49

- Azt állítja, hogy semmit se látott?

- Williams-re újra rájött az őrjöngés, engem rugdosni kezdett, és ez az utolsó, amire

emlékszem.

- így teljes biztonságban érzi magát, mi? Nyakig benne vannak mind a ketten, maguk

szarháziak! Magukat is bőven belekeverhetik. Itt gyilkosság történt. Egy embert

meggyilkoltak.

- Ez így igaz, uram. Stevens-t.

- Stevens a saját cipőfűzőjébe botlott bele, úgy esett el. Ide figyeljen, Roberts, maga öreg, zupás katona. Ott volt Indiában és másutt is, jól ismeri a szolgálati szabályzatot, érti a csíziót...

- Hagyjuk ezt, uram. Ne beszéljünk most az istenverte Indiáról. Az már elmúlt.

- Akkor hát térjünk vissza a jelenbe. Azzal vádolhatom, hogy lázadást akart kirobbantani.

- Ez minden, amit fel tud hozni, uram?

- Pillanatnyilag. Eltekintve attól, hogy maga egyáltalán nincs tisztázva a gyilkosság vádja alól.

Pedig lehetne. Amit én kérek, az mindössze a szemtanú vallomása. Igazán nem sokat kérek.

Gondolja meg. Harris felügyelő, vigye vissza őt meg a többieket a zárkájukba. Mind a négyen készenlétben, a parancsnok rendelkezésére.

A parancsnok az irodájában ült, ajtó és ablakok tárva-nyitva, telefonált, majd visszatette a helyére a hallgatót. A katonai körzet parancsnoka még mindig szemleúton volt, de

helyetteseként Simmons ezredes fog idelátogatni. Őt a parancsnok Tripoliban, a tiszti klubban ismerte meg. Úgy vélte, hogy meglehetősen sznob alak.

Kibámult az ablakon, és meglátta, hogy Wilson éppen elmegy előtte. Elfordította a tekintetét, majd meggondolta magát, és éles hangon kikiáltott: - Főtörzsőrmester! Jöjjön be egy szóra!

- Parancs - felelte Wilson, de csak akkor, amikor már az ajtóhoz ért és becsukta maga mögött, s úgy tűnt fel neki, hogy a parancsnok kissé elnyűttnek látszik. - Azon gondolkodtam ... -

elmosolyodott, ám ez inkább valamilyen udvarias álmosoly volt, amit zavartan el is tüntetett az arcáról. Wilson kemény pillantásától kényelmetlenül érezte magát; Wilson tudta ezt, és elgondolkozva várakozott. A csodák korát éljük. Ez a csodagyerek is csak játssza itt az eszét.

A parancsnok ideges ujjakkal cigarettára gyújtott. - Williams-t nem szabad gyilkossággal

vádolnunk. - Wilson még mindig várt, de a teste megfeszült, az ajka dühösen elkeskenyedett. -

Farkast eresztünk be a bárányok közé, ha bevalljuk, hogy az egyik felügyelőnk méggyilkolt egy elítéltet.

Annyit sem ér ez a parancsnok, mint fing a szélviharban, gondolta Wilson, bár ezt mindig is tudta róla.

Alaposabban szemügyre vette és megállapította, hogy nem józan. Valószínűleg a hajnali

órákig ivott, és most az egyszerű másnaposságnál is keservesebb állapotban van. Az a máskor még valamennyire pislákoló parázs is kialudt, és ezzel semmibe foszlott minden elhatározása is, amit addig helyesnek tartott. Az az ideges rángás az arcán. Az a bizonytalan kéz. Eltűnt a ragyogó mosolya is. Szellemileg már hosszú évek óta nem volt józan. Az állandó

határozatlanságtól az egész gondolkodása valami szedett-vedett tákolmány lett. Többnyire

zavaros, széteső, és valahányszor szembe kellett néznie a valósággal, valamiféle kábult

állapotba zuhant, amit hangoskodással és szájhősködéssel próbált leplezni.

- Uram, ahogy elmagyaráztam...

A parancsnok felfortyant. - Ki parancsol itt?

- Hivatalosan ön, uram.

Újabb sértés. A parancsnok elvörösödött. - Itt mindenért nekem kell vállalnom a felelősséget.

Azt hiszi, a fegyelmi vizsgálóbizottság egyszerűen tudomásul veszi, hogy én nem tudtam, mi történik itt? A fenébe, ezt maga is jól tudja. Ezt próbáljam elmagyarázni nekik? Hogy Wilson ezred-főtörzsőrmester vezette ezt a fegyintézetet, mire, képzelem, arra lennének kíváncsiak, hogy a nyavalyába gondoltam, csak úgy hagyhatom, hadd vezesse maga a boltot? - Szünetet

tartott, mélyen leszívta a füstöt. Aztán a hamutartóba dobta a cigaretta végét, és rögtön 50

rágyújtott egy másikra. - Tegnap este nem gondoltam át elég jól ezt az egészet. Én vagyok felelős mindenért, ami itt történik, maga pedig végre fogja hajtani a parancsaimat. Meg

vagyok értve? - Belesüppedt^a karosszékébe, feszülten figyelte, hogyan reagál erre Wilson.

