LXXV.

– Nem kell lejönnöd – nézett le az aknába Sid. – Odalent magas a sugárzás, és végül is én végzem a melót.

– Veled megyek – felelte Mitzuki, és nem érezte szükségesnek, hogy magyarázza, miért. Sid sem érezte úgy, hogy annyira nagyon tiltakoznia kellene.

Így együtt ereszkedtek le a mélybe.

Odalent a férfi elégedetten nyugtázta, hogy a csatorna azért nem pontosan olyan, mint amilyennek az olaszok előtt leírta. Nem kanyarodott semerre sem, nyílegyenesen vezetett, de sajnos alacsony volt, és egy rakétavetővel ívben kell lőni. Tehát mégis közel kell mennie ahhoz az átkozott torlaszhoz. Még egyszer körbefordította a dinamólámpa gyenge fénycsóváját, és elindult felfelé, a középen lassan csordogáló erecske mellett.

– Ez a víz meleg – állapította meg az infraszemüveggel látó Mitzuki, aki nyugodt léptekkel, és szintén fejforgatva jött mellette.

– Radioaktív. Te is veszed a Geiger-Müllert, igaz? – kérdezte, és megnyugtató bólintást kapott válaszul. Ebből a szempontból Mitzukinak is hibátlanul működött a direktlinkje, látta a műszer adatait.

Sid retináján is ott sárgállott a radioaktivitás szintjét jelző szám, és meg sem próbálta kiszámolni, hogy az hányszorosa a megengedett egészségügyi határértéknek. Ezt nem lenne jó fél óránál tovább tolni, mert nem jönnek ki innen épen!

– Fussunk! – javasolta, aztán együtt indultak neki. Sötét volt lent, ő a dinamólámpát használta, Mitzuki pedig az infraszemüveggel látott.

Hamar elérték a torlaszt. Nem volt túl érdekes, kosz, szemét, sár, ágak, kövek. Nagy kövek, rendesen beállva, de elég neki egy rakéta, és szétszáll a semmibe, mérte fel Sid. Ám utána itt tényleg dőlni fog a víz. Nem értett hozzá, kiszámolni sem tudta volna, de elég világosan érezte, hogy nincs az a világcsúcstartó sprinter, aki innen visszajut az aknáig a torlasz felrobbantása után. Elviszi a víz, és ha valami csoda folytán nem is fullad meg, másnapra akkor is meghal sugárbetegségben. A százados nyilván nem így gondolta megcsinálni.

– Menjünk kicsit vissza, Mitzuki! Láttam útközben két feljárót is, nézzük meg a közelebbit!

Nem sokat kellett visszafelé szaladniuk, hogy elérjék a rozsdás létrafokokat, melyek a csatorna falában vezettek fel, egy, az elsőhöz teljesen hasonló aknáig, és abban még tovább, feltehetőleg jó húsz méteren át felfelé. Sid felpillantott a magasba. Az akna a sötétbe veszett, de amit látott belőle, az alapján úgy tippelt, pont olyan lehet, mint a másik, ahol leereszkedtek.

– Ez jó lesz. Kilövöm a torlaszt, aztán ide még vissza tudok futni.

– Nem kellene megnézni, hogy ez hová vezet?

– Nem mindegy? Csak erre tudunk kimenni, tehát nem számít, mi vár ránk a végén.

– Végül, bármi is van ott fent, csak nem lehet veszélyesebb, mint az esővíz – sóhajtott Mitzuki.

– Ha meg mégis valami bajba keveredünk, akkor végső esetben direktlinken kérhetünk segítséget a századostól.

– Az olaszoknak azt ígérted, hogy leszállsz a századosról.

– Ha tudnád, mi minden baromságot ígértem én már ebben az életben! – legyintett Sid, de azért önkéntelenül is megdörzsölte az oldalát, ahol ütötték. Amikor a ládájukat vitte a szavannán, már akkor sejtette, hogy nem könnyű átejteni Donna Rosát. Most hozzátehette, hogy kötekedni sem túl bölcs ötlet vele. De a százados segítségét ennek ellenére azért igénybe vehetik, ha már minden más lehetőséget kimerítettek.

