45

rohadt, mocskos agyú főtörzsőrmester... és maga... meg fogja tudni, milyen is az: fogolynak lenni! - Nehezen szedte a lélegzetet, mintha minden egyes kiejtett szó külön is meggyötörte volna.

- Bokumbo. - Wilson még mindig mosolygott, és most megkönnyebbülten dőlt hátra a székén.

- Ez a kis szónoklata más körülmények közt tíz napi magánzárkába került volna magának, de hát úgyis éppen elég van a rovásán. - Bokumbo hitetlenkedve csóválta a fejét. - Kíváncsi

valamire? Maga az, akiben van halálvágy.

Bokumbo színpadias mozdulattal tárta szét a karját. Nézzen rám. Semmijeié, semmi kiéltség, semmi elhasználódás. Még jó néhány tünetet kellene összegyűjtenem ahhoz, hogy maga újabb

képtelen magyarázatokat agyaihasson ki. Szétvonta kékes ajkát, és láthatóvá vált a hibátlan fehér fogsora, s erőltetetten elnevette magát.

- Kezd ideges lenni, látom magán, s a szagát is érzem. Harris felügyelő, tüntesse el az

irodámból ezt a nigger bűzt. A parancsnok rendelkezésére készenlétben tartani!

Wilson igyekezett féken tartani a hangját. Az arcán valami természetellenesnek tűnő mosoly rögződött, s a hangja megvastagodott. Harris nem mozdult, nem Wilsonra, hanem valahová a

főtörzs mögé nézett.

- Harris felügyelő! Süket?

- Oké, Bokumbo. - Harris fejével az ajtó felé intett.

- Ez nem vezényszó, felügyelő! Indítsa futólépésben kifelé.

- Futólépés! - mondta Harris halkan.

- Nem engedelmeskedem az istenverte parancsainak, Wilson. Egyetlen istenverte rohadt

parancsának sem engedelmeskedem.

Wilson előrehajolt az íróasztal fölött. - Megtehetném, hogy... felállt.

- Mit tehetne meg, főtörzsőrmester?

- Zavarja ki, felügyelő, de futólépésben, különben bevágom a verembe.

Harris kinyitotta az ajtót.

Bokumbo úgy bámult Harris-re, mintha nem is látná. Gyűlölte a fehér embereket. Sohasem

akarta, de most gyűlölte őket, az egyedüli Roberts kivételével. A fehérek tették lehetetlenné számára, hogy szeresse őket. Fehér, kínai és fekete vér folyt az ereiben. A nagyapja fehér ember volt, és volt egy vörös hajú fivére, akit sok helyen fehérnek néztek. Persze nem otthon, a Szigeten, ahol jól ismerték. Benne sose volt meg ez a fehérekkel szembeni gyűlölet, amit ő

most érzett. Tommy sose akart fekete lenni, mindent elkövetett, hogy azt a látszatot keltse, mintha fehér volna, és megtartotta a fehér nagyapja nevét is. Oakes. Ez állítólag jó, ősi angol név, a nagyapjuk pedig jó öreg angol iszákos volt, aki összeállt a nagyanyjukkal; az anyjuk, aki házasságon kívül született és világos bőrű volt, feleségül ment egy feketéhez, ő maga pedig büszkén vállalta és viselte az afrikai nevét. Semmi különös oka nem volt, hogy büszke legyen az apjára, sem arra, hogy szégyellje. Hiszen kinek ne folyt volna a Szigeten kevert vér az ereiben, kivéve azokat az istenverte fehéreket, akik ragaszkodtak a saját klubjaikhoz, a maguk életformájához, és mindenki mást lenéztek. Na, és itt, ez a fehér söpredék! Hülyék, tudatlanok! Ezt az alakot itt csak annyira gyűlölte, mint bármelyik fehér embert, akivel élete során össze került. Bizony, még Williams-t is beleértve. Tudta, hogy most ki kell innen

mennie, különben két gyilkosság vádjával kell majd szembenéznie, bár lehet, hogy még arra is sor kerül, ha le nem száll róla itt ez az alak.

Ahogy kifelé ment, csattogott a meztelen talpa a padló műkő lapjain.

Harris becsukta az ajtót és továbbra is szenvtelen tekintettel nézett maga elé. - Én ezt

megtöröm, még mielőtt a hadbíróság elé kerül mondta Wilson.

Harris bólintott. - Tudom, hogy mire megy ki a játék.

- Charlie, neked valamelyik jótékonysági szervezetnél lenne a helyed. Láttad ezt az alakot.

