151

megváltoztatná a véleményét, és más hangon kezdene beszélni az ő jogászkodó

gondolkodásáról. Tudta, hogy mi lesz az ítélet.

McGrath érezte, hogy elég gyatrán szerepel. A válaszai valahogy sohasem sikerültek jól.

Pedig pontos feleletek voltak, és éppen ez benne a feneség. Persze, túlságosan kiabál. Hová a pokolba tűnt a jó szándéka, hogy nyugodtan viselkedik és nyugodtnak is látszik?

Pedig erre figyelmeztette Campbell százados, mielőtt bement a tárgyalóterembe, és ezzel ő

természetesen egyetértett. De hát azok a pofák ott, az asztal mögött! Rohadt, mozgó

viaszbábuk. Csak egy pillantást kellett vetnie rájuk, hogy megerősödjék benne az, amire az első pillanatban rádöbbent. Ezek egy büdös szót se hisznek el abból, amit ő mond. Nyíltan ugyan nem mutatták ki, de már ő maga se tudta biztosan, hogy igaza van-e. Azok ott, az

emelvényen még attól is tartózkodtak, hogy egymásra nézzenek. Vagy csak mert olyan

nagyon koncentrálnak? Teljes figyelmüket az ő válaszaira összpontosítják? Nem látott át

rajtuk. Az ügyész azzal az állandó ,,tiltakozom"-jaival olyan volt, mint a dobozból kiugró játékkrampusz. Campbell igyekezett megőrizni szenvtelen arckifejezését, és közben őt is

nyugtatni próbálta, ami olykor sikerült is neki. De aztán az ügyész ,,tiltakozom"-ja újra kiborította McGrath-t. Ilyenkor a következő kérdésre gondolkodás nélkül válaszolt.

Vigyázatlanul. Az életéről volt szó, és úgy felelgetett, mintha fikarcnyit se törődne vele.

Hiszen nem fogják-e így is, úgy is kimondani rá ezek a szarháziak, hogy bűnös? Az ügyész

hamarosan végső rohamra indul ellene.

Már befejezték a parancsnok, a tábori orvos, Harris és Wilson kihallgatását. Ahogy az ügyész mondta, ők az ügyre vonatkozó összes kérdésre válaszoltak. Campbell azonban követelte,

hogy maradjanak még ott a tanúk padján, és tovább gyötörte őket. Hajjaj, de még mennyire, és néhányszor jól meggyötörte a sarokba szorított ellenfeleit. Jó párszor behúzott nekik. A

parancsnokról ilyenkor bebizonyosodott, hogy tökhülye és semmire sem használható. A tábori dokiról, hogy silány, harmadrendű orvos. Wilsonról, hogy ravasz gazember. Harris-ról, hogy rendes. Amikor az ügyész Bartlettet akarta tanúként meghallgattatni, Campbell nagyon okosan ragaszkodott, hogy olvassák fel előbb a bíróság előtt a priuszát, amitől mindnyájan csaknem megdermedtek. Campbell ezt a menetet megnyerte. Simmonst nem idézték meg, de a

jelentését felolvasták a bíróságnak. Minden szava igaz. De az arcok csak unalmat tükröztek.

Ezt már olvasták.

McGrath ezeket már a hanghordozásuk meg a kifejezéstelen arcuk alapján is felismerte. Mind tőrőlmetszett hivatásos angol tiszt, akik a hadseregen kívül semmihez sem értenek. Az

aranykönyvet, a szolgálati szabályzatot, azt talán ismerik. Az ilyen faragatlan fickókat, mint amilyen ő, meg sem értik, még akkor sem, ha igazat mond. „A világ söpredéke. Seggbe kell

rúgni, ha nem úgy néz az emberre, ahogy kell. Hadd térjen észhez." Elfogult vagyok? Hát persze, hogy az vagyok. Keservesen kitapasztaltam őket. Gondosan összeválogatták ezt a

bandát ott fenn, az emelvényen.

Már megint ordított. Ez alkalommal egyenesen a tőle alig egyméternyi távolságra álló ügyész képébe.

- Amikor az embert úgy kikészítették azon az istenverte dombon, hogy már a lábai is

összecsuklottak, aztán visszazavarták a zárkába, akkor az a dög tíz percet ad neki. Williamsről beszélek! És akkor visszajön és szétrugdalja az ember holmiját, szanaszét az egész zárkában, és ráüvölt, hogy szedje össze! Szedje össze! Erre az ember körberohangál, mint valami vörös seggű majom, hogy felszedjen minden darabot, és kirakja szépen, szabályosan, és akkor 6

megint szétrugdalja a zárkában, és mint valami nőstény, amelyik éppen a kölykeit szüli, úgy rikoltozik: „Megbüntetem! Ez a zárka egy teleszart reterát, egy kupleráj!" És újra kiviszi az embert a dombra...

Az ezredes hangja süvölt: - Rendre! - De McGrath-t most már semmi se tudja elhallgattatni.

Sem az ezredes, sem Campbell rémült vészjelzései. Hülyére kellene verni, hogy elhallgasson.