– Mássz fel a tetejére, és szólj direktlinken, ha mégis valami baj van fent, ami miatt nem lehet arra menekülni. Vidd magaddal a második rakétát is, arra itt nem lesz szükség. Én majd jövök, nem sokkal a robbanás után – magyarázta el a lánynak, és aztán még pár pillanatig nézte, hogy Mitzuki könnyen és gyorsan felkúszik a létrán, fél kézzel fogva a kardját. Utána visszafutott a torlaszhoz.

A rakétavetővel nem volt semmi gond. Az ujjlenyomatzárat másodpercek alatt feltörte, és közben megvizsgálta, működőképes-e az elektronikája. Hibátlannak tűnt, és az akkumulátor is teli volt. Nem csodálkozott, Donna Rosa nyilván figyelt a részletekre, amikor magához vette a fegyvert.

Neki itt nincs más dolga, mint meghúzni a ravaszt, indította el a térelemző modulját, hogy az segítsen kiszámolni a rakéta pályáját. Elhátrált, ameddig csak lehetett, aztán lőtt, és talált. Hiába, olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni! Persze nem állhatott le gyönyörködni az eredményben, sietve a hátára csapta a rakétavetőt, és futott a habzó sárral áttörő víz elől, ahogy csak bírt.

Még időben érte el az aknát, de a felmászás már nem ment olyan gyorsan, mint Mitzukinak.

– Rajta, gyere! – húzta fel a lány. Lent végigzúgott a víz a csatornában, kapkodva másztak felfelé, mögöttük pedig becsapott az ár az aknába, és gyorsan emelkedett.

Ennek ellenére felértek, és ahogy Sid visszanézett a mélybe, látta, hogy a vízszint négy méter harminccal az akna szája alatt beáll, és nem emelkedik tovább. Úgy tűnt, átmenetileg biztonságban vannak. Kikapcsolta a térelemzést, és nagyot sóhajtott.

– Vizes lettél? – kérdezte idegesen Mitzuki, miközben végigtapogatta a saját ruháját.

– Nem.

– Én sem – sóhajtott a lány megnyugodva. – Akkor ezt eddig megcsináltuk.

– Nem is volt nehéz.

– De még nincs vége. A sugárzás itt most túl magas, gyere, menjünk fel, minél távolabb a víztől.

– Most már lefolyik.

– Ha nincs másik torlasz lejjebb, akkor lefolyik. De addig sem akarok itt maradni mellette, kaptam én már elég sugárdózist otthon, Kyotóban.

Sid ezzel nem akart vitatkozni, épeszű ember nem szeret erősen radioaktív víz mellett várakozni. Feltápászkodott, körbeforgatta a dinamólámpát, és szétnézett. Első pillantásra úgy tűnt, a bunker megszokott betonfalai álltak körülötte, de másodjára valahogy rosszabbnak érződött az egész, mint az eddig bejárt részeken.

– Érzed, milyen furcsa itt a levegő? – kérdezte Mitzuki is. – Azt hiszem, itt valami baj van a szellőzéssel. Nem működik rendesen.

– Fény sincs. Sőt, ledek sincsenek. Erre nyilván nem jártak azok a határ alattiak, akik megcsinálták maguknak a bunker világítását. Gyere, keressünk egy lépcsőházat felfelé, hogy minél messzebb kerüljünk a víztől.

A direktlinkjében őrzött térkép alapján választott irányt, hogy a legrövidebb úton visszajussanak a vezérlőterembe, de hamarosan vissza kellett fordulniuk, mert a folyosót omlás zárta el.

– Én azt hittem, a vasbeton évszázadokig kitart – csodálkozott Mitzuki.

– Kivéve, ha berobbantják – nézte meg a nyomokat Sid. – De ez nagyon régen történhetett, ez a torlasz már teljesen beállt. Gondolom, mások is összebalhéztak már ebben a bunkerben, és a jelek szerint nekik is volt rakétavetőjük. Menjünk vissza, nézzük meg a másik irányt.

Visszafordultak, és tovább keresték a feljáratot. Kiértek egy terembe, ahol újabb akadályba ütköztek.

– Állj, Mitzuki, ez víz!

– Hol? Nem látok meleg foltokat sehol, és nem emelkedik a Geiger-Müller sem.

