38

Büntetésnek valóban hatásosnak bizonyult. A megfélemlítéssel és éheztetéssel elegyített

unalom felőrölte a fogoly lelkierejét és legyengítette a testét. Ide senki sem óhajtott menettérti jegyet váltani.

Wilson átolvasta Baldock és Drummond katonai minősítését, és még tanácstalanabb lett.

Harmadszor kerültek ez alkalommal a hadsereg valamelyik büntetőtáborába, mindketten

belekóstoltak már korábban is a magánzárkába, és minden eset hátterében ugyanaz a história volt: súlyos testi sértés. Egyszer Skóciában, egyszer Angliában és most Tripoliban. Mindig azzal végződött, hogy részegen tombolva szétvertek egy kocsmát. Ez még érthető, de az a

konok ellenszegülésük a dombon, az már nem. Aztán meg a sértegetések (amiért még

megfizetnek, ha majd megnyugodtak a kedélyek). Amikor pedig parancsára elvezették őket a

dombtól, s ő arra számított, hogy újabb zűrök lesznek, úgy mentek futólépésben a

magánzárkába, mint két kezes bárányka, márpedig ő azt is tudta, hogy ezek négy felügyelő

megjelenésétől igazán nem szartak be. Ismerte az embereket és ismerte a foglyokat.

Hajszálpontossággal fel tudta becsülni őket. De ez a párocska előtte is rejtély maradt.

Saunders kinyitotta a magánzárkák folyosójának ajtaját és villanyt gyújtott. Ebben az

épületszárnyban egyetlen elítélt volt csak bezárva. Wilson személyes kudarcának érezte, ha a magánzárkáknak akár csak a felét is meg kellett tölteni. Általában elboldogult a foglyokkal anélkül, hogy a végső megoldáshoz kellett volna folyamodnia, vagyis addig éheztetni őket, amíg megalázkodnak és engedelmessé válnak, de most, amikor a körzetparancsnok látogatását várják, jobb, ha a bajkeverők nincsenek szem előtt. Később aztán a táborparancsnok elé viszi őket, aki majd kimondja az ítéletet. Kezdetnek elég lesz hét nap kenyéren és vízen, aztán meglátja, hogyan hatott ez rájuk, és meglátja, miként viselkednek a dombon.

A négy felügyelő közrefogta a két foglyot, és végigvezette, őket a széles folyosón. Saunders-nek feltett szándéka volt, hogy kikészíti őket. De nem úgy, hogy az meglássék azon a rohadt, ronda pofájukon. A zsigereiket veszi célba, a májukat, a bordáikat, a veséjüket. Nem fog olyan mocskos munkát végezni, ahogy Williams tette Roberts esetében, amikor az árnyékszék

szaros vödrével verte szét a képét. Hát nem, ő valami tudományosabbat tesz majd, amit nem fognak egyhamar elfelejteni, amire mindig emlékezni fognak. Néhány gyors oldalpillantás, és láthatta, hogy a másik három felügyelő egyetért vele. Nos, ezek ugyebár nem akartak felmenni a dombra, nem óhajtották teljesíteni a parancsokat? Hát legközelebb majd hajlandók lesznek, és aztán a jövőben mindig is.

- Állj! - Saunders megállt, s vigyorogva nézett a két fogolyra. Hátizsákra, ruhászsákra,

oldalzsákra, kulacsra, övre nem lesz szükségük. Semmire sem lesz szükségük ott, ahová

mennek. Vegyék le a szerelésüket!

Baldock és Drummond gyors, ügyes mozdulattal kikapcsolta az övük csatját, egyetlen

vállrándítás, és a szerelésük a folyosó betonpadlójára esett. Egy rúgás hátrafelé, s a holmijuk több lábnyira került tőlük, ők pedig semmitmondó tekintettel újra vigyázzba álltak. Saunders kinyitotta az egyik zárka ajtaját és meggyújtotta a villanyt, de még mielőtt inthetett volna Baldocknak, hogy menjen be, Drummond megmozdult, a vállával oldalra taszította, és

mindketten berohantak a zárkába, majd megfordultak, az ajtó egy-egy oldalához álltak, s

vigyorogva néztek szembe a felügyelőkkel. Azok először meglepődtek, s vártak néhány

pillanatig, aztán Saunders amúgy is izzó dühe fellobbant, és habozás nélkül rájuk ordított: -

Rohadt gazemberek! - és ökölbe szorított kézzel a nyitott ajtó felé rohant.

