LXXXII.

Sid a központi akna tetejénél állva nézte végig, ahogy a sikló elrepül. Kész, most már egyedül vannak.

– Gyere, Mitzuki, induljunk mi is!

– Legalább azt várjuk meg, míg az infraszemüvegem feltölt. Meg a többi kacat – felelt a lány, és a nap felé fordította az arcát. Ott állt Sid mellett, és mélyeket lélegzett a tiszta, friss levegőből. És semmi kedve sem volt indulni. Egy kicsit még igazán élvezhetnék a nyugalmat, meg a meleget, a langyos, puha szellőt! Persze, Sid nem bír nyugton maradni!

– Feltöltenek menet közben, menjünk!

– Sietsz?

– Igen! Most már kint vagyunk a szabadban. Az általad kijelölt ütemterv szerint hamarosan el kell hagynom téged, úgyhogy húzzunk bele, mert még rengeteg mindent szeretnék csinálni veled együtt.

– Például? – kérdezett vissza érdeklődve a lány, de nem indult.

– Például mi lenne, ha vad változatosságként keresnénk egy ágyat? Tudom, elsőre konzervatív az ötlet, de elegem van a nyers betonból.

– Ezért kár sietni. Az ágyak nem szaladnak el.

– Van más is – sóhajtott Sid. Hogy is mondja el, hogy Mitzuki a lehető legkevésbé se akadjon ki? Mert valahogy most már el kell mondania, ennél tovább halogatni tényleg nem lehet, és ez egy jó alkalom, mert a lány láthatóan jókedvű. Hogy is kezdjen bele? Legjobb, ha jó messziről indul. – A fontos embered, rémlik?

– Éppen azon dolgozom, hogy elfeledkezzem róla végleg. Túl vagyok rajta, túl vagyok a családomon, az egész elmebajon. Lezártam a japán terrorista korszakomat – bökte meg Mitzuki célzatosan a szandálja hegyével a lábához eresztett hátizsákját, hogy összekoccant a benne őrzött két szamurájkard. – Most jöhet valami új, valami szép és jó, amiben nem szerepelnek bottal szétvert fejű halottak, sem lezuhanó siklók, se vízbe fojtott férjek. Kellemes változatosság lenne mondjuk műkincseket rabolni Brazíliában, vagy kicsalni egy hiszékeny kanadai milliomos vagyonát, ahogy nem olyan rég javasoltad, nem?

– Pont erről akartam beszélni, a szép jövőről – kapott a végszón Sid. – Tehát, ha nem említettem volna eddig, bizonyos szempontból a fontos embered a rokonom.

– Eddig magadhoz képest meglehetős következetességgel állítottad, hogy ausztrál vagy – legyintett rá Mitzuki, és bele sem gondolt, hogy ez igaz is lehet.

– Igen, ausztrál vagyok. Egy szép, hagyományos ausztrál nagycsalád legkisebb gyereke. Van két bátyám, egy nővérem, ezenfelül még hét féltestvérem, megközelítőleg másfél tucat nagynénim és nagybácsim, továbbá folyamatosan emelkedő számú unokatestvérem. És ezen unokatestvérek közül az egyik, na az! Az aztán tényleg eminens volt mindig is, mint a te Takamurád. Nagy pedálgép, két darab kitüntetéses diploma, a család büszkesége, olyan égre hasító hírszerzési karrierrel, hogy csak pislognál, ha tudnád. És mellé az a hihetetlenül idegesítő tökéletessége! Érted, semmiben nem tudott hibázni. El nem tudod képzelni, mennyire utáltam mindig is! De végül felszedte a legpénzesebb és legbefolyásosabb pasast, aki csak él ezen a földön. Rohadt jól csinálta! Mármint szerintem.

– Te megint szívatsz! – nevette ki a lány.

– Dehogy! Tudom, hogy nem hangsúlyozzák soha, sehol, de te is olvasod a hírfolyamot, nem? Tudnod kell, hogy a fontos embered nője ausztrál.