– Mert ez a víz tiszta. Illetve, ez másként koszos – mérte fel maga előtt a faltól falig tartó medencét Sid, aminek a felszínén itt-ott meghatározhatatlan, szemétszerű kupacok lebegtek. – Azt hiszem, ez egy ciszterna. Nyilván a bunker eredeti vízellátását szolgálta volna. És ott, amennyire a gyenge fényben látom, ott a másik teremben van egy másik is.

– Nyílt vízfelületeket képzeljek el?

– Mély medencéket. Mély és sötét medencéket – hajolt a ciszterna fölé Sid, és belevilágított a lámpájával. Nem látta az alját, pedig a fény mélyre terjedt, a víz átlátszó és tiszta volt. Illetve, majdnem tiszta volt, leszámítva a benne lebegő furcsa dolgokat. Második ránézésre úgy tűnt, mintha élőlények úszkálnának benne. – Gyere, kerüljük ki, elég undorítónak tűnik.

A fal melletti, tenyérnyi széles padkán araszoltak végig, a dinamólámpa gyenge fénycsóvájában. Kikerülték a ciszternát, és átértek a szomszéd terembe, a következőhöz. Mitzuki érdeklődve nézett szét a sötétben.

– Mik azok a langyos foltok fent, a mennyezeten?

Sid felfelé fordította a dinamólámpát.

– Kis, fekete állatok lógnak a plafonról.

– Az jó. Akkor ki lehet innen jutni a szabadba.

– Ki lehet innen jutni, ha kis, fekete állat vagy, nagy szárnyakkal – nézte meg alaposabban a szóban forgó élőlényeket Sid. Első ránézésre nem tűntek veszélyesnek, de elkezdtek mozgolódni, talán a fény, talán az emberi hang miatt. – Csendesen menjünk tovább. Ott oldalt látok egy lépcsőházajtót, de innen nem lehet oda átjutni a víz miatt. Gyere, kerüljünk erre! – vezette maga mögött Mitzukit.

Faltól falig tartó medencék között bolyongtak, sok termen át, és kétszer is vissza kellett fordulniuk, mert omlás zárta el az utat. Több helyen láttak állatokat a mennyezeten, és mellé néhol nagyon nehéz volt a levegő.

És még mindig nem jutottak ki a szintről, ahol a sugárzás még mindig túl magas volt.

– Az az egy lépcső van, ahogy látom – állt meg végül Sid az egyik teremben, aminek a másik oldalán ott nyílt a felfelé vezető lépcsőház ajtaja. Fél szemmel nézte csak a valóságot, mert közben a direktlinkjével kivetítette a retinájára az általuk bejárt terület tervrajzát, illetve a századostól kapott térképet. – És nem lehet hozzá odamenni, mert egyik oldalról útban van egy omlás, illetve erről nézve egy medencényi víz, ami mellett nincs padka. Tudsz úszni?

– Vízben? – kérdezett vissza meghökkenten Mitzuki.

– Mi másban lehet?

– Nem tudok, honnan tudnék?

– Értem. Ezzel együtt is két lehetőségünk van. Vagy az utolsó rakétával berobbantjuk az omlást, és bízunk benne, hogy átjutunk. Vagy úszunk. Te melyiket választanád?

– Te tudsz úszni? – kérdezett vissza Mitzuki gyanakodva.

– Igen.

– De ez nem olyan, minthogy egy bandatagnak előadod, hogy kínai milliomos vagy, csak mert azt akarja hallani! Ez itt valódi víz, amivel nem tudod elhitetni, hogy fent tudsz maradni a felszínen, ha esetleg mégsem. Ha most hazudtál, akkor ebben el fogsz süllyedni, és megfulladsz. Velem együtt, mert én tényleg nem tudok úszni.

– De én tudok – ismételte konokul Sid.

– Akkor a medence. Attól, hogy felrobbantunk egy már felrobbantott folyosót, nem biztos, hogy járhatóvá válik. És spórolnék az utolsó rakétával, hátha jó lesz még valamire. Tehát inkább hiszek neked. Ússzunk! – sóhajtott a lány elszántan. – Mik a főbb direktívák?

– Először is, lőfegyvert nem úsztatunk – kezdte Sid, meglendítette a rakétavetőt, és a beleillesztett, utolsó rakétával együtt átdobta a medencén.

– És ha felrobbant volna? – döbbent meg Mitzuki.

