57

- Mert ez az igazság. Vagy talán nem?

- Mi köze ennek ahhoz... uram?

- Vigyázzon!

- Ez tisztességes, őszinte kérdés, uram.

Wilson kivillantotta sírkőnyi fogait. - Mi köze? Megtakaríthatja a kivégzőosztagnak, hogy elpazarolja a golyóit.

- Erre jó lehet. De ön miért csinálja ezt?

Wilson felállt és rábámult. A szemében felvillant egy szikrányi őrület, mögötte pedig az izzó gyűlölet. - Miért? Mert nem akarom, hogy maga a rendszer bizonyuljon rossznak. És miért?

Mert ez a rend nem rossz. Ez a rend, ahogy én már bebizonyítottam, jó, és ahhoz, hogy

egyetlen őrült felügyelő és négy trágyadombról szalajtott szar fogoly megcsúfolja ezt a rendet, én nem leszek hajlandó asszisztálni és nem leszek hajlandó végignézni, hogy összeomoljon az egész. - Hirtelen újra leült. - Ezrek és ezrek voltak a kezem alatt. Meg se tudnám számolni, hányan, és én katonát faragtam belőlük, és maga nem fogja elbaszni azt, amit elértem!

Amint Wilson beszélni kezdett, Roberts előrehajolt, közelebb hozzá, és mire befejezte, félig-meddig már az íróasztalra támaszkodott. Nem ő érdekli Wilsont, nem is a többiek, persze,

hogy nem. Wilson csak a hadsereg rendjéhez ragaszkodik, amit szentnek tart. Senki sem

rombolhatja szét ezt a rendszert. Volt idő, amikor ő is hasonló szavakat szajkózott. De csak az újoncoknak, hogy fellelkesítse őket, hogy tudatosítsa bennük a király és a haza iránti

kötelezettségüket, amiben félig maga is hitt, de csak félig. A rendszer sohase tudta őt teljesen magába szippantani. Volt benne tisztelet a rendszer iránt, igen, az megvolt, de sohasem az a fanatikus hit, amelyet Wilson táplál magában. Wilson kátéjában az ember csak addig ember, amíg el nem botlik, azután már csak egy szám és semmi egyéb. Wilson maga a régi

gondolkodásmód, lábon járó beszélő robot, egyetlen világos gondolattal, egyetlen tiszta hittel: a katonaság rendje. Eszébe jutott, helyesebb lenne, ha kihúzná magát és egyenesen ülne.

- Igen, uram. De valaki feltétlenül meg fogja kérdezni azt is, hogy ön miért nem állította le Williams-t?

- Ha eljön az ideje, arra is válaszolni fogok, Roberts. En nem szoktam a foglyokkal csevegni.

Megelégszem annyival, hogy közlöm velük, mikor és hogyan ugorjának, magával ezek szerint

igazán kivételt tettem.

Roberts tudta ezt. Világos, mint a vak ablak. A domb homokból és szikladarabokból készült, de az alapját, amelyre épült, nem a sziklák jelentik. A dombon bünteti meg. Wilson a

foglyokat, ott töri meg őket, és aztán, ahogy ez az őrült gazember elképzelte, újra katonát farag belőlük. A domb a kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy a rendszere működik. Most

azonban kezd rájönni, hogy recseg-ropog a rendszer, és ehhez ő, igenis, ő is hozzájárult.

McGrath és Bokumbo segédletével, a gyilkos őrület pillanatában. Wilson minden üvöltözése, blöffölése, cinkossága csak gyenge kísérlet a szerencsétlenség elleplezésére. De Roberts nem volt vak, sem buta. Meglepte a ravaszsága, de azért még mindig nem tudta elképzelni, hogyan lehet ezt megúszni. Csak kevéssé számíthatnak rá, igen kicsiny az esélyük.

- Csak tisztességes eljárást követelünk, semmi egyebet. Miért nem egyenesen a holdat akarjuk leugatni az égről?

- Szavamat adtam rá.

Roberts nem igen tudott hinni benne. Tudta, hogy ^Vilson minden eszközt meg fog ragadni,

ami a saját hasznára lehet.

Wilson jeges, sértő tekintetével felmérte az ellenfelét. MiéVt szökött el a frontról? - Roberts feszülten hallgatta, de nem válaszolt. Parancsot kapott, hogy menjen vissza az első vonalba, és megtagadta.

- Pontosan így volt.

- Megtagadta a parancsot.

- A helytelen parancsot.