152

- Át a dombon és megint fel és megint le. De az semmi! Én meg tudtam csinálni, és újra meg újra. Biz'a. Engem az a domb nem tudott legyőzni. Megcsinálni akárhányszor, az egy dolog, de engedelmeskedni annak az őrült, szadista szarházi parancsainak...

Az ügyész ajkán halvány mosoly suhant át, de meg se kísérelte, hogy félbeszakítsa McGrath-t.

Az ezredes, aki félig már felemelkedett, visszaült a helyére. Campbell igyekezett elkapni McGrath pillantását. Szerette volna hallgatásra bírni, de McGrath-ből csak úgy ömlőitek a szavak.

- IVidom, van katonai fegyelem, és tudom, hogy mi az. De amikor az ember tudja, hogy annak a rohadéknak az őrült fejében csak két gondolat forog, először megnyomorítani az embert,

azután megölni, akkor, ha az ember csak egy csöppet is férfi, eljön az idő, amikor a francba is, de semmivel se törődik már! És akkor az a rohadék megöli az egyik elítéltet. És aztán rástartol a következőre az egyik zárkában, és két másik rohadt dög segítségével rondán összeveri

Roberts-et. És akkor az ember már tudja, hogy az a rohadék őrült, ő maga pedig elveszti a fejét. Vadállat lesz belőle! És aztán már csak azt tudja, hogy az a rohadt állat ott hever a cella sarkában, egy nagy rakás szerencsétlenség, csupa vér, és az ember csak arra tud gondolni, hogy örül. Az a rohadék most megfizetett. És én örülök neki!

McGrath abbahagyta az ordítást, zihálva szedte a lélegzetet, a szemében őrült boldogság

lángja lobogott.

A tisztek az emelvényen dermedten ültek. Campbell a fejét csóválva lassan leült, és szánakozó pillantást vetett McGrath-re.

Az ügyész megfordult, az asztalnál ülő tisztekre nézett. Nincs több kérdésem.

- Nincs több kérdés! - kiáltotta McGrath és a hadbíró ezredesre nézett. - Ez az! De egy

kérdésre feleljen saját magának. Ilyen lapra már kiterítené a kártyáit?

Campbell felállt. Ahogyan az ügyészre nézett, csak úgy sütött a szeméből a megvetés. Aztán az ezredeshez fordult. Kérem, uram, ezt a megjegyzést töröljék a jegyzőkönyvből.

Az ezredes tekintete jéghideg maradt. - Nem látom az okát...

- A vád eljárásának következtében a vádlott elvesztette az önuralmát.

- A vádlott egyébként se tanúsított semmiféle önuralmat, a válaszait önkényesen, a maga

módján adta elő. Amennyiben önnek vannak még kérdései... ?

- A fogoly elénk tárta az Ötvenegyes Tábori Büntetésvégrehajtási Intézetben uralkodó

viszonyokat, és ez túlmegy mindazon, ami Simmons ezredes jelentésében áll. Van itt bárki is, aki kételkedne abban, hogy a vádlott igazat mondott?

- Tiltakozom. A védő vádaskodik. Erre éppen elég módja lesz a védőbeszédében.

- Akkor hát lássunk hozzá - dörmögte Campbell.

McGrath hallgatta a védőbeszédet. Tudta, mi lesz az ítélet, és már túljutott azon a ponton, hogy törődjék vele. Az agya már érzéketlen volt. Campbell, a jó öreg skót, nagy előadást

produkált. Ezt azért megértette. De első díjat úgyse fog nyerni vele. Ezek képtelenek arra, hogy megértsék, miről van szó. Aki sose tapasztalta a maga bőrén, az hogyan is érezhetné át?

Ezek itt mind egy másik világban élnek, és minket még csak félig emberi lénynek se tartanak.

Látszik a pofájukon is. Hát ezek soha, semmi érzelmet se mutatnak ki? Soha nem ordítanak, soha nem sikítanak, soha nem bunyóznak? Nem balhéznak össze a feleségükkel? Amikor

csatába mennek, akkor is ugyanilyen képet vágnak, mint most. Ez különleges tenyészet.

Látszik-e rajtuk valami egyáltalán, amikor basznak? Hajjaj! Egyet látott csak, akin látszott, hogy emberi lény, de már kissé későn, akkor, amikor ordítva próbálta visszagyömöszölni a

hasába a beleit. De jó néhányuk egy mukkanás nélkül távozik ebből a világból. Micsoda fura egy népség ez! A holdon kellene élniük.

Mielőtt kiment a hadbírósági tárgyalóteremből, valami torz vigyorral a viharvert ábrázatán, azt mondta: - Köszönöm, uraim. - És arra gondolt, bizonyára megértik, hogy mire gondol. Le

vagytok szarva, valamennyien.

Roberts gondosan megválogatta a szavait.