– Nem robban, túl van biztosítva. És a kard se robban – tette hozzá, mire a lány már dobta is a szamurájkardot. Az csörömpölve csúszott be a rakétavető mellé.

– Másodszor, az elektromos ketyeréknek is árt a víz. Add a szemüveged, mert ha a lámpát is átdobom, már nem lesz fény.

– A lámpát dobhatod, de a szemüveget nem. Ha eltörik, én megint vak leszek.

– Ha vizes lesz, akkor is vak leszel.

– Amíg meg nem szárad. További utasítások?

– Maradj mozdulatlan, mert ha pánikba esve elkezdesz kapálódzni, akkor mindketten megfulladunk – közölte még Sid, aztán átdobta a dinamólámpát, majd belökte a lányt a vízbe, és utánaugrott a lassan kihunyó fényben.

Nem tartotta magát jó úszónak, de a térelemző modul szerint mindössze huszonöt méterről volt szó, annyival még elbír! Megragadta Mitzuki haját a tarkóján, kihúzta a felszínig, aztán igyekezett félig hanyatt fekve, fél kézzel áttempózni a medencén. Egy örökkévalóság telt el, mire végre beverte a kezét a medence túlpartjának betonjába.

– Átértünk, mássz ki! – prüszkölte, mire Mitzuki, aki addig mozdulatlanabb volt, mint egy darab kő, úgy pattant ki a vízből, mint a villám. Aztán kihúzta a férfit is.

– Ez fantasztikus volt! Csodás! – kacagott közben.

– Aha – lihegte Sid félholtan.

– Én még sosem úsztam. Te hol tanultál meg?

– Alice Springs legdrágább elitiskolája, rendszeres nyaralások Csád Beachen... Futó kapcsolatok milliomos apukák hiszékeny lányaival, akiknek volt otthon medencéjük. Ilyesmik...

– Ha élve kijutunk, én is keresek egy hiszékeny lányt, akinek milliomos apukája van, és megtanulok úszni – lelkesedett Mitzuki, aztán megdörzsölte a tenyerét a betonon, hogy szárazabb legyen, és felvette a kardját. – Gyere, menjünk fel a lépcsőn.

– Megyek – el és valóban feltápászkodott, tapogatva elkezdte keresni a lámpát. – Te látsz?

– Akadozva – pöckölte meg a mutatóujjával a szemüvegét Mitzuki, aztán elfojtott pár keresetlen kifejezést. – Most már akadozva se. Elvesztettem a képet. De csak visszajön, ha megszárad.

– Nálam van fény, megtaláltam a lámpát, kapaszkodj a vállamba. Menjünk fel, keressünk egy sugárzásmentesebb helyet.

Ismét egymásba kapaszkodva indultak el, fel a lépcsőn. Zárt lépcsőház volt, legalább két emeletet haladtak, mindenféle kijárat nélkül, amikor véget ért. Új folyosók indultak el belőle, de ha lehet, a levegő még nehezebb volt, mint odalent.

– Félek, innen nem lesz tovább út – sóhajtott Mitzuki. – A szagokból ítélve itt már biztosan nincs szellőzés, tehát nyilván nincs összeköttetés a bunker többi része felé.

– Mindegy. A sugárzás itt már majdnem normális. Pihenjünk egy kicsit, aztán majd felderítjük a környéket – ült le Sid a legfelső lépcsőfokra. – És nyugodtan vetkőzz le.

Mitzuki némileg meghökkenten emelte meg a szemöldökét.

– Eddig is éreztem, hogy kettőnk kapcsolatát nem terheled felesleges formaságokkal, de ennél azért sokkal jobb stílusod van, ha egy kicsit összeszeded magad, Sid. Lehet ám ezt sokkal cizelláltabban is kérni egy nőtől!

– Csak azért javasoltam, mert nyilván fázol a csupa víz a ruhádban! – magyarázkodott Sid értetlenül. – Nem magamra gondoltam, csak és kizárólag terád vigyázok ezzel is! Vizes ruhában meg fogsz betegedni!

– Aha. Persze – bólogatott Mitzuki. Még mindig állt, a kis terem közepén, kardján tartott kézzel, és vak szemeivel méregette az ajtók mögötti sötétséget. És a ruhájából csöpögött a víz. – Gyenge trükk, Sid, gyenge trükk!

