! Nem! Ezt azért nem teheti meg velem! Nem vagyok olyan ostoba. Nem!

- Gondolkozzék el egy kicsit. Majd még újra elbeszélgetünk. Felügyelő, vezesse el!

Futólépésben. Tartsa készenlétben. A parancsnok rendelkezésére.

Harris gépiesen vezényelte: - Helyben futás! Hátra arc! Magasra a térdeket, magasabbra!

Futás!

Bartlett nyöszörgőit. - Ezt nem tehetik velem. Én tisztáztam magam, engem nem vádolhatnak

- kiáltotta, amikor Harris kinyitotta előtte az ajtót, amelyen kiügetett, majd Harris bevágta utána az ajtót és Wilsonra nézett. - Igazán könnyen bebizonyítható, hogy őt kizárták a

cellából.

- Kizárhatta saját magát is. Be kell bizonyítania, hogy nem volt benn, amikor az eset

megtörtént. - Wilson felemelt négy dossziét, még azt a fáradtságot se vette, hogy beléjük pillantson. Betéve ismerte az utolsó betűig a tartalmukat. - Itt van minden, amit tudnunk kell.

Roberts exfőtörzsőrmester. A D-szárny hőse, akit, érdekes, éppen gyávaság miatt fokoztak le, és amióta csak betette ide a lábát, máson se mesterkedett, és a francba is, csaknem sikerrel, hogy lázadást robbantson ki. McGrath, aki azt hiszi magáról, hogy vasember, összevert három pirossapkást. Na és Saunders meg Gorman esetéről hallottál már, Charlie? - Harris bólintott. -

Két másik vasemberünk is van már, ott ülnek máris a veremben. Két keményfejű skót, mint

amilyen McGrath is. Ezt az újabb disznóságot ők követték el. Meglátod, hamarosan kiderül, hogy ezek mind ugyanazon az emlőn nevelkedtek. Tudod, melyik daltól fog nemsokára

zengeni a egész tábor? A „Te hős Skócia"-tói. Aztán meg Bokumbo, még egy vasember, aki most, mint valami vadbarom rohangál itt félmeztelenül. Hitvány pitiáner tolvaj, elcsórt három üveg whiskyt, aztán meg itt van ez a ragyás képű strici, akit most eresztettél ki innen. Ő lesz a koronatanú, aki rávall a társaira.

Harris elmosolyodott. - Minek ez a nagy strapa? Azt mondtad nekem, hogy ez egészen világos ügy, önmagáért beszél.

- Gyors hadbírósági tárgyalást akarok. Tudom, hogy mit csinálok. Most pedig lássuk-, hogyan boldogulunk McGrathszel.

Harris kinyitotta az ajtót és elordította magát. McGrath! Befelé! Futólépésben! - s azzal bevágta az ajtót a befutó fogoly mögött. Ő maga most bárhol másutt szívesebben lett volna, mint Wilson irodájában, egyébként is, miért kellett éppen őneki először meglátni azt a hullát?

Ez volt az igazi pech. Maga az, hogy tanúskodnia kell, az nem izgatná, de hogy ő legyen a legfontosabb tanú... Olyan kérdéseket tehetnek fel neki, amelyekre nem szeretne válaszolni.

- Meddig akarja itt helyben futtatni ezt a foglyot, Harris felügyelő? Az irodámnak a ragyogó plafon kivételével már minden centiméterét laposra döngölte a bakancsával.

- Állj! - kiáltotta Harris. -Neve és száma!

- McGrath. Kétszázhetvennégy, uram!

- Parancsára előállítottam, uram! - kiáltotta Harris.

- Köszönöm, felügyelő, nagyon helyesen járt el, katonásan, pontosan. - Wilson egy telegépelt papírlapot nyújtott oda McGrath-nak. Olvassa el. Nyugodtan, alaposan.

McGrath gyorsan átfutotta, aztán figyelmesen újra elolvasta.

- Most nem kell nyilatkoznia, McGrath, és nem kell aláírnia. McGrath keze remegni kezdett, a papírt az asztalra ejtette, de egy enyhe légáramlat felkapta és körbelebegtette a helyiségben.

Harris utánanyúlt, miközben McGrath felordított: - Ez beismerő vallomás, hogy én gyilkoltam meg Williams-t. Ezt én nem írom alá! - Elkapta a papirost, és visszatette Wilson íróasztalára.

- Hát mire számított? - Wilson gúnyosan mosolygott. - A leszerelő papírjára? Vagy talán csak rosszindulatú pletyka, hogy egy halott felügyelőt találtak a zárkájukban?

McGrath nagyon kevéssé ismerte a szogálati szabályzatot, amit tudott róla, azt is csak

hallomásból. Az ember kérhetné, hogy áttanulmányozhassa a könyvet, de az ilyesmit sohasem 43

veszik jó néven, és mindig akad egy tiszthelyettes, aki nyomatékosan tudomására hozza, hogy nem szeretik, ha fölöslegesen rabolja az idejüket, így hát csak azt kiáltotta, amit már előre elismételgetett magában: - Uram, beszélni akarok azzal a tiszttel, aki a védőm lesz.