– Ez még édeskevés, hogy higgyek neked. Akármilyen nagy is a családod, azért rajtatok kívül is él még pár millió ausztrál ezen a világon. Amúgy a császárné rokonságáról nem is beszél a hírfolyam soha.

– Nem véletlenül. Nincs neki. Amikor kiderült, hogy lefeküdt a kínai császárral anélkül, hogy közben megfojtotta volna, óriási balhé volt otthon. Még én is hallottam róla, pedig én aztán tényleg nem tartom a családdal a kapcsolatot. De azt tudom, hogy vele véglegesen összevesztek. Addig én voltam a család fekete báránya, azóta meg ketten vagyunk. Úgyhogy akármennyire is idegesítő jelenség, momentán ő a kedvenc rokonom. Mondjuk lehettem vagy tizenhat éves, amikor utoljára találkoztunk, de ez nem változtat a tényen. Rajta keresztül kuzinom a kínai császár.

– Szívatsz – ismételte mély meggyőződéssel Mitzuki.

– Nyilván. Méghozzá azzal, hogy megcsináljuk együtt az évszázad legnagyobb balhéját.

– Kösz, engem ellát balhéval a saját családom, nem kell a tiéd segítsége! – rázta a fejét Mitzuki, de Sid meg sem hallotta.

– Hidd el, remek lesz! Felkeressük a kínai császárt...

– Én már egyszer találkoztam vele, másodszor nem akarok!

– Ez nem is fog hasonlítani az első alkalomra! Most mi osztjuk a lapokat, és mi irányítjuk a játékot. Meghintáztatjuk a világ első emberét! – vágta ki büszkén, és várta a másik reakcióját.

Ami elsőre hosszú csend volt.

– Ezt mikor találtad ki? – kérdezte végül a lány.

– Hát, tulajdonképpen akkor jutott az eszembe először, amikor még direktlinken meséltél egy fontos emberről, akit életben hagytál. Már akkor beugrott, hogy mennyire vicces lenne, ha pont a kedves kuzinomról lenne szó, és ebben az esetben milyen pompásan ki tudnálak használni. De aztán a nagy rohanásban el is feledkeztem róla, tényleg végig az eszembe sem jutott! Mit is törjem a fejem ilyen messzi problémákon, nem? Csak sokkal-sokkal később, amikor Takamura már halott volt, csak akkor volt időm végiggondolni.

– És utána végig, négy héten át nem beszéltél róla? – kérdezte élesen Mitzuki, és Sid érezte a hangján, hogy most haragszik.

– Átgondoltam. Ahhoz idő kell! – kezdett sietve mentegetődzni. – Meg nem akartalak idegesíteni. Meg egyébként sem számított, és most sem számít, semmit sem! Ez csak egy terv, egy kósza, távoli ötlet! Előtte még első randizunk. Meg lemészároljuk a családodat, és ebédelünk az enyémmel, ha már fordítva nem lehet. Meg... Meg minden meglesz, amit csak akarsz! Ez csak egy távoli, kósza ötlet, múló szeszély, amit úgyis elfelejtek pillanatokon belül!

Mitzuki nézte, nézte a vak szemeivel, aztán csípőre tette a két kezét.

– Milyen hazug, képmutató, megbízhatatlan egy gazember vagy te!

– Mitzuki, ez a kapcsolatunk alapja! Amikor először beszéltünk egymással, még direktlinken, csak két dolog volt biztos. Egy: te nem vagy tizenhat éves. Kettő: engem nem hívnak John Smithnek. Erre építettük az egészet! Ezen alapszik minden, ami azóta történt velünk!

– És azóta milyen jó dolgok történtek velünk! – sóhajtott a lány ábrándosan.

– Na látod, és ez még csak a kezdet. Most jön a szép folytatás, átejteni a kínai császárt.

– Nem akarsz inkább elhagyni? Vagy főbe lőni? Az mennyivel egyszerűbb módja a halálnak!

– Nincs benne semmi kockázat. Először is, téged már ismer az ürge.

– Őfelsége Tien Naga-Hai Huang-Ti a megszólítása annak az ürgének – igazította helyre Mitzuki megadóan. Úgy látszik, Sid komolyan gondolja ezt az újabb, légből kapott elmebajt, tehát jobb, ha ő is igyekszik felzárkózni mellé.