– Igen, olyan gyenge, hogy sértésnek veszem, ha azt hiszed, ezt én megjátszom! Tényleg csak aggódom érted. Van egy csomó veszélyes betegség, amit akkor kap el az ember, ha huzamosabban fázik. Tanultam róluk. Nátha, meg torokgyulladás, meg ilyesmik. Becsszóra elfordulok, de vetkőzz le, hogy megszáradj!

– Értem – sóhajtott a lány. – Te már meztelen vagy?

– Én?

– Te. Te is vizes ruhában vagy, te is fázol, te is megbetegszel. Ráadásul nekem még csak el sem kell fordulnom, hogy ne hozzalak zavarba, én most megint teljesen vak vagyok. Rajta, vetkőzz le!

– Semmi szükség rá – tiltakozott Sid. – Én nem fázom.

– Én sem. Jártam már a Fuji tetején is, mezítláb a valódi hóban, és nem kaptam se náthát, se torokgyulladást, se sugárfertőzést. Ellenben nem érezném helyesnek, ha meztelenül mutatkoznék előtted.

– Mert tele vagy gátlásokkal, én tizenhat éves szamurájom! – sóhajtott Sid majd vágyakozva hozzátette: – Ha csak egy kicsit is tudnál lazítani, már régen lefekhettünk volna!

– Alig pár napja találkoztunk először! – tiltakozott Mitzuki hökkenten.

– Pont erről beszélek! Én ezt nem szoktam napokig halogatni, kizárólag rajtad állt, hogy egyelőre kimaradt a programból – magyarázta Sid, mire a lány kicsit elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Ne kend rám, erről nem én tehetek! Egyszerűen nem kedveztek a körülmények!

– A körülményekkel nem volt semmi gond.

– Persze – bólogatott Mitzuki, és gúnyosan folytatta: – Végül is, amikor lezuhantunk a németek siklójával, akkor volt fél óra nyugalmunk, ahová beilleszthettük volna. Meg utána, amikor olyan meghitten ücsörögtünk egymás mellett a szétvert fejű francia hullájával szemben, az is idilli helyszín lett volna! Nem is értem, miért hagytuk ki a pompás alkalmat!

– Nem idő vagy helyszín kérdése az ilyesmi, hanem kedvé – rázta a fejét Sid. – És neked nincs kedved, ennyi. Ne vedd a szívedre, nem reklamálok, elfogadom, hogy nem akarod. Megértelek, túlzottan is stresszben vagy. Ez egy tény – tette még hozzá.

– Mégis, miért ne stresszelnék? – kérte ki magának a lány. – Meg akarnak ölni!

– Nekem azért elég siralmasan alakult volna a nemi életem az elmúlt években, ha zavarna az ilyesmi. De mondom, nem baj, én nem siettetlek. Türelmesen megvárom, míg lesz kedved, tényleg! Ha kell, további hosszú napokat is képes vagyok kibekkelni. Bár megjegyzem, itt már nincs senki, aki bántani akarna minket.

– Leszámítva Takamurát.

– Három golyót lőttem bele! Csak lelassítja egy kicsit!

– Még él – közölte hidegen Mitzuki. – És amíg él, addig jön utánam, hogy megöljön.

Sid erre majdnem tiltakozni kezdett, aztán felpillantott Mitzuki arcára, és látta, hogy a lányt bántja a téma. Tényleg fél, szögezte le. Fél, és fájdalmat okoz neki, ha erről beszélgetnek. Hát gyorsan tovább terelte a társalgást.

– Mi az a Fuji, amit az imént említettél?

– Egy szétatombombázott szemétkupac – sóhajtott Mitzuki, örömmel véve a témaváltást. – Az Utolsó Háború előtt hegy volt, Japán szent hegye. De ma már semmi sincs ott, amit szentnek lehetne tartani. Ám a hagyomány még él, mely szerint fel kell kapaszkodni rá, egészen a hóhatár fölé, és az megtisztít.

– Megtisztulási céllal meg kell mászni egy radioaktív hegyet? Ez pont olyan elmebeteg ötletnek tűnik, mint minden a ti hagyományőrzős mizériátokból. Illetve ez inkább csak szimplán öngyilkosság.