Hallottad, hogy mit mondott. Harris bólintott. - Jól van, Charlie. Bokumbo és McGrath azt 46

akarta bebizonyítani, hogy ők vasemberek; de most láthattad te is, hogy kezdenek már

megtörni.

Harris újra csak bólintott.

- Charlie! Még egyszer kérdem tőled: számíthatok rád? Ez is éppen azoknak a dolgoknak

egyike volt, amelyek Har-

ris-t nyugtalanították. - Attól függ, hogyan intézed ezt az egészet.

- A magam módján. Mondtam, hogy elsimítom ezt a botrányt, és meg is teszem.

- Azt mondtad, azt kívánod tőlem, hogy tartsak ki az igazság mellett. Maradjunk ennyiben.

Wilson nevetett. - Igazság? Elment az eszed? Hát mikor mondtál utoljára igazat? - Gúnyosan elmosolyodott. - Talán csak annak a jóságos Jézusnak sikerült, de én még abban is

kételkedem. Mi az igazság, Charlie? A tiéd ugyanaz, mint az enyém? A tábori orvosunké

ugyanaz, mint a tiéd?

Wilson odament a falhoz s a térképre nézett, amely Tripolit, Líbiát és Egyiptom egy részét ábrázolta. Végigjárta már a tenger melléki utat, egyik végétől a másikig. Egyiptomtól Líbia határáig és a fővárosáig, Tripoliig. Bejárta már a másfélezer kilométer java részét. Több mint három év az életéből, négy esztendő pedig Szuez mellett. Törvény szerint már réges-régen

visszakerülhetett volna Angliába, de visszautasította, nem akarta áthelyeztetni magát. Miért is ment volna vissza? Egyik fia a légierőnél. Repülőtéri, földi szolgálatban, a ravasz kis szaros, a másik a Aranyparton bekkeli ki a háborút, és odahaza Rose, az arca megráncosodott, mint a téli alma, s a házban csend, az a gyilkos hallgatás, amit olyan jól ismert: Kösz a kávét. Kösz a teát. Köszönöm, te dög, hogy elviselsz engem. - Magában elnevette magát. Hallgatás. Ez volt az asszony bosszúja, és a kocsma volt az ő menedéke. Soha, senkit nem hívott meg az

otthonába. Minek?

Eleinte gyűlölte a sivatagot, aztán kezdte kiismerni. Aztán már sajátjának érezte. Vagy

idejében elfogadja az ember, vagy megőrül. El se tudta képzelni már, volna-e más hely a

világon, ahol szívesebben lenne. Megfordult és szembenézett Harris-szel. - Az igazság?

Williams-ről az volt a véleményem, hogy elsőrendű börtönőr.

- Túlzásba vitte...

- Egy egészséges ember kibírja a dombot. Ez az igazság. A tábori orvos megvizsgálta Stevens-t. Ott állt a papíron, feketén-fehéren. Alkalmas. A-I kategória.

- Stevens nem volt alkalmas.

- Honnan tudhatta volna ezt bárki is, amíg ki nem purcant? Fiatal volt, igazán alkalmas

lehetett volna.

- Irodai szolgálatra.

- Megfelelő kondícióban tarthatta volna magát a kricsmikben, no meg ha jól beveri a

kurváknak.

Harris akaratlanul is elnevette magát: - Ugyan, Bert.

- Ki a bűnös, Charlie? Az orvosi bizottság, amelyik a sorozásnál alkalmasnak minősítette?

Vagy Stevens, amiért nem tartotta magát megfelelő erőnlétben? A tábori orvosunk? Vagy

Williams, amiért ugyanúgy gyakorlatoztatta, mint a többieket?

- Vagy Wilson főtörzsőrmester?

Wilson egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig Harris-re meredt, és tudta, itt az az ember áll előtte, akinek semmi öröme se telnék abban, ha őt lefokoznák. - Bizony, vannak, akik

boldogan látnák, ha én lebuknék.

Harris rábólintott. - Éppen azért ne kiabálj folyton. Hogy te vezeted ezt a boltot. Hadd legyen a felelősség egy része a parancsnoké!

Wilsonnak tetszett Harris-nek ez a váratlan kitörése, mosolygott és bólogatott. - Téved, ha azt hiszi, hogy mindent rám kenhet, amit csak akar! Teljesen be van szarva. Meggyilkoltak előbb egy foglyot, aztán meg egy felügyelőt. Ez egészen új figura.

- Ezt te már nem tudod eltussolni.