- Ártatlanoknak nincs szükségük védőügyvédre, de hát ez már hozzátartozik a

játékszabályokhoz, én is ugyanezt tenném, ha meggyilkoltam volna valakit. Befognám a

pofámat és abban reménykednék, hogy védőügyvédemnek majd magát Lord Birkettet fogom

megkapni.*

- Nincs más mondanivalóm.

- És hogy aludt ma éjszaka? - McGrath csodálkozva nézett a főtörzsre. - Biztosíthatom, hogy holnap vagy holnapután éjszaka se fog jobban aludni. Lidérces éjszakái lesznek a hadbírósági tárgyalás végéig, és pillanatnyilag nekem sincs több mondanivalóm. Küldje ki őt, felügyelő!

Futólépésben. Készenlétben marad. A parancsnok rendelkezésére.

Harris fejével az ajtó felé bökött. - Helyben futás! Hátra arc! Kinyitotta az ajtót. - Futás!

Bokumbo! Futólépésben ide! - Bokumbo oldalra lépett, amikor McGrath kiszaladt a

barakkból, majd még mindig csak egy szál alsónadrágban, kényelmesen besétált az irodába.

Ez Wilsonnak már végképp több volt a kelleténél. Egy elítélt, aki csak úgy besétál az

irodájába, egy szál alsónadrágban, és milyen koszosban! Méghozzá egy fekete szarházi, aki

* Norman Birkett híres angol jogász, a húszas években liberális képviselő. A második

világháborúban a védelmi rendszabályok tanácsadó testületének elnöke, 1945-ben a háborús

bűnösök fölött ítélkező nemzetközi bíróság tagjává nevezték ki. (A fordító)

ezt merészeli megtenni vele. Felállt, s a kezében szorongatott pálcát magasra emelte.

- Megmondtam, hogy móresre fogom tanítani...

- Én pedig megmondtam magának, főtörzsőrmester, hogy kiléptem a hadseregből. Nem

vagyok hajlandó tovább viselni ezt a büdös brit egyenruhát, és nincs az az ember, aki

rákényszeríthetne. Kirendelhet elítélteket, hogy rám adják, de én újra le fogom tépni

magamról.

Wilson észrevette Harris jeges pillantását, leengedte a karját, s a pálcát az íróasztalra hajította.

Az lepattant róla és végiggurult a padlón, ám ő ügyet se vetett rá, majd újra leült, kikereste Bokumbo dossziéját és úgy tett, mintha figyelmesen olvasná. Mindig büszke volt arra, hogy fegyelmezett tud maradni és sose veszti el az önuralmát. E nélkül nincs is igazán értelme az életnek. Rend. Fegyelem. Miféle világ lenne rend nélkül? De tudta rá a választ is. Az a

foglyok világa lenne. Ők vennék át az irányítást. A liberálisok világa lenne, és az ő szótárában ennél mocskosabb szó nem is létezett, kivéve a „nigger"-!, és most, íme, itt az egyikük, aki megpróbálja... aki megpróbálja, hogy bolondot csináljon belőle. Megsérti a felettesek és az egész intézmény tekintélyét. Ha megengednék a világ összes fekete szarházijának, hogy

megsértse az intézmény rendjét, hamarosan semmi se maradna a Brit Birodalomból. Éppen

elég időt töltött Afrikában és Indiában, túlságosan gyengéden bánt mindenki már akkor is a feketékkel, és lám, itt az eredmény, itt áll vele szemben és mint a moslék, úgy ömlik belőle a szó, hogy nem hajlandó magára venni a „büdös brit egyenruhát". Büdös! Hát kitől bűzlik?

Nyugi! Össze kell, hogy szedje magát. Önuralom! Csak semmi idegesség! Kezébe vette

Bokumbo nyilvántartási lapját, amit már túlságosan is jól ismert, és amelyben semmi igazán érdekeset nem talált. Sokkal érdekesebbnek tartotta magát az embert, de nem egyszerűen

érdekesnek, inkább olyannak, akinek a lénye kihívás az egész emberi fajjal szemben.

Másodszor került katonai börtönbe. Ugyanannak a jelentéktelen bűnnek az elkövetéséért: piát lopott. Utánanézett Bokumbo ezredének. Még mindig Észak-Afrikában állomásozott.

Egyszerűen tökrészegre akarta inni magát, és úgy látszik, hogy nem józanította ki az az egy hét a nyolcas cellában és a dombon sem, most pedig nemsokára már egy gyilkosság vádjával

kell szembenéznie. Azzal próbálkozik tehát, hogy megjátssza a bolondot. Mit lehet itt tenni?

Wilson elhatározta, hogy belemegy a játékba, és majd kiderül, hogy az hová vezet.

- Letépi magáról? De ha kényszerzubbonyban lesz, azt már nem tudja letépni.