– Jó, jó, persze! Szóval, adva van egy balek, aki jól emlékszik rád.

– Igen, nyilván szeretettel gondol vissza a találkozásunkra. A japán terrorista a véres szamurájkarddal, aki majdnem megölte.

– Igen, erről beszélek. Nem ölted meg, amiért okkal hálás – magyarázta lendületesen Sid, majd pillanatra megakadt: – Igazából nem is értem, miért nem használtad ki már régen ezt a hálát.

– Tudod, kicsit elfoglalt voltam. Futottam az életemért, ha nem rémlene. Meg amúgy is, megmentettem az életét, miután a családom életveszélybe sodorta, ő meg kifizetett egy marék aranyrúddal. Én úgy érzem, kvittek vagyunk.

– Én meg úgy érzem, az életéről beszélünk, amit nem lehet vacak aranyrudakkal megfizetni. Szóval, hálás lehet neked – lendült bele ismét a férfi. – Én meg rokona vagyok a feleségének. Még pontosabban én vagyok az egyetlen olyan rokona a feleségének, aki kedveli.

– Az imént jellemezted úgy, hogy ritka idegesítő jelenség, akit nem lehet elviselni.

– Igen, de ezzel együtt is fejet kell hajtanom előtte, mert nagy spíler. Egyetlen, jól sikerült dobással megszerezte magának a világ legnagyobb hatalmú pasasát, és ezért én őszintén tisztelem! – szögezte le Sid, majd megrázta a fejét. – Mindent összevetve jók vagyunk a baleknál, nyerő helyzetből nyitjuk a játszmát.

– De mire játszunk? Pénzt ezer egyszerűbb módon is szerezhetnénk. Mondjuk, kirabolhatnánk egy ékszerüzletet. Meg is van hozzá a felszerelésünk, mert ugye ahhoz neked még csak egy töltetlen elektromos pisztoly sem kell – szúrt egyet Mitzuki, de Sid nem vette fel a célzást.

– Igen, kirabolhatnánk bármit és bárkit, de abban mi a poén? Én a legmagasabb ligában játszom, és nem is feltétlenül csak a pénzért. – Ha nem pénzt, akkor mit akarsz tőle?

– Te mit akarnál tőle?

– Semmit! Most már semmit! – vágta rá Mitzuki sietve.

– Hogyhogy semmit? A világ leghatalmasabb emberéről beszélünk! Biztosan van valami, amire vágysz, és ő mindent meg tud adni. Én meg ráveszem, hogy csinálja meg neked. Szóval, halljam, mit kívánnál a kínai császártól? – követelte Sid, mire Mitzuki vállat vont.

– Oké, ha már ennyire nem bírsz magaddal, akkor mondjuk... – nézett el vak szemeivel a végtelenbe. – Mondjuk kérem tőled a kínai császár egy inggombját. Kabalának.

– Ezt megjegyeztem, idegen férfiak inggombjait akarod magadnak. Még jó, hogy nem a használt alsógatyáját kérted! De rendben, én vagyok a te legjobb balekod, akit valaha fogtál és fogni fogsz ebben az életben. Megszerzem neked a kínai császár inggombját, meg mondjuk mellé még pár millió birodalmi jüant. És esetleg hajlandó vagyok pár napot vendégeskedni veled együtt a palotájában, mert ott még nem jártam, és azt mondják, ritka szép. Na, milyennek látod a tervet?

– Hiányosnak. De tudod mit, álmodozz nyugodtan! Én is azt teszem. Merre van a legközelebbi hotelszoba, amihez mosdószivacs is tartozik?

Sid biccentve fogadta a témaváltást, aztán a lány háta mögé lépett.

– Arra! – állította a vállánál fogva irányba. – Három-négyezer kilométer.

– Hazudsz! – közölte a lány, és sarkon fordult, így ismét szemben állva a férfival, és elmutatott a válla felett a messzeségbe. – Arra van, és alig öt-hatszáz kilométer.