- Erről már egy kissé lekéstünk, uram...

- Elegem van a maga istenverte szemtelenségéből - ordította a parancsnok -, akár le is

csukathatom! Maga már éppen eleget bevallott. Azt is, hogy fedezte Williams-t. Micsoda

baromi jó vallomás!

- De nincsenek rá tanúk. És nekem is lesz majd akkor egy-két szavam... uram.

Kihívón néztek farkasszemet egymással, s a parancsnok szeme megrebbent. - Amint már

megmondtam, kénytelen vagyok teljes egészében mindenért magát tenni felelőssé. A maga

feladata a fegyelem megtartása.

- Csak az imént mondta, hogy itt mindenért ön felelős. Márpedig ön ott se volt...

- Micsoda? Most mire gondol?

- A nyolcas zárkára. Williams-nek szinte az utolsó szavaira, amelyeket nekem és az orvosnak mondott. „Muszáj összetartanunk. Mind nyakig benne vagyunk, ezért aztán egymásra

vagyunk utalva." -Wilson kinézett az ablakon, egy pillantást vetett a dombra. - Túlzásba vitte a dombon.

- Én sose hagytam jóvá...

- Nem kevésbé törvénytelen, uram, mint kövekből gúlát rakatni az elítéltekkel, aztán újra lebontatni velük. Ez is csak fegyelmezés meg a foglyok foglalkoztatása, jó erőnlétben tartása.

- Ezt bízza a vizsgálóbizottságra... Maga majd meggyőzi őket, hogy a domb... És ne feledje, ez már itt volt, mielőtt én átvettem a parancsnokságot. Ők majd eldöntik.

Wilson emlékezett a parancsnok első akciójára, amikor meglátta a dombot. Arra a tükör előtt százszor is begyakorolt sugárzó mosolyára. Csuda jó! Ez aztán rendbe szedi őket. - És

emlékezett a parancsnok nevetésére is, amikor továbbment a dombtól. - Gondolja, uram,

valóban arra törekednek, hogy feltárják az ügy minden részletét?

- Mi másra törekednének? Korrekt tárgyalás lesz.

- Ami magába foglalná a sajtót is. El tudja képzelni az újságok szalagcímeit? Haláltábor

Észak-Afrikában. Meggyilkolt foglyok. Összevert elítéltek, és kik ezek az elítéltek? „A mi fiaink." Nem hallja lelki füleivel, hogyan jajveszékelnek majd otthon a mamuskák? - A parancsnok idegesen újabb cigarettára gyújtott, és ültében kissé félrefordult, amint Wilson könyörtelen tekintete az övét kereste. Kemény volt a főtörzs hangja. - Teljes feltárás. Helyes.

Tönkre fogják zúzni önt. Még örülhet, ha megússza annyival, hogy lefokozzák és kirúgják a hadseregből és visszamehet Angliába, s a fejére teheti a keménykalapját. Engem is

tönkretesznek. Nyilvános, általános felháborodás. Vérre szomjaznak, vért követel majd a

közhangulat. Helyszíni szemlére viszik a sajtót. Bűnügyi nyilvántartó fényképek

mindkettőnkről az első oldalakon. A parancsnok felnyögött. - És majd úgy csinálják a

felvételeket, hogy nem lesz rajtuk olyan jóképű...

- Vigyázzon a nyelvére!

Wilson csak mondta tovább, mintha félbe se szakították volna. Engem tönkre fognak tenni,

börtönbüntetésre ítélnek, de csodálkoznék, ha nem kerülnék össZe önnel is a Wormwood

Scrubs-i börtönben.

A parancsnok megdermedt. Látszott, hogy mindez teljesen felkavarta. Wilson szavai tiszta

igazságként csengtek a fülében. Ez bizony megtörténhet... erre valóban sor kerülhet.

Lefokozás, leszerelés, nyilvános megszégyenítéssel. Soha többé nem járhat emelt fejjel. (Ezt őszintén hitte is, minthogy remek véleménnyel volt önmagáról.) A klub. A papa. Kővé

dermedt a gondolattól is, mi lesz, ha az apja meghallja a szörnyű hírt. (Az apja: Conville vezérőrnagy. Nyugállományban, de már a nyugdíjazásától is dührohamot kapott. Őt lepné meg a legkevésbé a hír.) „A kölyök" rossz tojásból kelt ki, semmire se jó, ahogyan amúgyis mondogatta neki, hosszú éveken át. És e véleményének sűrű szövetén semmi sem tudott