140

- Mennyire? Azt hiszem, nincs sok vesztegetnivaló idő.

- Mrs. Stevens kereken megtagadja, hogy bármit is tegyen?

- Legyen nyugodt, én újra felkeresem.

- Nem kényszerítheti.

- Megpróbálhatom, és ha ön beszélne vele, az talán segítene.

- Egy másik férfival él, és ezért vonakodik a nyilvánosságtól.

- De hiszen az egész utca tudja, mit izgatja hát?

Wilkins a pipáját tömködve és pöfékelve, szárazon megjegyezte: Azért egy kis különbség, ha az egész ország megtudja. Névtelen levelek, vagy még annál is rosszabb...

- Akkor Mrs. Stevens is jobban megértené. Ha nyilvánosságra hozza ezt, róla is sokkal jobb lenne az emberek véleménye, mintha semmit se tesz.

Wilkins egy pillanatig gondolkodott. - Megmondhatja neki, hogy a levél úgyis, mindenképpen megjelenhet.

- Remélem, úgy érti, hogy meg fog jelenni.

- Az nem olyan egyszerű. Háborús időkben sajtócenzúra van. Engedélyeztetnem kell.

- De hiszen minden szava igaz, akkor hát miért ne lehetne közölni.

Nem akart Carolnak csalódást okozni. - Meg fogom beszélni a parlamenti képviselőnkkel. Ön kitart emellett, ugye?

- Az írógéphez ült, és másolni kezdte a levelet. Kétségtelenül szenzációs. Az ujjai csak úgy repültek a billentyűk fölött. Ez egy talpraesett lány, nem hülyéskedik, de Isten tudja, mi lenne, ha más kezébe kerülne ez a történet. Már látta is az újságban a szalagcímet. De meg fogják-e látni mások is?

Arthur Moberly képviselő komoran végighallgatta Wilkins-t, és áttanulmányozta a levél

másolatát. Emlékezett Wilkins-re. Néhányszor kedvezően írt róla a helyi újságocskában, de kétszer, amire határozottan emlékezett, nem nagyon hízelgett neki.

Meghökkentő levél volt ez, és ő semmiképpen sem engedheti meg, hogy ez a Wilkins

kinyomattassa, vagy, amire még gondolni sem szabad, hogy átadja valamelyik országos

lapnak. A cenzúra erről úgyis gondoskodni fog, márpedig ezt Wilkins-nek is tudnia kell.

Meghökkentő - és ez még csak nem is a helyes kifejezés. Nem volt szűk látókörű ember,

hajlandó volt a dolgokat mindig, minden szemszögből megvizsgálni. De hát ez! Ilyen képet

festeni a brit hadsereg egyik katonai börtönében uralkodó viszonyokról! Ezt biztosan

messzemenően kiszínezték. Gondoljuk csak el, micsoda felháborodást váltana ki, és nem csak az elítéltek családi köreiben. És egészében, a közvéleményből! Semmiképpen sem javítana a közhangulaton.

Wilkins látszólag elégedetten szívta a pipáját, nézte a képviselőt, és várt. Moberly, szokása szerint, nem sokat árult el. Csak annyi látszott, hogy egyszer felvonta a szemöldökét. Meg a homlokát ráncolta. A távolba nézett, a hamut a cigarettájáról a hamutartóba verte le. Aztán hirtelen elnyomta a cigarettát és valami undorodó fintort vágott. Ez talán Williams-re

vonatkozott, és akár jócskán elítélő véleményként is volt értelmezhető. Fenemód nyugtalanító ez a hír, és kétféleképp is felfoghatta. Gyilkos vadállatok. Avagy, meddig lehet szorongatni az elítélteket, hogy azért még meg ne öljék valamelyik felügyelőjüket?

Carol illedelmesen, szorosan összezárt térddél ült. Nem akarta kimutatni, hogy kissé

megilletődött ebben a gyönyörű szobában. Gyorsan szemügyre vette, mihelyt belépett, és

bemutatták ennek az őszülő hajú, nyájas modorú, jóképű, elegáns úrnak. Gyönyörű bútorok,

rengeteg ezüst és finom porcelán, és festmények. Mr. Moberlynek olyan kellemes a hangja,

kedvesen és udvariasan fogadta, és igyekezett, hogy leküzdje a zavarát. Úgy érezte,

szerencsés, hogy Moberly az országgyűlési képviselője.

Őrá most senki sem figyelt, így hát körbejártatta a tekintetét a helyiségben, de közben azért éberen fülelt. Mr. Moberly és Mr. Wilkins beszélt, csakis ők ketten. Helyes, ők azok, akik az ilyesmihez értenek.