– Tehát menjünk vissza az Unióba?

– Ha jobban belegondolok, nincs kedvem átvágni egész Afrikán. Gyalog. Vakon.

– Majd lopunk egy siklót vagy repülőt vagy bármit – legyintett Sid. – Nem akarok visszamenni az Unióba. Engem ott vagy két tucat néven köröznek, és minden banda utál.

– Kidumálod.

– És mi lesz a többször megismételt ígéreteddel? Hogy együtt látogatjuk meg a mesés Kalahári-övezetet, a terroristák és szélhámosok paradicsomát? – kérdezte a férfi színpadiasan, mire Mitzuki kifejezéstelen hangon válaszolt:

– Ágy, Sid, ágy. Észak felé van a legközelebbi ágy.

– Jellemző! Ha rá akarsz venni valamire, hát rögtön kijátszod a romlott nőszemélyt!

– Miért, nem válik be?

– De, persze, irány az Unió legközelebbi ágya! A kínai császárt pedig...

– Hagyd már a fenébe a császárt! – csattant fel a lány. – Első lépés: ágy és mosdószivacs. Második lépés: Alice Springs. A szemem miatt. És ha látok, akkor, csak akkor, esetleg, talán, hajlandó vagyok veled végiggondolni ezt az elmebeteg ötletet.

– Tudtam, hogy igent mondasz – vigyorodott el Sid elégedetten.

Mitzuki nem is válaszolt. Minek? Járj a széllel, száguldj a szélviharral, ne aggódj a messzi jövő miatt, és bízz, hogy ismét, újból és megint szerencséd lesz! Szigorúan véve nem pontosan ez a szamuráj útja, de a világ változik. És ő képes lesz tartani a tempót. A világgal, és Siddel is.

Kézen fogva indultak el lefelé a domboldalon, aztán már elengedhette a férfit, mert az infraszemüvege feltöltött, és ismét látott, bár a forró levegőjű szavannán inkább csak gyanús maszatokat. És mellé gyanús hangokat is hallott.

– A zajok alapján valami állat van a közelben, igaz? – kérdezte, ahogy leértek.

– Vadkutyák. Kicsit előttünk, négy vagy öt – mérte fel a domb alján pihenő állatokat Sid.

A kutyák már vagy egy hete elhagyták a bunkert, de ezek szerint nem mentek messzire. Ez a pár példány nem ment messzire, pontosított Sid, és kicsit aggódott, hogy rájuk támadnak, de ilyesmi láthatóan az eszükbe sem jutott. Csak hevertek, lihegtek, és amikor a páros elhaladt mellettük, nehézkesen talpra álltak, és a nyomukba szegődtek. Tisztes távolból, de határozottan.

Sid egy ideig vissza-visszanézett, majd ahogy látta, hogy a kutyák tényleg nem akarják bántani őket, csak lógó nyelvvel sétálnak a nyomukban, megnyugodott.

– Kopjatok le! – szólt hátra a válla felett, majd hogy azok változatlanul jöttek, hát megállt, visszafordult. – Mondom, hogy kopjatok le! Vége van! Nem lesz több fincsi hulla!

– Hagyd, Sid! – szólt vissza Mitzuki, és ő is megállt, hátrafordult. – Azt mondják, az állatoknak csalhatatlan ösztöneik vannak. Nem lehet csak úgy belehazudni a két szemükbe, mintha emberek lennének. És amúgy sem zavarnak. Jöjjenek nyugodtan!

– Oké, oké, hallottátok a szamurájt, velünk jöhettek! – legyintett nekik Sid, aztán továbbindult, felzárkózott a lány mellé. Tehát az Unió, vigyorodott el. Tehát újabb balhék, újabb bandák, újabb balekok. Pontosan ugyanúgy, mint eddig. Majdnem pontosan ugyanúgy, fogta kézen Mitzukit, és továbbvezette a sárgára égett fűben.

A kutyák pedig lógó nyelvvel, barátságosan lihegve követték őket a napfényes, forró és ragyogó szavannán.

(vége)

Goldman Júlia

Szeged, 2014, ősz