68

- Állok elébe, uram, ha itt lesz az ideje.

- Részletes jelentést teszek, és a körzetparancsnok továbbítani fogja. Biztos vagyok benne, hogy számot vetett az esetleges következményekkel.

Wilson mosolyában gúny bujkált. - Én semmit sem akarok elleplezni.

- Amint mondtam, a maga minősítése példás. Roppant szerencsétlen dolog, hogy ezek után

most efféle ügyre került sor. - Zord tekintettel meredt Wilsonra. - Pillanatnyilag ennyi az egész.

Wilson vigyázzba állt, keményen tisztelgett és lelépett.

Egy katona csetlett-botlott keservesen fel és le a dombon, tudta, nincs olyan erőnlétben, hogy sokáig kibírja. Burton felügyelő kárörvendő tekintettel figyelte. (Ez jobb, mint a kapunál állni.

Mást megizzasztani.) Pillanatonként kinyitotta a száját és monoton kiképzőaltiszt hangon

ordította: - Mozgás! Mozgás! Rajta! Lássam, hogy mozog! - Közben figyelte az elítéltet.

Tudhatta, hogy már nem bírja sokáig, de azért tovább csináltatja vele, tovább, mint ameddig az a szerencsétlen maga is hitte volna, hogy kibírja. Ha aztán majd összeesik a nyavalyás, lelocsolja vízzel, és újrakezdeti vele.

Észre se vette Wilson főtörzsőrmestert, csak amikor közvetlenül a fülébe harsogott a hangja, mire vigyázzba merevedett.

- Elment az esze? Itt van Simmons... Vigye a fenébe a dombról azt az alakot!

Burton gondolkodás nélkül válaszolt. - Uram, az ön parancsa volt. Hogy jól meg kell

izzasztani. - Bármit csinál is az ember, gondolta bosszúsan, ennek a vén stricinek sose tesz kedvére. Elüvöltötte magát: - Ide, hozzám, futólépésben!

A fogoly bukdácsolva letántorgott a dombról, szakadt róla a verejték. Burton és Wilson előtt ügyetlenül vigyázzba állt. Zihált a tüdeje, remegett a lába. Úgy sajgott az egész

elkényeztetettteste, mint még soha életében. Heves szívdobogásából ítélve, az utolsó

pillanatban szedték le a dombról. A szemöldökén át a szemébe csurgó verejtéktől csaknem

megvakult. De tudta, egyetlen mozdulatot sem szabad tennie, hogy letörölje. Sajgó szemmel nézett Burton durva képébe. Azon is csurgóit a sós veríték. Csúf ábrázat. Ostoba. Tele régi pörsenések nyomaival.

Wilson jeges pillantásával csak egy röpke másodpercig vizsgálta. Mélységes undorral nézte a szerelése hevederjeit, a szőttes borjúját meg a nagy, hurka alakú ruhászsákját. Aztán figyelmét a fogoly kíséretére fordította. Egy őrmesterre, aki annyi idős lehetett, mint ő, de pocakos és hitvány fizikumú, meg egy közlegényre. Ha látott már valaha is buzit, hát ez bizony az volt, és az őrmesterrel ellentétben, aki verejtékezett és reszketett a félelemtől, leplezetlenül élénk érdeklődést tanúsított a foglyok iránt. A sortja olyan rövid, hogy csaknem a segge is kilátszik, gondolta undorral Wilson. Ha nem lenne itt Simmons, bizony felpezsdíteném a dombon ezt a

kis hímringyót.

- Őrmester, adja ide az iratokat!

Az őrmester remegő kézzel nyújtott át egy borítékot, Wilson kinyitotta, és azt mondta: - Vigye el őket innen, felügyelő, futólépésben, mielőtt elhányom magam.

- Igenis, uram. Maguk ketten, futólépés!

Mielőtt a közlegény meglepő sebességgel elügetett, odakiáltott a bekísért és ott maradó

társának: - Fel a fejjel, Randy. Légy jó fiú! - Wilson elkáromkodta magát, amint a szabadság felé rohanó alak után nézett. Ha nem éppen ma volna itt... A fogoly csinos, verejtékező arcára pillantott. Az iratok mindent elmondtak neki, amit erről a szeme elé került korcsról tudnia kellett. Ez a hitványak leghitványabbja. Nincs az a ganéj idebenn, aki ennél nem erezhetné különbnek magát. A buzit meg tudta érteni. Mi egyebet tehetne az a szegény köcsög, amikor háború van. De ez! Milyen férfi az ilyen? És ha itt hasznossá teszi magát, gondolta Wilson, akkor megint csak megússza. De hát eltűrheti ezt? Vagy használhatná inkább ő maga

valamire? Normális körülmények közt biztosan nem tenné. De ahogy most állnak a dolgok,

bizony meggondolandó, hogy miként döntsön.