Sose tudta meg, hogy mi volt az, ami azt az ütést mérte rá. A bakancsa egyszerűen

felemelkedett a padlóról, ő meg nekicsapódott a szemközti falnak, majd mint valami lassított filmfelvételen, tempósan hullott lefelé, eszméletlenül a padlóra. Gorman felügyelő

elkáromkodta magát, s felemelt kézzel Baldockra rontott. Drummond hasba vágta, s amikor

kezdett összecsuklani, Baldock súlyát meghazudtoló erővel az arcába sújtott, úgy hogy

hátratántorodott, egyenesen neki a mögötte éppen rohamra készülő másik két felügyelőnek,

amitől azok is elterültek a földön. Úgy kellett egymásból kibogozni magukat, s amikor a két 39

felügyelő végre felállt, kiderült, hogy Gorman eszméletlenül hever a folyosó betonpadlóján, közvetlenül Saunders mellett. Csak egy pillantást vetettek rájuk, s látták, hogy az arcuk kezd elkékülni és feketedni, a szemük csukva van, az orruk betörve. Taylor felügyelő becsapta a zárka ajtaját, majd újra szemügyre vette Saunders-t és Gormant, Hanson felügyelő pedig egy gyors pillantással megerősítette a véleményét. Segítséget kell kérniük, hogy kijuttassák

Gormant és Saunders-t ebből a lehetetlen helyzetből. Lehajoltak, közelebb hozzájuk, még egy hangtalan pillantás, és meggyőződtek, hogy azok mindketten iszonyú ronda állapotban

vannak, és legalább néhány napig mentesülnek majd a szolgálat alól, ha ugyan nem még annál is tovább. Taylor elhúzta a zárka kémlelőlyukának reteszét. Ott terpeszkedett az a két skót gazember, hátukat kényelmesen a szemközti falnak támasztva. Belebámultak a

kémlelőnyíláson beleső szembe.

- Hülye, agyalágyult őrültek - mondta Taylor. – Szar elmebetegek! Megástátok a saját

sírotokat!

Baldock és Drummond megjátszott rémülettel nézett egymásra.

- Eztet ugye nem mondta komolyan? - mondta siránkozó hangon Baldock.

- De biz'a, és eztet a sírt nekednek kiskanállal kell megásnod.

Baldock ezen elgondolkodott. - Egy kiskanállal?

- Biz'a.

- Addig legalább véget ér ez a kurva háború! Elröhögték magukat.

- A tiétek csak most kezdődik - mondta vicsorgó mosollyal Taylor. Csak most kezdődik. -

Bereteszelte a kémlelőnyílást, és még ugyanazzal a vigyorral a képén átkarolta Hanson vállát, amint a folyosón kifelé indultak. - Amikor kijönnek majd a veremből, térden fognak csúszni előttünk, és akkor...

- Most azonban közölnünk kell Wilsonnal a jó hírt mondta Hanson.

Taylor arcáról eltűnt a vigyor.

- Az összes foglyot vissza a zárkájába! - mondta Wilson. Halkan beszélt, miközben a

betonpadlón fekvő két eszméletlen alakra nézett. Nem szeretnénk, ugye, ha a foglyok

meglátnák, hogyan készítették ki a felügyelőinket ezek a szarházi skótok.

- Hát nem, uram - helyeselt Taylor.

- Aztán majd visszavisszük ezt a kettőt a szállásukra. Most pedig kifelé!

Végigtrappoltak a folyosón, ki a ragyogó napsütésbe, és Taylor kulcsra zárta az ajtót.

- Össze akarták verni őket, mi?

Taylor tiltakozott. - Uram, ahogy mondtam már, ezek mindketten berohantak ugyanabba a

zárkába, mire Saunders...

- Gyorsabban jött ki, mint ahogy bement. Aztán meg Gorman is, ugye?

- Igen, uram.

- Aztán maguk ketten úgy döntöttek...

- Uram - szólt közbe Hanson! - Azt istenbe is, ez igazán nem az a hely, ahová nyugodtan

bemegy az ember.

- Okosak voltak.

- Kihozhatjuk őket, uram - mondta buzgón Taylor. - De segítségre lesz szükségünk.

- Mi sem könnyebb - jegyezte meg Wilson, s megvető pillantást vetett rájuk. Elgondolkodott, a másik kettő meg csak hallgatott. Aki neki kellemetlenséget okoz, bárki legyen is az, ő azzal úgy ki tud szúrni, ahogyan az a legszörnyűbb álmában se képzelné el. Roberts, McGrath,

Bokumbo, most pedig ez a két skót. Ezek a minden hájjal megkent gazemberek. Istenemre,

gondolta, majd én megtanítom őket kesztyűbe dudálni. De pillanatnyilag mégis jobban

érdekelte Saunders és Gorman. Na, nem a jelenlegi nyomorúságos állapotuk. Semmi részvétet nem érzett irántuk. Hadd tanulják meg a saját bőrükön a mesterségüket. Még ezzel is az ő

hasznára lehetnek. További bizonyítékok a körzetparancsnok számára, hogy a fegyelem