– Sietni kell, az a kulcsa. Nálunk a dodzsóban mindenkinek muszáj volt megmásznia a Fujit. Hivatalosan persze tilos, de aki szamuráj akar lenni, annak a hagyomány szerint ezt meg kell tennie. Én voltam az egyetlen, akinek valóban megtiltotta az otosan. Úgyhogy én tényleg titokban mentem fel, egyedül. De nem érte meg. Ostobaság volt.

– Ezt előre megmondtam volna neked, ha történetesen ismerlek.

– Azt hittem, fentről látni fogok valamit – mentegette magát Mitzuki. – Mármint, hogy másként fogom látni a világot. De nem, csak a lebombázott tájat láttam a hatalmas kráterekkel, és a beteg, torz fákkal.

És tényleg hideg volt fent, de hóból csak nagyon kevés, az is inkább sárfekete, mint fehér, és az a sok, torzszülött, nyomorék állat, akiket felfelé látott! Egy helyen gyanús, hogy emberi csontokat is. Valakinek a maradványait, aki előtte próbálkozott, és kudarcot vallott, idézte fel az emlékeit Mitzuki. De ő megcsinálta, majd utána nem sokkal Takamura is megcsinálta, az otosan pedig boldog volt. Mindenki boldog volt a családban, és minden jó volt, és szép, és mesebelien tökéletes. Összeházasodtak, és együtt éltek, és most Takamura meg akarja ölni. Ő pedig fél.

Az elmúlt három évben egészen jól elhitette magával, hogy nem zavarja, hogy megtanult együtt élni a ténnyel, mely szerint meg akarják ölni, de most, amikor Takamura megjelent a bunkerben, most megint félt. Ennyi. Erről tényleg felesleges beszélni. Sid jól látja, stresszel. Mint három éve folyamatosan, gondolta szomorúan, aztán eszébe jutott valami más. Mert van itt valami új is, amit eddig még nem érzett.

Amikor futva kergette el Takamurát, akkor ugyan félt, de sokkal jobban haragudott. És ez a harag, ez megmaradt, sőt. Így, hogy belegondolt, most még jobban haragudott. Takamurára, de az otosanra is, meg általában a többiekre, mind.

Tulajdonképpen miért is akarják őt megölni? Eddig sosem gondolkodott el a helyzetén, eddig elfogadta, hogy ez a normális. Hibázott, megkímélte az otosan által kijelölt fontos embert, hát meg kell halnia. Igazából kicsit szégyellte is magát, hogy nem hajlandó. De ez valahol megváltozott. Most már élni akart, nem csak úgy átmenetileg, de valóban. Nem csak üldözötten hányódni a világon át, de végigélni egy normális, emberi életet.

És miért is ne élhetne? Meg akarják ölni, de pontosan mi okból? Mi is az a rettenetes bűn, amit nem lehet sem jóvátenni, sem megbocsátani, amiért meg kell halnia? Eddig ezek a kérdések fel sem merültek benne, de most, hogy feltette őket, már nem talált rájuk jó választ. Gyanús, hogy nincs is jó válasz...

– Menjünk tovább, Sid! – emelte fel hirtelen a fejét, lezárva a gondolatmenetet az egyetlen lehetséges eredményre jutva. – Tényleg fázom ebben a vizes ruhában, de tényleg nem akarok előtted ezért levetkőzni. Majd később, egy erre alkalmasabb pillanatban talán lesz rá kedvem, de most nincs. Úgyhogy most menjünk, mert a mozgás melegít. Keressük meg az átjárót a már ismert részek felé! És ha átjutottunk, akkor keressük meg Takamurát! Most, amíg sebesült, és ezért könnyebb préda!

– Tehát most már nem akarsz futni előle, hanem szembemennél vele. Most már komolyan meg akarod ölni – sóhajtott Sid fáradtan, de már állt is fel, készen az indulásra.

– Vagy ő, vagy én. Ezt a bunkert csak az egyikünk fogja élve elhagyni.

– Hibbant egy létforma ez a szamurájság, de szerintem is jó ötlet kinyírni azt az elmebeteget. Szóval benne vagyok – vont vállat a férfi. – Eddig is benne voltam.

– Igen, Sid. Tényleg osztályon felüli balekot fogtam veled – mosolyodott el Mitzuki hálásan, és kézen fogva ismét nekivágtak a sötét, kihalt, rossz levegőjű folyosónak.